1. oldal
Beesett egy ügy. A jelentések a huszonnégy kerületre osztott városon kívül történt rejtélyes halálesetekről szólnak. Öngyilkosság, mondják, de feltűnően gyakran történik ilyesmi. Persze, ez képtelenség. Itt ez nem történhet meg. A huszonötödik kerület utópia. És talán nem is ez a legfurcsább az egészben. Emlékszem valamire, a múltból. Mintha ennek lenne valamiféle előzménye. The Silver Case. Honnan ilyen ismerős? Elő kellett vennem azt az aktát, mielőtt választ kaphattam volna.
Beesett ez az ügy, és nem hagyott nyugodni egész héten. A kulcs, amit kaptam, ismeretlen ajtóhoz vezetett. Ez 19:07-kor történt, egy esős estén.
A gyanú
Tudtam, hogy ez a játék folytatás, és azt is tudtam, hogy remake. Amit nem tudtam (nem is tudhattam), hogy miféle, hiszen a remake-nek köszönhetően most először jelent meg nyugaton a The Silver Case és közvetlen folytatása, a The 25th Ward: The Silver Case, tehát úgy sejtettem, bizonyos mértékben érdemes együtt kezelni a kettőt. Észrevettem azt is, hogy Japánból érkeztek. Ezt fontosnak tartottam tudni. Fel is szúrtam a parafatáblára. Gyanítottam, nagyon furcsa történet kerekedik majd ebből. Lapozzunk vissza az indítékhoz.
Az indíték
Az indíték, úgy néz ki, a The Silver Case, egy meglehetősen avantgárd point'n'click kalandjáték / visual novel hibrid, amely eredetileg az első PlayStationre jött ki 1999-ben. Különlegessége, hogy nagyon erősen támaszkodik a szövegre, már-már szöveges kalandjátéknak is beillik, és az illusztrációk is mintha csak úgy összedobálva lennének egyszerű tervrajzokból és félig kész videós jelenetekből. Az egész olyasmi hatást kelt, mintha a játék fejlesztését a készültség 30%-ánál lelőtték volna, és mégis, abból, ami volt, összeraktak egy teljes játékot. A hatás rendkívül bizarr, mégis egyedi. A szöveg végig a helyén van, a beugró egyszerű rajzok, néhány másodpercnyi videoklipek pedig a vágás és a választott hanghatások / zenék miatt különös, epileptikus atmoszférát kölcsönöznek az egyébként rendkívül véres thrillernek.
A játék utóéletéről egyébként nem sok mindent tudni, viszont az elkövető személye nagyon is ismert.
2. oldal
Az elkövető
És kinek a fejéből pattant ki ez az egész? A nicknevet egyre többen ismerik: "Suda 51". Ez egy Suda Goichi (5 = gó, 1 = ichi) nevű fazont takar, aki teljes karrierje során egyedi, bizarr, helyenként teljesen elmeroggyant játékokkal örvendeztette meg rajongóit: ismertebbek közé tartozik a Killer7, a No More Heroes, a Lollipop Chainsaw, a Killer is Dead, vagy a nemrég indított ingyenes, de minimum gördeszkás-kaszás Dark Souls-klónja, a Let It Die.
Ahogy az csak a japánoknál fordulhat elő, Suda is igazi "auteur", vagyis hatalmas kreatív kontrollal csinálja játékait, teljes befolyással rendelkező író-rendezőként. Plusz, érdekesség, hogy cége dolgozott már együtt a magyar Digital Realityvel a Sine Mora című játékon.
Első teljes kreativitással megalkotott játékát harmincévesen kezdte el írni, ez pedig a The Silver Case volt, amelyre már kitértem. Miért tér most vissza cége, a Grasshopper Manufacture ezekhez a játékokhoz? Nos, egyrészt ahogy már említettem, a nyugati nyitás miatt (újabban nagyon rácsúsznak a japán furcsaságokra világszerte), másrészt egészen biztosan kultklasszik játékokról van szó.
A következmény
Minthogy a The 25th Ward: The Silver Case teljesen váratlanul és felkészületlenül csapta le az ügyet az asztalra, hosszú napokig kutattam Suda élettörténetét és játszottam az előzményt, és egy kicsit sikerült paranoiásra szórakoznom magam. Úgy találtam, Suda 51 társadalmi kommentárjai ma is olyan húsbavágóak, mint 1999-ben (könnyedén hoznék fel a bűn és képmutatás témáira mai analógiákat), és úgy néz ki, újabb remake-ek is érkezhetnek a műhelyéből, így a Suda újra durván releváns lehet a következő években is.
Az immár társszerzőkkel (Masahi Ooka és Masahiro Yuki) írt folytatás pedig hidegrázósan jó, amennyiben vevő a műfajára az ember.
3. oldal
Az ügy
De elég a kitérőkből, ennek a nyomozásnak fő témája a The 25th Ward: The Silver Case. Annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik a The Silver Case-hez, önmagában is érthető, tartalmas, izgalmas történet, még ha körítése meglehetősen retró is. Az avantgárd stílusjegyek itt is folytatódnak annak ellenére, hogy itt már szinte biztosan nem egy félbehagyott fejlesztésről van szó (tehát át kell húznom a feltételezésemet a korábbi játékra vonatkozóan is). Ez egyszerűen kreatív döntés (vegyük hozzá azt is, hogy eredetileg mobilra jelent meg, tehát érthető a korlátolt megjelenítés). A szövegek hosszú perceken keresztül íródnak ki az írógép monoton taktakjaira, miközben állóképeken bontakozik ki egy-egy jelenet. Eleinte ezt nehezen szoktam meg, azt hittem, soha nem akar véget érni egy-egy szöveges jelenet, de a történet egyre jobban vitt előre.
