I. oldal
A második világháború sokáig hálás témája volt az FPS műfajnak, a Call of Duty sorozat azonban szépen kivéreztette, így legutóbb már a Medal of Honorban is turbános rosszfiúkat kergettünk a homokdűnék között. Ebből kifolyólag aztán évekre eltűntek a történelem legnagyobb konfliktusát feldolgozó emberszimulátorok, így épp itt volt az ideje, hogy egy korábban már bizonyított csapat nagyot durrantson a témában. Sajnos azonban egy multiplayer modból szerkesztett teljes játék nem biztos, hogy megállja a helyét a piacon, még akkor sem, ha az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy csupán egy nem túl széles réteget céloznak meg vele. A Red Orchestra 2 tipikus példája ennek: jó játék, de csak azok élvezhetik igazán, akik egyedül is csak a többjátékos módra tudnak összpontosítani.
Balalajka
Az első Red Orchestra egy UT2k4 modként kezdte pályafutását, majd nem sokkal később teljes játékként debütált a Steamen. Azóta sokan rajongóivá váltak, mert a Call of Dutytól eltérően egy sokkal komolyabb és taktikusabb játékstílust követel. Nincs célkereszt, nincs regenerálódó HP, sőt, még medikit sincs. Csak és kizárólag a feladat, na meg mi, játékosok, akik mindent megteszünk annak érdekében, hogy az általunk választott oldal nyerje a meccset. A Red Orchestra 2 viszont már egyjátékos módot is csillogtat, mi több, rögtön két kampánnyal indít, hogy felnőve a nagyokhoz azokat is kielégítse, akik szólóban is történelem hű szórakozást keresnek maguknak. A két kampány pedig még csak véletlenül sem két szövetséges oldalt jelent, hanem a németeket és az oroszokat takarja. "Emberek, csoda történt! Egy világháborús FPS, ahol a németek nem csak náci céltáblák, hanem valódi katonák! Nem is tudom, mit csináljak örömömben, azt hiszem, rá is nyomok gyorsan a kampányra, mely mily öröm, épp a németekkel indul."
Valami ilyesmi játszódott le bennem a játék telepítése után, amit viszont kaptam, minden, csak nem igényes játékmenet. Már maga a tutorial is kínszenvedés: lehet, hogy én vagyok a béna, de halál komolyan a YouTube-on kellett utánanéznem, mi a fenét is akar a játék, annyira nem tájékoztat semmiről. Nehogy már eláruljuk a játékosnak, hogy melyik gombot kell megnyomni, vagy esetleg kiírjuk valahol a menüben az épp aktuális feladatot, hogy elolvashassa, ha nem értette a német(es, de egyébként köze nincs hozzá) akcentussal karattyoló tisztet... áh, ugyan! Inkább szívassuk, hadd higgye, hogy valami programhibába ütközött, az úgyis olyan jó muri. Még szerencse, hogy az alábbi videó segített, be is linkelem, hátha valaki hozzám hasonlóan csak les majd, mint hal a szatyorban.
II. oldal
Amint elindul a játék, villámgyorsan tájékoztatnak minket a helyzetről. 1942-t írunk, épp most nyomultunk be a Szovjetunióba, ide és ide kéne eljutni ezen és ezen az épületen át. Semmi történet, dramaturgia nuku, egyszer csak ott vagyunk a csatatéren és indulhat a banzáj. Ez persze nem csoda, hisz a Red Orchestra 2 egyjátékos módja tulajdonképpen nem más, mint a multiplayer, botokkal teleszórva. Nincsenek rendes scriptek vagy a klasszikus értelemben vett pályák, csak nagy terek, amiken viszonylag szabadon mozogva kell teljesítenünk a feladatot. Még csak a bakánk sem egy és ugyanaz, ha mondjuk meghalunk, simán újjá éledünk egy másik katona testében, a játék pedig kiírja, hányan maradtak életben az osztagból. A küldetés végét hősies zene kíséri, majd jöhet a következő dögunalmas eligazítás, hogy az egész metódus kezdődjön elölről. S hogy mi a különbség a német és szovjet oldalak között? Nos, a narrátor akcentusán és a fegyvereken kívül nagyjából semmi.
Egyértelmű tehát, hogy a Tripwire nem azoknak készítette a játékot, akik a World at War óta várnak egy igényes világháborús shootert. A Red Orchestra egyszemélyes módja inkább afféle tréning, sőt, még annak is rossz, mert a mesterséges intelligencia képtelen boldogulni a bonyolult játékmenettel. Ez egyébként talán az egyetlen előnye a kampánynak. Mármint nem a béna AI, hanem hogy mer összetett lenni. Itt nem az lesz a cél, hogy halhatatlan tábornokokat üldözzünk egy lelassulós minijátékig (Duty Calls, valaki?), és nem lehetünk egyszemélyes hadsereg sem, hogy a szent piros-fehér-kék előtt tisztelegve süllyesszük el a harmadik birodalom teljes u-boot flottáját.
A csata valós, a halál végleges, a küldetés pedig nehéz, nem csak pár vacak scriptből áll, hogy eljutva a következő checkpointig jöjjön egy új videó, amiben megint hú, de hősök vagyunk. Itt nincs semmi ilyesmi, pusztán a nyers realizmus, amire a körítés is rátesz egy kövér lapáttal. Célkereszt nem találunk a képernyőn, a ballisztika szimulátor jellegű (az ArmA sorozatot juttatta eszembe a fegyverek viselkedése), a mozgás a felszerelés súlyából adódóan nehézkes, a gránátok hajigálása pedig csak bizonyos körülmények között jó ötlet. Na meg persze van barátságos tűz, így ha agyonlőjük a csapattársainkat, magunkra vessünk.
