2611 - iPon Black Friday - All-in

1. oldal

Sonic a sietség, a nemtörődömség első számú ikonja. Egyúttal a SEGA évtizedek óta változatan kabalája. Véletlen volna?

Galéria megnyitása

Azt gondolná az ember, hogy ez a nemes magabiztosság, amivel a SEGA egy éven belül már a második Sonic-játékát löki ki az ajtón, némiképp megalapozott, és hogy kitart még a lendület, ami a Sonic Mania megjelenésével felrázta ezt a fáradt franchise-t. Mestermű volt? Ha nem is, legalább 100%-ban Sonic volt, tökéletesen hozta, amiért a kék sünit követjük a hangsebesség útján is. Ezt tudta és semmi mást.

Ezek után szinte kínosnak hangzik, hogy fél évvel később ismét egy nagy, CG mozis átvezetőkkel központozott, csilli-villi, 2D-ből 3D-be rángatozó Sonic érkezik, a modern AAA-játékok szinte minden szemforgatós manírjával. Nem is nagy meglepetés, hogy a veterán rajongók már eleve úgy álltak hozzá, hogy ebből nem sülhet ki sok jó.

De tudjátok mit? Nem annyira vészes a helyzet. Közepes elvárásokkal ültem a Sonic Forces elé, és az van, hogy kellemesen csalódtam. Jól néz ki, jól fut, jól szól. Nyomtam neki, Sonic meg ment. Ha nem ő ment, hát más ment. Pff, sima ügy. Végig is vittem, ott helyben.

Ahh… ja, bocs, már értem a problémát.

2. oldal

Sonic kapcsolata a 3D-s részekkel nem tekinthető túl fényesnek, és ez különösen igaz, ha összehasonlítjuk más 3D platformerekkel. Akárhogy erőlködött, játékmenetben nem bírta felvenni a versenyt Marióval, de a PlayStation kabalái (Crash, Spyro, Jak és Daxter, Ratchet és Clank) is mintha a „lassan járj, tovább érsz” alapelvén húztak volna el fényévnyire Sonictól.

Kimondottan akkor volt Sonic pályafutása kínos, amikor nekiállt apokaliptikus díszletek között keménykedni a haverjaival, és úgy tett, mintha valami felnőttes témában is jól érezné magát. Eh, nem. Nem, Sonic, abszolút nem áll ez jól neked.

Szinte remegtem, amikor a Sonic Forces felütése a legrosszabb részeket idéző háborús helyzetet kezdte bemutatni, ahol (ilyen Igazság Ligája / Bosszúállók mintára) nagyjából minden korábbi Sonic-hős és ellenfél beugrott a képbe. Jönnek ilyen mű-drámák, hogy jaj ne, Sonic meghalt (nyilván), aaa mi lesz most (semmi), közben meg… a pályák tök lazák, vidámak, pörgősek. És mintha a történet is észrevenné, hogy mennyire kretén, kicsit lazít is a szorításán, és teret enged a játéknak.

A narratíváról tehát nem tudok sok jót elmondani, ebből a szempontból mindenképpen hátrányból indul. A jelenetei korrektül meg vannak rendezve, szépen le vannak renderelve, de többnyire másból sem áll az egész, mint hogy a hősök mutatják, merre kell menni, esetleg kommentálják, hogy éppen mit csinálunk, megdicsérik a játékost, végül beugrik egy-egy boss, hogy „hahaha, most aztán pórul jársz”, negyven másodperc múlva pedig „ez nem lehet! na megállj, legközelebb elkaplak”. És persze a "barátság erejét a gonosz nem értheti", stb, stb.

Végig ez megy. Ha valaki már ennek hallatára is a szemét forgatja, hadd emeljek ki egy nagyszerű pozitívumot: az átvezetőket át lehet ugrani egy gombnyomással. Ez nem ment meg sajnos a pályákon folyamatosan fecsegő társaink banális kommentjeitől, de azért örömteli, hogy van erre lehetőség.

3. oldal

A történet egyik érdekessége, hogy új szereplő jön be. A hős ezúttal Te vagy! Legalábbis egy Sonic-stílusban megalkotható állatkarekter, akit ezerféleképpen lehet testreszabni. Az úgynevezett „avatár” lehet farkas, macska, nyuszi, sün, medve, madár, kutya, és minden testrészét lehet variálni és a szivárvány minden árnyalatában színezni, szóval kellően elengedett fantáziával létrehozhatjuk a Sonic-széria leghibbantabb szörnyszülöttjét is.

A pályák ezután váltogatnak, hol Sonic, hol az avatár történetét követjük, időnként pedig egymás mellett szaladnak. Az avatárnak nincs meg minden képessége, mint Sonicnak (a pörgő nekifutás és a boostolt gyorsítás sem), viszont egész impozáns fegyverarzenálja van, és amikor az avatár és Sonic együtt szaladnak, egy QTE során dupla hangsebességre tudnak kapcsolni („double boost”), nyilván a megfelelő helyeken.

A pályákat egy nagy tekergethető térképen nyitjuk meg egymás után, és nem túlzok, van, amelyiket két perc alatt végig lehet vinni. A leghosszabb is öt perc. Szóval úgy két óra intenzív, koncentrált játék után minden pályát akár teljesíthetünk is, ami nyilván még nem a játék definitív vége, maradnak még az extra pályák, titkos pályák, gyűjtögetnivalók, illetve a legváratlanabb pillanatban beugró S.O.S.-küldetések (korábbi pályák újrajátszásai)... de alapvetően azt kell mondanom, hogy a Sonic Forces alig nyújt kihívást és ténylegesen változatos tennivalókat.

