I. oldal
Hát ezt is megértük: szexista szilikonbabából valódi személyiséggel megáldott karakterré fejlődött Lara Croft, és ehhez nem volt szükség többre egy jó sztorinál és négy év fejlesztésénél. Szinte belegondolni is félelmetes, hogy a Tomb Raider saga kincsvadász hősnője 1996 óta ejti rabul a kockaszíveket, de eddig azon kívül, hogy nagyon szexi és nagyon gazdag, semmit sem tudtunk meg róla. Ezt elégelte meg a sorozatért a Legend óta felelős Crystal Dynamics, és ezért döntöttek a reboot elkészítése mellett, mely elfelejti a korábbi, túlzásokba esett kalandokat, és egy teljesen reális fekvésű történet elmesélésébe kezd, melyben Lara még csak egy tapasztalatlan, 21 éves lány, aki bármire kapható, olyan kis naiv… mármint ami a régészetet illeti, nehogy félreérthetők legyünk. Ezért is megy bele archeológus professzora eszelős tervébe, melynek célja, hogy egy régész reality finanszírozásában megkeressenek egy letűnt kultúrát egy elveszett szigeten. A hajótörés persze nem része a forgatókönyvnek, mint ahogy egy őrültekkel teli szekta áldozati rituáléja sem, de nyilván nem válna Larából az a megveszekedett, keményvonalas akcióhős, akinek megismertük ezer éve, ha nem szélsőséges helyzetben kellene helytállnia.
Kincs, ami nincs
A sztoriról a fent leírt pár soron túl kár lenne bármi mást is ellőni. Legyen elég annyi, hogy egy Japán közelében fekvő, feltérképezetlen szigetre kerülünk a hajó legénységével együtt, Larának pedig mindent meg kell tenni saját és barátai túlélése érdekében. Ez egyben azt is jelenti, hogy bár a játékban egyedül Croft kisasszonyt irányíthatjuk, a Tomb Raider nem lesz egy magányos élmény. Több nem játékos karakterrel is találkozunk a 10-12 óra hosszú végigjátszás során, akik bár elég archetipikusak (van itt mentor, öreg róka, kétbalkezes okostojás, girl next door, stb.), jól beilleszkednek a miliőbe, s mivel nem kapnak túl erős rivaldafényt, végig érezhető, hogy Lara áll a középpontban.
Az új, mindössze 21 esztendős, korábban burokban nevelt Croft-lány a szerethető hősnők koronázatlan hercegnője. Nem nyavalyog, mégis elesettnek hat, ugyanakkor kiáll magáért és hitelesen válik ártatlan gyerekből véreskezű harcossá. A Crystalnál sok energiát fektettek a narratívába, hogy a személyiségfejlődés életszerű legyen, és bár vannak apró kilengések, illetve a történet közepén kicsit leül a sztori, összességében egy kidolgozott és reális átalakulás szemtanúi leszünk. Ebben pedig sokat segít, hogy a Tomb Raider nagyon erősen indít. Egyedül a játék befejezése miatt fájhat a fejünk – na, nem azért, mert rossz, csupán el leszünk keseredve, hogy nincs tovább, és ki tudja hány évet kell kibírnunk folytatás nélkül.
II. oldal
Lara’s Deception
A Tomb Raider-játékok mindig a kissé nehezen behatárolható „akció-kaland” műfajba tartoztak, azaz lövöldözni kellett bennünk, miközben bonyolult, már-már point ’n’ click-jellegű logikai feladványok állták utunkat minden nagyobb teremben. Ez a fajta játékmenet azonban manapság fájdalmasan elavultnak hat – nem csalás, nem ámítás, jómagam is elővettem az első két részt még januárban, hogy ráhangolódjak a rebootra, és meg kell mondanom, hogy igencsak nehezemre esett nem kidobni az ablakon a gépem, olyan idegesítőek voltak a puzzle-részek és a borzalmas PC-s irányítás. Érthető tehát, hogy a Crystalnál már nem akartak visszatérni a 2008-ban is régimódinak ható Underworld játékmenetéhez, hanem valami frissebbre, aktuálisabbra szerettek volna váltani. Így aztán Lara újgenerációs kalandja sokat tanult a PlayStationös Uncharted-sorozattól, miközben átvett néhány játékelemet a korábbi felvonásokból is.
