Az egyszemélyes független játékfejlesztésnek megvan a maga bája. Elképzeljük, ahogy a szobájában ülve nyüstöli hősünk a billentyűzetet, és készül a csoda, a mű, ami aztán olyan lesz, amilyen. Hasonló műhelyekből kerültek ki az elmúlt években olyan játékok, amikre 1 percet rápazarolni is túlzásnak tűnt, de előfordultak hatalmas sikert arató alkotások is. A Share orosz fejlesztője (nem sikerült megtalálnom ki ő) összebarátkozott a Unity motorral és úgy tűnik, szereti a horrort. Kérdés, jó–e ez nekünk.
Életem első horror élménye nem sült el túl jól, több éjszakányi sötétben gubbasztás és félelem lett a végeredménye, hogy összefutottam az Aligátor című horrorral. Igaz ugyan, hogy 5 éves voltam, és elsőre jó ötletnek tűnt, de ez a műfaj valahogy azóta is elkerül. Legközelebb talán a The Walking Dead vitt hozzá és ez a határ később sem tágult. A Share a ZS kategóriás horrorok kliséire épít, de ezt is lehet jól és kevésbé jól is csinálni. Az egyszemélyes projekt jellege sem feltétlen jelenti, hogy rossz, ennek kiderítésére pedig csak egy mód van...
A történeteknek általában megvan a maguk íve, lendülete. A korábbi évtizedekre jellemző lineáris történetmesélést felváltotta az időben ugráló, néha a nézőre is kikacsintó stílus, alkalmazkodva az elvárásokhoz és a figyelmünk, igényeink változásához. Itt a 20. másodpercben nekimegyünk egy fának. Nem mentünk gyorsan, az út jól látható volt, de láttunk a szélén valamit és ez egyenlő azzal, hogy karambolozunk. Az elnagyoltság mintha arra a gondolatra épülne, hogy csak azért is történjen valami, ami tovább viszi, vagy épp megállítja a történetet az adott pontnál és így erőltetetté válik a koncepció. A játék már itt elkezdett félelmetessé válni, de nem a horror elemek miatt, hanem az amiatt érzett aggodalmam nyomán, hogy mit is lehet ezzel kezdeni. Az egésznek iskolai projekt érzete van, és ez nem a grafika, vagy a játékmenet, hanem az elnagyoltság és a jöjj rá mindenre segítség nélkül mentalitás. Tehát kutasd át a házat, gondolkozz, piszkálj meg mindent. Beragadt a fogaskerekek közé valami? Ahhoz bizony szerszám kell. Zárt ajtó? Keress kulcsot! Idegesítően nyávogó macska? Juss oda hozzá valamilyen úton-módon (mert addig úgysem hagyja abba).
Ezek – utólag – nagyon egyszerű dolgoknak tűnnek, de valahogy mégsem voltak azok maguktól. Elveszettnek érzi magát az ember, mert még a legegyszerűbb, logikai vagy keresgélésre épülő játék is ad valami apróságot. Túlzottan hozzászoktunk volna ahhoz, hogy vezetik a kezünk és a szánkba rágnak mindent? Ezt erősen kétlem, bár van egy ilyen trend, mégis hajszál választhatja el a kis segítséget és a semmit játékélmény szempontjából. Itt pedig szó sincs intuícióról, egyszerűen találjuk ki mire gondolt a játék készítője, aki felvázolta a történetet a fejében. Ha nem gondolkodtunk úgy – ami nem csoda – akkor nekünk nem lesz nyilvánvaló néhány lépés, ha pedig ijedtség helyett frusztrációt és dühöt hoz elő a játék, ott nem a képességek, hanem a tervezés a problémás. A gombkiosztásnál beharangozott H gomb, mint segítségkérés nem működik, a képernyő alján megjelenő segítő mondatokat pedig a játék feléig észre se vettem, olyan rövid időre villannak fel.
Nem ringatom magam abba a hitbe, hogy ez nagyközönségnek készült játék, de apróságokon is sok minden múlhat. Ettől függetlenül, ha eljutunk az első történésig, onnantól kezd érdekessé és hátborzongatóvá válni a történet, vagyis megkapjuk, amiért jöttünk. Egyszerű alapokon nyugszik ugyanis a játékmenet: bizonyos „feladványokat” meg kell oldanunk ahhoz, hogy elkezdődjön a következő szakasz. Ezt pedig két dolog érzékelteti velünk: az egyik az égbolt változása - hiszen csak reggelig kell kihúznunk valahogyan -, a másik pedig valami ijesztő zörej, vagy zeneféle, ami a játék színvonalához képest még egész jól el is lett találva. A legelején például az a feladatunk, hogy áram legyen a házban. Ezután azonnal besötétedik az égbolt, este lesz, kapunk egy fura üzenetet és kereshetjük tovább a folytatást. És persze a támadásokat is vissza kell vernünk, ha nem akarjuk itt bevégezni földi pályafutásunkat. Mivel ahogy leszáll az éj, furábbnál furább lények bukkannak fel az éjszakában, az egyetlen ellenszer pedig a zseblámpánk fénye, és a gyorsaságunk lesz. Van ahol elég elmenekülnünk, máshol viszont a ház különböző nyílásain, vagy a sötét sarkokból előmászó rémet kell pofán világítanunk a fénnyel, hogy elriasszuk. De vissza fog térni, az idő pedig olyan lassan telik…
Több tekintetben is minimalista a játék, az, hogy a kinézete az, még megbocsátható. Az esetlen megvalósítás már kevésbé, de hogy még a hossza is csak nagyjából 1 óra, az végképp nem. Persze csak akkor, ha rájövünk mit is kellene tenni, ugyanis pont maga a keresgélés és a bolyongás, meg a kísérletezés nyújtja el mindezt. Alapvetően nem lehet rámondani, hogy jó, de azt sem, hogy bűn rossz. A legjobb olyan rajongói játéknak tekinteni, ahol a készítő kibontott egy ötletet, a rendelkezésére álló eszközökkel és beletett néhány csavart és furcsaságot a saját szájíze szerint. Nyilvánvaló, hogy horror rajongóknak készült és erősen hajaz a Slenderman által elindított vonalra. Kezdeti kísérletnek, szárnypróbálgatásnak pedig megteszi. A stílus és a horror játékokat kedvelőinek érdekes perceket adhat, a többiek viszont kerüljék nyugodtan el. Mindenkinek jobb lesz úgy.


































