A kihalás szélére sodródott civilizációk bármire képesek, hogy elkerüljék a sorsukat. Az Ato nép speciális kristályokra vadászik, de azokat csakis a Shadow Planet nevű helyen lehet megtalálni. A bolygó holléte viszont rejtély, csakis azt lehet tudni róla, hogy rettentő szörnyetegek és elképzelhetetlen veszélyek egész sora leselkedik a titokzatos planétára látogatókra. Ha azonban ez az utolsó mentsvárunk, akkor csőre töltünk és nekiugrunk a feladatnak. Landolás után 10 perccel máris a felfedezők között találjuk magunkat, akik közül nem mindenki fog épségben visszatérni a küldetésről…
A háttértörténetet nem nagyon taglalja az Original Journey, bevezetésként a játék igyekszik eligazítani minket, elmagyaráz csaknem mindent. A tutorial a régebbi Pokémon játékokra emlékeztetett, ami nem feltétlen baj, de néhol furcsa volt. Szájbarágós, kicsit lassú, egyszerűen megfogalmazott mondatokkal haladunk előre, és szépen végig kell várni minden animációt. Például azt is, hogy a minket körbevezető főtiszt dumáljon, odamenjen az ajtóhoz, majd kinyissa, és belépjen. Ezek után mozdulhatunk csak meg és tehetjük ugyanezt – értem, hogy bevezető, de ez így borzasztó vontatott. Mindegy, egyszer túl lehet esni rajta, haladjunk.
A játék tipikus példája a „meddig jutsz egy lendülettel” fajtának. Nem ismerős? Akkor úgy fogalmazok, hogy a játék ránk bízza, hogy mennyire tartjuk jónak a képességeinket és a felszerelésünket. A reflexeinket, a döntési képességünket és a taktikai érzékünket jócskán próbára teszi az az egyszerű tény, hogy a pályák egyre nehezebbek lesznek. Az útközben megszerzett zsákmányt viszont csak és kizárólag életben maradva vihetjük vissza a bázisra. Ez elég logikus, igaz? Ha elhullana hősünk, úgy testét és felszerelését a klóntechnológia megmenti ugyan, de a zsákjába gyömöszölt kincsek bizony ott maradnak azon a szigeten, ahol ellenségeink jobbnak bizonyultak. Egy esélyünk van a következő nekifutáskor, hogy elérjük az ottmaradt kis csomagot, különben elvész.
Az első próbálkozásainkkor jól tesszük, ha szerényen beérjük egy kisebb zsákmánnyal, majd visszatérve a bázisra fegyvert és páncélfejlesztéseket kalapálunk a megkaparintott nyersanyagokból. Ez azért is hasznos, mert nagyobb tűzerővel többre jutunk, az erősebb páncél pedig az életerőnket növeli, esetleg különleges képességekhez is juttat minket. Emellett ott vannak a szintlépések is amik megint csak életerő pontokat érnek, valamint elérhetővé teszik a különféle felszereléseket.
Az Original Journey bája abban rejlik, hogy a pályák mindig másmilyenek. A véletlengenerált kis szigetek között ugrálva sosem tudhatjuk, hogy mi vár legközelebb. Még megvan a fele életerő pontunk, és lőszerből is jól állunk. Simán belefér még egy sziget! Csak meg ne lepődjünk, ha a 3 oldalról támadó ellenség úgy elözönli a képernyőt, hogy nyikkanni is alig marad időnk. A szörnyetegek ráadásul – pofátlan módon – időnként vörösen világító „elit” dögöket is magukkal hoznak, hogy még inkább megkeserítsék az életünket. Kisebb boss harcokba is belefuthatunk, de nem feltétlenül a klasszikus módon – megesik, hogy futó, azaz ugráló versenyre hív ki minket egy förmedvény, és ha legyőzzük, jutalmat ígér. Vajon hihetünk neki?
Pörgős, állandóan megújuló, és fejlődésre, fejlesztésre kihegyezett játék az Original Journey. A nehézsége abban rejlik, hogy amíg át nem verekedjük magunkat egy világrészen, eljutva az utolsó pályájáig, addig bizony az első kis szigeten indulunk útnak mindig. Megfelelő felszerelés, fegyverek, és reflexek nélkül esélytelenek vagyunk kezdetben az egyre nehezedő pályákon. Hiába minden fejlesztés, gyűjtögetés, egy szintet meg kell ütnünk, hogy továbbléphessünk. A véletlen generált szigetek mellett is kérdéses, hogy ehhez kinek lesz türelme, hiszen újrakezdeni jobb felszereléssel sem biztos, hogy motiváló. Akik azonban a kihívást keresik, hisznek abban, hogy a fejlődés előrejutást és győzelmet hoz, azok megkapják majd méltó jutalmukat, és az Ato nép hőseként vonulnak be a történelemkönyvekbe!



