Sajnos tény, hogy a modernizálás a TPS-sé válást is magával vonta, azaz, akárcsak a már említett PS3-as játékokban, a Tomb Raiderben is rengeteg ellenféllel nézünk farkasszemet, akik a tér minden irányából törnek Lara életére. Sőt, kapunk fedezékrendszert is, de szerencsére nem kell hozzá külön gombokat nyomogatnunk, elég odahúzódni valamilyen felülethez és Lara automatikusan leguggol. Bár vannak szakaszok, ahol elkerülhető a konfrontáció, az esetek többségében tűzharc alakul ki, ami egyébként taktikai lehetőségek egész sorával kecsegtet. Eszköztárunk olyan klasszikusokat számlál, mint a géppisztoly, a sima pisztoly (hogy lesz-e dupla, az a játékból derül ki), a shotgun vagy az íj, melybe lángoló, robbanó és sima nyílvesszőt is tehetünk. A fegyverek fejleszthetők, különböző alkatrészeket lehet találni hozzájuk a pályákon, illetve az ócskavasnak nevezett, mindenféle ládákból kinyerhető, csavaranya-ikonnal jelképzett holmikkal szerelhetjük össze őket.
Az akció a pályák kiváló felépítésének köszönhetően nemcsak dinamikus, de igényel némi stratégiát is. Az ellenség szinte mindig túlerőben van, így érdemes a környezet adottságait kihasználva megválasztani a legjobb céleszközt. Mivel ellenfeleink az esetek többségében emberek más-más viselkedési formákkal (van, aki ránk ront, van, aki a távolból nyilaz vagy lő, és persze a klasszikus nehézfegyveres-páncélos rosszfiú is megjelenik), ezért mindegyiknek van valamilyen gyengéje, amit kihasználhatunk. Szó mi szó, a tervezők fantáziája kicsit tágabb térben is mozoghatott volna, mert a Tomb Raiderben minden méteren találunk egy robbanó hordót, de ez még elnézhető hiba, mely pár óra után már fel sem tűnik. Érdemes egyébként kitérni az íjra, mely Lara alapfegyvere, s mely, mint fent írtuk, többféle nyílvesszővel is használható. Nemcsak arra jó azonban, hogy harcoljunk, hanem vadászni is lehet vele, sőt, kell is. Lara egyedül maradt a dzsungelben, a vadászat segíti a fejlődését és a gyomrát is megtölti némi ízletes őzhússal.
III. oldal
És ha már fejlődés: minden akciónk tapasztalati pontokkal ajándékoz meg, melyek egy idő után képességpontokká tevődnek össze. Ezeket a mentési és fegyverfejlesztő helyként is funkcionáló tábortűznél költhetjük el háromféle skillcsoporban: egy a túlélésért és a vadászatért, egy a közelharcért és az állóképességért, egy pedig a lőfegyverekért felel, és bár egyes képességek elsőre nem tűnnek hasznosnak, szerencsére nem áll fenn a Far Cry 3-betegség, azaz mindegyik skill jól jöhet néha.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az új Tomb Raider egy agyatlan akciójáték. Igaz ugyan, hogy kevesebb puzzle-lel találkozunk majd, de a játék tele van rejtett sírokkal, melyek könnyűtől a közepesen nehézig terjedő opcionális kihívást kínálnak. Persze, egyiken sem fogunk annyira megizzadni, főleg, hogy az ösztön-rendszert aktiválva bármikor megnézhetjük, mely objektumokkal lehet interakcióra lépni. De azért így is kellemes élmény felfedezni a gyönyörű, titkokkal teli helyszíneket, melyek mindig egy rakás XP-vel gazdagítják a játékost. Mondjuk elviseltük volna, ha látjuk, hogy Lara mit vág zsebre a kinyitott ládikákból, de annyi baj legyen, hisz a szigeten így is gyűjthetünk naplóbejegyzéseket, mindenféle kincseket, vagy a már említett fegyver-kiegészítőket.
S hogy a főszálnak mennyire része a régimódi platformugrálás-logikázás? Változó: kúszni-mászni sokat fogunk, de Lara nehezen hal meg zuhanás következtében, szóval olyan nagy tétje nem sokszor lesz a dolognak. Gondolkodni viszont keveset kell, ám hogy ez jó-e, az már nagyon szubjektív. Én személy szerint élveztem, hogy nem voltak órahosszú üresjáratok, amik alatt csak azon agyaltam volna, hogyan juthatok tovább. Megjelentek továbbá a God of War-sorozat sikere óra játékfejlesztői általános iskolás anyagnak betudható QTE-k, megijedni azonban nem kell: az első két órában sok lesz, de utána majdnem semennyi, szóval nem kell attól félni, hogy a Tomb Raider is egy unalmas „nyomd az X-et vagy meghalsz”-játékká avanzsált.