Amikor a játékos szabad kezet kap, van egy limitált interakciós lehetőség, időnként egészen szabadon bejárható területekkel. Lehet beszélgetni (olyan szereplőkkel, akik nincsenek is a képernyőn, menüből választjuk ki), szemlélődni, tárgyakat használni, jelszavakat beírni, és ezeket jópofa poliéderek forgatásával lehet kiválasztani. Amikor egy-egy terület szabadon bejárható, a kamera rendes 3D-s térben kezd el magától mozogni, miután kiválasztottuk az irányt, tehát van benne némi Myst-re hajazó dinamika. De alapvetően többnyire passzív játék, amelyben inkább fejtörőket oldunk meg. Igaz, előfordul olyan is, hogy megtámadnak, és... na jó, a legjobb analógia, amit tudok hozni, az az Undertale bizarr harcrendszere, ahol technikailag szavak és döntések visznek tovább.
A sztori nem egyszerű, meg sem próbálom itt két bekezdésben kiteregetni. Az első nagy fejezetben alapvetően egy összetett nyomozás áll a középpontban, amely a 24 Districts városon kívül épülő, utopisztikus kerületben történő furcsa halálesetek ügyét boncolgatja. Arctalan-szótlan főhősünk egy elit bűnelhárító osztag tagja, sosincs igazán egyedül. Az osztag tagjai, a főhős társai egészen... érdekesek, olyan elnagyzolt, őrült karakterek, hogy felváltva szorongok és röhögök a beszélgetéseken. Az egész játéknak ez a legnagyobb erőssége is egyébként. Ha nem visz a játékmenet, ha nem visz a nyomozás, ezek a karakterek biztosan visznek, le sem lehet cuppanni a képernyőről, olyan párbeszédek vannak itt.
Pedig érdekes a nyomozás is, le a kalappal, bizarr helyszínekre és még bizarrabb szereplőkhöz kerülünk a nagyjából húsz perces alfejezetekben, amelyek lassan elkezdenek többfelé ágazni. A második nagy fejezet elviszi a sztorit a nyomozástól és a bűnös alvilágba visz egy új szereplőt, a harmadik fejezet pedig egy teljesen elszállt konklúzió, amely összerántja a narratívát az előzményjátékkal és az első két fejezettel. A sztori komplikált, véres, szókimondó, nagyon sok az utalás a szexuális perverziókra, szóval olyan igazi David Fincher-féle thriller, némi Takashi Miike-féle csavarral. Szinte szerencse, hogy javarészt szövegből áll, meglehetősen felzaklató lenne teljes grafikai prezentációban.
Lényegében a játékosnak nincs is igazán szívrohamot indukáló feladata, csak nyomkodja el lassan a szövegeket, kimeríti a párbeszédeket, és a komplexebb feladványok során megejt egy telefonhívást, hogy mit is kell csinálnia. Időnként számkódokat írogat be a megfelelő helyekre. Sima ügy.
Persze, bejönnek olyan részek is, amelyeket elbukhatunk, de ezek szerves részei a történetnek, a játékban nincs igazi, újrakezdős game over, viszont többféle befejezést is végigjátszhatunk... öh, végigolvashatunk a fejezetek után. A fejezetek pedig tetszőlegesen újrajátszhatók egy szintén elég fura menüből, ahol egy virtuális avatár sétálgat.
4. oldal
A felfedés
Na jó, valójában nem is tudom, mit gondoljak. Ehhez még csak hasonló játékkal sem találkoztam, még a kevésbé tradicionálisabb japán visual novelek és fura nyugati indie-k sem készítenek fel erre az élményre. Afelé húzok, hogy tetszik. A kevés interakció és nem túl vonzó, bepötyögős feladványok ellenére iszonyatosan jól szórakoztam rajta. Fantasztikusan megírt szövegek vannak benne (és sok, ha a mennyiség vonz), a körítés pedig nagyjából ötpercenként arra késztet, hogy hátradőljek, és széttárjam a karomat, hogy ez meg mi a jó franc. Jó értelemben, persze. Én csípem a különc dolgokat.
Ugyanakkor... ajánlhatom? Hát, ha nem furcsa modern konzolokon és PC-ken ennyire minimalista szöveges játékokat játszani, tessék, ennél feljebb nem nagyon van a műfajban. Penge sztori, karakterek és akció (nyilván a képzelet korlátain belül, de azért két állóképpel és két hangeffektussal be tudtak paráztatni, szóval kemény), kiszámíthatatlan, vad, őrült sztorivonal... mondom, ez a csúcs ebben a mezőnyben.
Jól szerepel továbbá mint remake is, annak ellenére, hogy a Unity rossz kezekben hajlamos megszenvedni PlayStation 4-en, itt nincs semmiféle megakadás vagy hosszú töltés. Igaz, nem is nagyon van mit betölteni.
Egyszerűen annyit tudok csak ellene felhozni, hogy a mai játékosok döntő többségének ehhez biztosan nem lesz már türelme. A műfajából adódóan egy elavult, grafikailag nem túl vonzó, iszonyatosan szűk rétegnek szóló játék, és itt még a "játékot" is érdemes kilométeres idézőjelekkel venni. Viszont ebből az alapból kihozza a legtöbbet, stílussal, eleganciával, vagány odaállással, fura tálalással. Ne játsszátok, ha ez kevés, de ha ez elfogadható, ez egy szép bizonyítéka annak, hogy miért is lett Suda 51-ből egy kultikus, elismert művész.
Megyek is, bepótolom a többi agymenését. Tegyetek ti is így.









































