I. oldal
Félelem és borzongás járja át tested, gyanúsan tekintesz balra, majd jobbra, szemeid véresek, arcod sápadt, az érzés lassan felemészt, mintha valaki figyelne. Gyilkos szörnyek és emberevő fenevadak portyáznak a fekete vadonban, a kiforduló belek szaga émelyítő, leszakadt testrészek között lépkedsz, a csendet halálhörgés és csecsemősírás töri meg hirtelen, szíved hatalmasat dobban, üvöltve ülsz fel ágyadon. Lázálmod volt. Az otthon békéje vigyáz rád, kicsit kikészültél, nem meglepő, sokat játszol mostanában. Minden a Red Faction: Armageddonnal kezdődött, a marsi bánya szűk járataiban számolatlanul irtottad a szörnyeket, majd jött az Alice: Madness Returns, s onnan már nem volt megállás, elméd az őrületbe fordult. A FEAR 3-at kiszáradt szájjal, s remegő kezekkel toltad végig, minden váratlan zajra görcsbe rándulsz, a haláltúrának pedig még messze nincs vége, megérkezett a Shadows of the Damned. Lépj be a démonok és lidércek világának kapuján, nézd végig szeretteid haláltusáját, s harcolj a túlélésért, itt nem vár rád más, csak kínkeserves szenvedés, és örök kárhozat.
Goichi Suda tudja, hogyan kell jó játékot készíteni. A Grasshopper Manufacture első embereként a nevéhez főződik a Killer7, a No More Heroes, és a Blood+ megalkotása, s ha egy olyan elmével áll össze, mint a Resident Evil, a Devil May Cry, vagy a Vanquish játékokat is megalkotó Shinji Mikami, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ott valami különleges dolog fog születni. Csalódnunk pedig ezúttal sem kellett, a Shadow of the Damned szétszabdalt holttesteket, beteg képzelgéseket, és lemeztelenített, rabszolgasorsba taszított nőket kínál ezüsttálcán, groteszk, sötét játékvilága félelmet kelt még a legbátrabb szívekben is. Hősünk, Garcia Hotspur azonban nem ijed meg holmi pokolseregtől, kőkemény démonvadász ő, ki most élete legnagyobb vendettájára készül. Le kell ereszkednie az alvilágba, hogy visszaszerezze elrabolt barátnőjét. Paula ártatlan, annyi bűne van mindössze, hogy Garciát választotta élete párjának.
A Shadows of the Damned a túlélő horror stílust képviseli, hősünket külső nézetből irányíthatjuk benne, nehézségi szintből pedig rögtön hármat is választhatunk, a Lemon Hunter, a Demon Hunter, és a Legion Hunter a hagyományos könnyű, közepes és nehéz fokozatoknak felel meg. Hősünk azonban nem egyedül indul útnak, társunk és segítőnk a kalandok során nem más lesz, mint Johnson, a jó útra tért démon, ki lángoló koponya formában egy percre sem mozdul mellőlünk. A lepcses szájú kis alakváltó pedig remek szolgálatot végez, vadító chopperré változva saját hátán száguld be hősünkkel a Kárhozottak Városába, a sötétben fáklyaként mutat nekünk utat, s egyben ő a fegyverünk is, egy gombnyomásra gyilkos fegyverré változik.