Jobb tehát elfogadni, hogy bár a reklámok szerint a Red Orchestra 2 egy remek single player játék, a sorozat legújabb része megmaradt annak, ami: egy multiplayer shooternek, mely igyekszik valósághű háborús élményt nyújtani.
III. oldal
Csatatér
De még milyen élményt! A Red Orchestra 2 multiplayer opciója messze felülmúlja a piac legtöbb szereplőjét, legalábbis összetettség tekintetében biztosan. Sokaknak nem jön majd be, hogy itt nem a gyors rush taktikáé a főszerep, akik viszont tényleges csapatjátékot keresnek, meg lesznek elégedve a játék nyújtotta millió lehetőséggel. Persze ők is csak akkor, ha elég türelmesek hozzá, hogy kitanulják a Heroes of Stalingrad nem éppen felhasználóbarát játékmenetét. Míg viszont single playerben botrány, hogy semmit sem magyaráznak el, addig multiban épp, hogy pozitívum, mert azok, akik nem hajlandók a saját kárukon tanulni, előbb vagy utóbb eltűnnek a szerverekről, hogy csak a valóban hithű kommunis... náci... izé, szóval a tényleges rajongók maradjanak a program mellett.
Összesen egyébként 64-en eshetünk egymásnak, és miután kiválasztottuk a nekünk tetsző karakterosztályt (a felállás ezer éves: mesterlövész, géppuskás, mérnök, stb.), nincs más hátra, mint teljesíteni a küldetést. Vannak járművek is, melyeket egyedül is el lehet vezetni (ez egy tank esetében mondjuk nem túl élethű), de jobb, ha többen ülünk be, hogy összehangolt támadást intézhessünk - ez viszont megköveteli az állandó voicecomot. Bár a Red Orchestra 2 megörökölte a Battlefield előre letárolt csapatüzeneteit, evidens, hogy ennyi nem lesz elég.
Van továbbá parancsnoki mód is, de ne kérdezze kedves olvasó, pontosan hogyan működik, mert nem sikerült rájönnöm. Annyi bizonyos, hogy a BF2 hasonló beosztását megeszi reggelire, s hogy legalább 20-30 óra kell, mire az ember megbízható parancsnokká lép elő. Emiatt viszont az e posztban tetszelgő játékosokat ténylegesen tiszteli a közösség, s ha azt parancsolják, hogy márpedig most offenzíva, akkor okosabb követni őket, mert tudják, mi a dörgés. Ezt a fajta bizalmat pedig nem sok játék tudja felépíteni, így újabb piros pont jár a Tripwire-nek. A csapatról egyébként nem árt tudni, hogy egy kevéske pénzzel gazdálkodó, aprócska stúdióról van szó, így elképzelni is merész, mit tudnának alkotni egy DICE-hoz mért költségvetéssel.
IV. oldal
A vér VÖRÖS
Technikai fronton a Red Orchestra 2 sajnos meglehetősen elmarad a konkurenciától. Bár PC exkluzív programról van szó, a grafikát a kissé már megkopott Unreal Engine 3.0 kelti életre, méghozzá nem a legügyesebben. A textúrák csúnyák, a pályadizájn jóindulattal is fapados, a speciális effektek pedig valahol 2005 környékén időznek. Ehhez a nem túl elegáns látványhoz aztán hatalmas gépigény társul. Bár tudom, hogy az itthoni tesztgép nem egy atomerőmű (AMD Athlon II X2 @ 3,4 GHz; ATI HD5770; 6 GB RAM), kicsit bántotta az önérzetem, hogy alaposan vissza kellett vennem a részletességből, főleg multiban. Ha egy kicsit is elengedtem a gyeplőt, a játék rögtön szaggatni kezdett, sőt, párszor ki is fagyott. Az ilyen instabilitási gondokat persze idővel orvosolják majd, de ettől még a grafika nem lesz szebb. A hangok pedig... nos, a szinkron nagyon gáz, a zene pedig kimerül pár heroikus fanfárban. Nincs ezzel semmi baj, a multihoz nem is kell több, az egyjátékos mód viszont csak fantáziátlanabb lesz. Még szerencse, hogy a fegyverek és járművek hangja majdnem tökéletes.
Összegzésnek annyit mondhatok a Heroes of Stalingradról, hogy egy remek multiplayer játék, ami - mint azt már írtam a bevezetőben - nem mindenkinek szól. Ha türelmes, tanulékony és a második világháborúért elkötelezett játékosok vagyunk, a Red Orchestra 2 meghálálja majd a befektetett időt és olyan élményt nyújt, amilyenhez hasonlót semmi más a piacon. Amennyiben viszont egy intenzív háborús kampányra vágyunk, ami alatt letesszük a hajunkat a sok szép effekt láttán, jobb, ha újra feltelepítjük a World at Wart, mert a Tripwire munkáját nem nekünk találták ki. A magam részéről mégis azt mondom, tegyen vele egy próbát minden FPS fan, ha másért nem is, hát azért, hogy lássák, lehet ezt máshogy is, és nem csak Call of Duty meg Battlefield van a világon. (A magas százalék egyértelműen a multinak szól!)
Platformok: PC
Tesztelt platform: PC





