IV. oldal
[bold]
Lost: Kincskeresők[/bold]
A szigetről még egy árva sort sem írtunk, pedig fontos eleme a játéknak, a Tomb Raider ugyanis so-so sandbox jelleggel bír. A bejárható területen nincsenek töltőképernyők, de szabadon közlekedni csak korlátozottan, a tábortüzek gyorsutazás funkciója segítségével tudunk. A sziget tehát, mondhatjuk, hogy kisebb-nagyobb kerületekből áll, melyek között nincs két egyforma, és bár könnyen hihetnénk, hogy egy újabb Crysist kapunk trópusi környezettel, a játék világa olyan változatos, hogy azt minden rokon stílusú program megirigyelheti. Sőt, kijelenthetjük, hogy ilyen sokrétű játéktérrel idén még nem is találkoztunk. Ráadásul a sziget sok felfedezhető extrát nyújt, és minden egyes kerületnek saját százalékszáma mutatja, hogy mennyi rejtett apróságot kutattunk fel eddig. A 10-12 órás végigjátszás tehát tulajdonképpen egy rohanás, melynek eredményeképp egy terület sem lesz 60% felett. Ha ki akarjuk maxolni a Tomb Raidert, nagyon komoly feladatnak nézünk elébe, mely játékórában és tartalomban a már emlegetett Far Cry 3-mal szerepel egy lapon. 10 ezer forint körüli összegért ennél nagyobb, kiterjedtebb és élvezetesebb szórakozást nem nagyon kapunk, és akkor a multiplayert még nem is említettük.
Rablóbanda
Persze nem ok nélkül: sajnos a Tomb Raider multiplayere olyan gyenge és értelmetlen, hogy a legtöbb játékos fél óra után hagyja majd a fenébe. Nekem is nehezemre esett tesztelni, mert nemcsak felesleges, de rosszul megtervezett is. A választható négyféle játékmód közül kettő majdnem ugyanaz, az akció pedig, ami szólóban oly gördülékeny és látványos, multiban nehézkes és lassú – ebből is látszik, hogy ez egy külön tudomány. A sima DM és TDM a kutyát sem köti le, a különböző célokat kitűző, csapatalpú móka pedig elmegy ugyan, de más játékokban ezerszer jobb kivitelezéssel találkozunk. A kötelező fejlődés pedig azért nem ér semmit, mert nincs kihatással az egyjátékos élményre. Ismét csak a Far Cry 3-mal tudok példálózni, ott ezt sikerült jól megoldani, holott a multi annak a játéknak sem volt nagy erőssége. Összefoglalva tehát, a Tomb Raider többjátékos komponensét jobb nem komolyan venni, legfeljebb az achievementek kedvéért éri meg elindítani.
V. oldal
Lara és a mellplasztika
A Tomb Raider egész egyszerűen gyönyörű. Bár szívem szerint ennyivel elintézném a témát, talán nem árt kitérni rá, hogy Lara elsősorban konzolokra készült kalandja mennyit profitál a PC-k erejéből. Nos, technikai téren a Tomb Raider nem egy Crysis 3, bár a DirectX 11-es beállítások és a tűéles, a konzolváltozatokénál sokkal magasabb felbontásban tündöklő textúrák azért nem egyszer segítenek ledöbbenteni még a legelhivatottabb shader-őrülteket is. A csúcsot viszont mindenképp a fantasztikus pályatervezés, a dramaturgiai szempontból tökéletes sorrendben egymás után pakolt helyszínek, na meg a kiváló karaktermodellek és a példaértékű animációk képviselik. Az egész játék úgy néz ki, ahogy ma, 2013-ban elvárjuk egy AAA-címtől, és nemcsak PC-n, de konzolon is csodálatosan fest – a játékot egy Xbox 360-on teszteltük, és végül konstatáltuk, hogy Halo 4 ide, Crysis 3 oda, ez a gép eddigi legjobban kinéző játéka. A hang és a zene szintén tökéletes, Camilla Luddington az eddigi legjobb Lara a sorozat történetében.
Az X jelöli a helyet
A Tomb Raider nem csak az év eddigi legjobb játéka, de egyben bizonyíték rá, hogy egy neves, nagy múlttal rendelkező szériát igenis fel lehet támasztani a sokat szidott rebootolással. Persze a Crystal Dynamics leánygyermeke sem szeplőtelenül fogant: a multiplayert kár volt beletenni, a robbanó hordók sokasága miatt is lesz, aki morog, és persze biztos, hogy a régi részek rajongói között lesznek, akik nem értik, mire a nagy öröm, mert ez a Tomb Raider már nem az a Tomb Raider. Csakhogy itt van a kutya elásva: nem is kell, hogy az legyen, sőt, jó, hogy más lett a sorozat, és nagyon reméljük, hogy a már emlegetett folytatás mihamarabb elkészül.
Platformok: PC, PlayStation 3, Xbox 360
Tesztelt platform: Xbox 360






