II. oldal
Ha a játékot hasonlítani lehetne valamihez, akkor stílusban a Dante’s Inferno, a Resident Evil, a Lost Planet és az Alan Wake, amely a legközelebb áll hozzá. Szerelmünk után kutatva be kell járnunk az alvilág legmélyebb bugyrait, egyre nagyobb fenevadak várnak ránk, meztelenség, kiszolgáltatottság, megalázás, és vér, mely osztályrészül jár az ide száműzött lelkeknek. Keresztes lovag helyett azonban főszereplőnk most egy tökös mexikói démonvadász, ki a kard híján a lőfegyverek erejében hisz. Chris Redfield afrikai kalandjainak hatása a játékmenetben érződik, a lövöldözés, és a kisebb-nagyobb harcok hangulata teljesen ugyanaz, mint mikor zombikat irtottunk, felszerelést és különböző kiegészítőket ezúttal is egy útszéli árustól tudunk venni, s a főellenségek is mind ismerős recept alapján készültek. A pályák végén általában egy több száz kilós, hagyományos fegyverrel sérthetetlen fenevad támad ránk, kit csak úgy tudunk megölni, ha kihasználjuk a környezet adta lehetőségeket, de nem ritka az sem, hogy egy több emelet magas óriásszörnnyel futunk össze. Az ilyen pokolfajzatoknak mindig van gyenge pontja, céloznunk kell a szemére, a könyökére, a térdére, és a hátára, mintha csak az EDN III-on lennénk, Wayne Holden szerepében.
A legendás regényíró kalandjaiból is merítettek ihletet a készítők, bár nem kizárt, hogy a The Darkness itt jobb hasonlat lenne, a sötétség, és a fény ugyanis döntő szerepet tölt be a játékban. Mikor kihunynak a lámpák, s mindent ellep a fekete köd, a szörnyek erőre kapnak, hősünk pedig nem csak, hogy nehezebben veszi fel ellenük a harcot, de még maga is szenved, fulladozni és sántítani kezd, élete pedig folyamatosan csökken. Fényt kell gyújtania, vagy elmenekülni, különben nekünk annyi. Mikor azonban világos van, a kocka nagyot fordul, a szörnyeket már nem védi meg semmi haragunktól, szórjuk a golyókat, s hiába támadnak, Garcia ellen esélyük sincs. De szintén a japán játékokra jellemző még az is, hogy szerelmünk folyton feltűnik, hangokat hallunk, és árnyakat látunk, s mire odaérünk, már eltűnik, újra elrabolják, vagy rosszabb, csak egy démon tréfált meg, mi pedig követve a csipkés fehérneműbe bújt alakot, belesétálunk egy halálos csapdába.
A design halálosan jó lett, legyünk akár egy szellemvárosban, egy elhagyott vidámparkban, vagy egy sötét erdőben, a helyszínek sosem okoznak csalódást, s a szörnyek és a főellenségek is nagyon egyediek, hogy az epret, szemgolyót, vagy agyat zabáló, csecsemőfejekről, melyek az átjárókat őrzik, ne is beszéljek. Sötét és perverz játék a Shadows of the Damned, a látvány technikailag azonban már nem ennyire megnyerő, a maszatos összképtől kezdve, az idejétmúlt megvalósításokon át, egészen a barna fényekig, az Unreal Engine 3.0 minden hátránya megelevenedik a képernyőnkön. A hangok viszont azt leszámítva, hogy nem mindig vannak teljes szinkronban a látottakkal, közel tökéletesek lettek: a főszereplő spanyol akcentusát nagyon eltalálták, Johnson kacaja egyszerűen zseniális, a punk rock betétdalok pedig tökéletesen illenek a játékhoz. Várható is volt egyébként ez a magas minőség, a keverők mögött ugyanis nem más foglalt helyet, mint Akira Yamaoka, a Silent Hill sorozat sound designere, ki elhagyva a Konami fedélzetét, azonnal ide igazolt át. Nagy kedvence volt a Killer7, van hát miről beszélgetni az új kollégákkal.
III. oldal
Fegyverből összesen négy darab áll rendelkezésünkre. A fáklyánk fényt ad, s verekedni tudunk vele, rajta kívül pedig van pisztoly, puska, és gépfegyver a tarsolyunkban, melyek azon kívül, hogy telepumpálják golyóval az ellenséget, egy igen hasznunkra váló másodlagos funkcióval is rendelkeznek. Ez a bright shot, mellyel fel lehet gyújtani a kialudt lámpákat, illetve ha valamelyik ránk támadó rohadékot védi a sötétség ereje, mint valami fekete páncél, akkor azt egyetlen lövéssel hatástalaníthatjuk. Bőrünkre pedig ajánlott nagyon vigyázni, hősünk élete ugyanis nem töltődik magától újra, néhány üveg tequila és szaké legyen nálunk, s akkor nagy baj már nem lehet.
