- Ha ez egy életrajzi film, akkor az 1972-es Mély torok középpontjában egy testi rendellenességtől szenvedő nő kálváriája áll.
Kedvenc, az emberi hülyeség mérhetetlen mélységeit bemutató történetem eddig Albert Bailey esete volt. A piti karrierbűnöző ugyanis azzal írta be a nevét a kriminalisztika aranykönyvébe, hogy odatelefonált a megcélzott bankhoz, és egy Szeszélyes évszakok bohózat bűnözőjének minden ravaszságával közölte, hogy társával együtt úton van a pénzért, és ha az ott dolgozók nem akarják, hogy vérfürdőt rendezzenek, akkor ne próbáljanak meg trükközni: fizessenek. Aztán annak rendje és módja szerint mérhetetlenül meglepődött, mikor cinkosához hasonlóan bilincs csattant a csuklóján. A jövőben viszont ez a kriminalisztikai anekdota a második helyre fog visszacsúszni vissza a listán, mivel a 2010-ben bejelentett, megannyi rendező, illetve főszereplőváltáson és írócserén átesett Bohém rapszódia koncepciója fogja átvenni a trónt.
Pedig egy első, felszínes pillantásra elégedettebbek nem is lehetnénk, mert Freddie Mercury és a Queen történetét a megalakulástól az 1985-ös Live Aid koncertig nyomon követő alkotásban összes kötelező sablonkellék a helyén van. Csodás megismerkedés, tündérmesébe illő berobbanás, a frontember jellemének hibáira visszavezethető kötelező összeveszés, újbóli egymásra találás, és végül az eget-földet megmozgató finálé. Ráadásul sorban felcsendülnek a fülbemászó slágerek, és a Mr. Robotot leszámítva jellemzően feledhető alakításokat nyújtó, inkább az arcából élő főszereplő, Rami Malek is megmutatja, hogy ha nem a drámai kiteljesedésre vajmi kevés teret adó Need for Speedben, vagy az Alkonyatban kell szerencsétlenkednie, akkor többet tud nyújtani annál, hogy jól néz ki. Sajnálatos módon azonban a direktor, Bryan Singer érthetetlen módon úgy akart emléket állítani a szórakoztatóipar majdnem harminc évvel a halála után is milliók szívében kiemelt helyet elfoglaló, lenyűgözően érdekes életű állócsillagának, hogy gátlás nélkül ignorálta a tényeket, és halmazati büntetésnek beérte a sikeres bandákról szóló művek szürke-kiszámítható mocsarában való dagonyázással.
A félreértések elkerülése végett: azt, hogy a tizenkettes korhatár-karika miatt az igazán durva, Mercury jellemét jól megvilágító sztorik, például Lady Diana egy melegbárba való becsempészése, vagy az, hogy törpék fejéről szívta a kokaint, kimaradnak, még ha fogcsikorgatva is, ám meg lehetne bocsátani. Ugyanakkor ennek az lenne a feltétele, hogy kapjunk valamit cserébe, és ha gyermekbarát mázzal is leöntve, de bepillanthassunk Mercury magánéletébe, vagy a gondolatvilágába.
Elvégre, Freddie maga volt a két lábon járó önellentmondás. Egy megfejthetetlen enigma, aki a színpadon extravagáns ruhákban, showműsort adva nyűgözte le a hallgatóságot, eszelősként bulizott, ám a magánéletben már-már betegesen félénk, sőt, visszahúzódó volt, és miközben a saját neméhez vonzódva habzsolta a végül a vesztét okozó gyors-vad kalandokat, tudatos élete utolsó pillanatáig imádta egykori élettársát, Mary Austint. Jó lett volna, ha Singer megpróbál rávilágítani erre a kettősségre, és felvillantja, hogy miféle belső démonok gyötörték a világ egyik legnépszerűbb, ennek ellenére magát magányosnak érző sztárját.
De itt az okok boncolgatása teljesen kimarad. A forgatókönyvíró Anthony McCarten egy percet sem vesztegetett arra, hogy mélyre ásson, és azzal foglalkozzon, hogy mondjuk miképpen is élte meg a férfi a homoszexualitását. Maradnak a piálás utáni összeomláshoz, vagy az imádott nővel való, kóros negédeskedéshez hasonló közhelyek.
Ez már önmagában is jókora szeg a produkció koporsójába, ám a koronát az egészre a nyílt hamisítások teszik fel. Az afféle apróságokon, hogy a Mike Myers által megformált, kevélységére ráfizető, egy SNL-szkeccsből kilépő, sztereotip zenei producer sosem létezett, fennakadni is fölösleges. Ilyen eszközökkel jóformán az összes életrajzi film él. De az olyan húzások, mint hogy a hatás kedvéért az énekes a valódinál jóval előbb tudja meg, hogy HIV-fertőzött, és ezzel a Wembley Stadionban megtartott koncert egyfajta szimbolikus pálya-lezárássá avanzsálódik, holott Freddie a szörnyű kórral dacolva még 1990-ben is megjelent a nyilvánosság előtt, abszolút vállalhatatlanok. Ezért, az a sajátos helyzet áll elő, hogy hiába százharmincnégy perc a játékidő, a fontos témákra jó, ha öt-tíz perc jut, mert kell a hely a féligazságoknak, hazugságoknak és a „felemelkedés, bukás és újbóli felemelkedés” filmek elcsépelt jeleneteinek.
Összességében tehát, bár nyilván egy egyedi élmény nem tekinthető reprezentatívnak, jelképnek is felfogható, hogy megfigyelésem szerint a közönségre a legerőteljesebb hatást a stáblista alatti Queen-koncertfelvétel tette. Senki sem szedte a cókmókját, nem törték egymás kezét-lábát, hogy leléphessenek. A mozi alkalmazottaival együtt megbabonázva meredtek a vászonra, ahol a huszadik század egyik, ha nem a legnagyobb hatású énekes-előadóművésze tudása legjavát nyújtotta, és javuk halkan dúdolt. Ilyesféle lelkesedésnek a film alatt nyomát sem lehetett látni. Persze, megeshet, hogy én ültem be egy fanyalgókkal teli terembe. Viszont ez sem változtat azon, hogy hiába Rami Malek parádés, Oscart, vagy minimum jelölést érő alakítása, és a megunhatatlan zenék, a hazug Bohém rapszódia egyszerűen túl gyáva-kiszámítható ahhoz, hogy méltó módon állítson emléket Freddie Mercury-nak.