Csak hogy szemléltessem: a legkomolyabb tennivaló, hogy minden pályát kihozzunk S-rankra, és nekem ezek legkésőbb második nekifutásra sikerültek is. Többnyire elsőre, és csak a játék utolsó néhány pályáján akadtak komolyabb gondjaim. Nem hiúságból mondom, hanem tényleges érvekkel tudom alátámasztani, hogy ott meg sajnos a pályatervezés volt a rossz. Az eldugott gyűjtögetnivalók összegyűjtése sem egy kimondottan nagy kihívás, inkább csak frusztráló újra- és újrapróbálás kérdése. A játékhoz csatolt achievementek és trófeák is csak a repetícióval húzzák ki a 100%-os teljesítés célját huszon-akárhány órára, amelynek utolsó óráiban már csak ellenfeleket és gyűrűket farmolunk.

Minden pálya végén annyi gyűrűt kapunk, amennyi a célnál nálunk volt (nem érdekes, ha közben sérülünk), és minden, amit teszünk, az XP-t jövedelmez, és folyamatos a szintlépés, akár jól játszunk, akár nem. És akár jól játszunk, akár nem, fröcsög be minden pálya után egy csomó extra ruhadarab, amivel az avatárt felöltöztethetjük.

4. oldal

Maguk a pályák érdekes, többnyire szórakoztató keverékei 2D-s és 3D-s pályarészeknek, kellően változatosak, színesek, lazák, de többnyire rettenetesen lineárisak, egyszerűek és a legjobb stratégia annyi, hogy nyomod az „előre” gombot meg az ugrást. Sokszor nem is kell megcélozni az ellenfeleket, hogy ráugorjon a karakter, automatikusan becélozza, és a következő gombnyomással neki is vetődik. Mindezek tetejében vannak olyan pályaszakaszok, ahol magától megy a karakter, az a kevés QTE, ami van, az is nagyon nagylelkű. A bossharcok nagy része egyszerű versengés, gombnyomkodás, vagy csak laza ugrálás. Mindez sajnos a hard mode-ra is igaz, szóval akárhogy nézem, a Sonic Forces nem nagyon akarja megizzasztani a játékosait.

Amúgy önmagában nézve nem egy rossz játék. Végül is. Egy-két hülye döntést és kétes pályatervezési húzást leszámítva nagyon szépen polírozott, sima élmény, rövid töltési időkkel, szóval többnyire ártalmatlan, mondhatnám, olyasmi, amit az ember „megvesz a gyereknek”, vagy nem is tudom. Ha nagyon-nagyon lazának érezzük magunkat, és szabad egy-két óránk, el lehet vele lenni, jobb részein kimondottan szórakoztató és pörgős, még a bugyuta zenéit is meg lehet szeretni.

Érdemi szempontból viszont nem viszi előrébb a sorozatot, az online komponensek (napi küldetések XP-szorzóért és avatárkölcsönző) inkább csak rossz asszociációkat hoznak be, mint tényleges új tennivalót, és persze jönnek majd DLC-k (az első az ingyenes Shadow the Hedgehog epizód). Szóval a Sonic Forces ilyen újfajta hibrid cucc, ami még nagyjából emlékszik, hogy mi is az a Sonic, de leginkább nem.

Ha idén Sonic-játékot akartok venni, ajánlom a Sonic Maniát, sokkal fókuszáltabb, jobban összerakottabb, kitűnő a pályatervezése, és tényleg csak arra összpontosít, amire kell... a Sonic Forces meg egy cinikusan „modern”, semmitmondó rész, ami ráadásul majdhogynem egyidőben jön ki egy Super Mario Odyssey-vel. Az összehasonlításba olyan szinten belesápad, hogy azt nézni is kínos.

Csak a legnagyobb fanatikusoknak ajánlom, és azoknak, akik csak hátra akarnak dőlni és nyomkodni két gombot, nekik is leginkább akkor, ha megtalálják egy jó akcióban.

Galéria megnyitása

Galéria megnyitása

Hírlevél feliratkozás
A feliratkozással elfogadom a Felhasználási feltételeket és az Adatvédelmi nyilatkozatot.

1 hozzászólás

A komment írásához előbb jelentkezz be!
BBShockwave
BBShockwave
2017. nov. 27. 14:51
#1

Chris-Chan boldog lesz hogy Sonic karja immár ismét rózsaszín és nem kék... bár szerintem sokkal jobb volt az kéken. :D

Azt már most látom, a fanfic-író/rajzolók el fognak ájulni a lehetőségtől hogy megcsinálják a saját "Original Character, do not steal!"-jüket és játszhassanak vele. Végre észrevette a Sony hogy ez a réteg alkotja a Sonic rajongók nagy százalékát, szemben a Mario rajongókkal akiket csak a játékmenet érdekel (lássuk be, azoknak a játékoknak sose volt nagy története)

"Kimondottan akkor volt Sonic pályafutása kínos, amikor nekiállt apokaliptikus díszletek között keménykedni a haverjaival, és úgy tett, mintha valami felnőttes témában is jól érezné magát. Eh, nem. Nem, Sonic, abszolút nem áll ez jól neked."

Eszerint akkor nem ismered a mai napig is futó Sonic képregényt, amiből a 80as években rajzfilm is készült? Az a Sonic sztori az amiért az emberek még ma is emlékeznek az egész franchisera, és ott sokkal komorabb, Terminator-szerű apokaliptikus világban játszódnak az események.

Vissza az oldal tetejére