A játék univerzális fizető-, és fejlesztőeszközei a különböző színű gyémántok. A gyengébb, hordában támadó szörnyek által hátrahagyott fehér kövekkel vásárolni lehet, az ital automatánál magunkhoz vehetünk pár zsebrakétát, az árusnál pedig emellett van még lőszer, és vörös színű gyémánt is. Utóbbit a főellenségektől is zsákmányolhatunk, s hősünk életcsíkját, a light shotot, illetve fegyvereink erejét, újratöltési sebességét, illetve tárkapacitását növelhetjük vele, összesen 80 lépésben. A legritkább és legértékesebb kavics színe pedig kék, mely a koponyánkat fejleszti, segítségével a fáklya, és a három másik fegyver a korábbinál is brutálisabb lesz, egy-egy ilyen beszerzése megtöbbszörözi Johnson erejét, a pisztoly például, mely eleinte alig jó valamire, később valódi kis ágyú lesz, le se akarjuk tenni.
A hangulat fantasztikus lett. Brutális a játéknak minden részlete, az utcákon megcsonkított holttestek hevernek, a lámpákon kopaszra nyírt, meztelen nők lógnak, testüket a szeméremajkuktól a szájukig felvágták, majd újra összevarrták, mintha valami zsákok lennének, az erdő fái pedig akasztott műanyag babákkal vannak díszítve, valami erő még mozgatja is őket. Folyton vár ránk valami véres meglepetés, a szívünk kiugrik a helyéről, mikor a szoba berendezését egy véres fűrész, és egy halomra való emberi láb alkotja csupán, de nem kevésbé félelmetes rész, mikor a dombtetőről valaki egy vödörre való levágott fejet gurít le megérkezésünk tiszteletére. S nekrofil erotikából sincs hiány, leplezetlen mellek és fenekek kacérkodnak sötét gondolatainkkal, a fekete humor pedig, mely ezt a rettenetet kívánja oldani, egyszerűen fantasztikus. Az ilyen játékokat általában faviccekkel, és poénos néger mellékszereplőkkel szokták elrontani, de erről most szó sincs, Johnson szája folyamatosan jár, teljesen természetesnek veszi azt, ami körülöttünk folyik, illetve apróságokkal maga a játék is igyekszik a kedvünkre tenni. A pályán ezernyi nagyszerű easter egget találhatunk, a vörös lámpás negyedben például van egy rész, amikor a szörny messzire hajít minket, hősünk pedig pont egy meztelen nőt ábrázoló plakátra esik, fejjel a rajta lévő hölgy lábai közé. Nem rossz halál.
IV. oldal
A gyenge grafikán kívül egyetlen negatívuma van csak a játéknak, méghozzá az, hogy rettenetesen lineáris. A legtöbbször csak egy irányba lehet menni, nincsenek olyan feladatok, amiért vissza kéne fordulni, s ha elágazás van, akkor is hamar kiderül, melyik a zsákutca. Mindez sajnos megszokott dolog manapság, így nem nagyon rójuk fel a készítőknek, mert cserébe a rendezés annyira hangulatos, annyira brutális, hogy tökéletesen kárpótol mindenért. A Shadows of the Damned összességében remek játék lett tehát, izgalmas, akciódús, humoros, és nem utolsó sorban véres. Aki szereti a Resident Evilt, és vágyik egy kis beteges borzongásra, az nyugodtan próbálja ki, nem fog benne csalódni.
[bold]
Platformok:[/bold] Playstation 3, Xbox 360
Tesztelt platform: Xbox 360







































