1. oldal
A legfurcsább tulajdonsága a klasszikus JPRG-knek, hogy úgy töltenek el nosztalgiával, hogy gyerekként nem játszottam velük. A legtöbbjükben ott van valamiféle mesés melankólia, távoli, megfoghatatlan világok csodálata, miközben roppant egyszerűek és áttekinthetőek. Karaktereik gyermekiek, még a legöregebbek is, és bölcsek, még a legfiatalabbak is.
A klasszikus JRPG-k közül talán az az évtizedes éra a legbájosabb és legenergikusabb, ami a NES és a PS1 alkonya közé tehető, a Final Fantasy, a Dragon Quest és a Chrono Trigger is ekkor élték igazi fénykorukat. Hogy kifejezetten ezt az érát célozza meg a Tokyo RPG Factory csapata, elég érdekes, de talán nem is véletlen, hogy a Square Enix kiadásában érkezett tőlük az I am Setsuna, és most, mintegy spirituális folytatásként, a Lost Sphear is.
Furcsa ilyesmit játszani nagy konzolon. Pillanatok alatt települ, pillanatok alatt betölt, és annyira egyszerű, annyira minimalista, hogy szinte attól félek, összetörik. Szerény, majdhogynem puritán tálalása pedig egyből nagyon hétköznapi pillanatokat mutat meg, már-már a legcukorfalatabb klisével ébred a hős az ágyában, lép ki a kis faluba a kis barátaihoz, hogy meglátogassák az anyót meg a fogadót.
A legártalmatlanabb kezdet.
Aztán minden eltűnik.
Először csak egy-egy tárgy. Aztán a föld egész régiói borulnak fehérbe. Eltűnik a falu, eltűnik egy közeli hegység, eltűnik egy erdő, és minden-minden fehér marad. Nem tudni, miért. Ez a Lost Sphear történetének premisszája, és egy nagy utazás kezdete.
2. oldal
A tragikum szerencsére nem visszafordíthatatlan, és ezt hőseink nagyon hamar felfedezik. Az általunk irányított fiú, Kanata képessé válik újra létrehozni az elveszett dolgokat, de ehhez arra van szükség, hogy a még nem érintett helyeken találjon emlékeket. Az emlékeket előhívva a dolgok visszaállhatnak az eredeti formájukba. Ez egy kicsit emlékeztetett a Ni No Kuni érzelemátviteles megoldására, itt viszont nem csak párbeszédekből, hanem küzdelmekből, tárgyakból is kinyerhetjük az emlékeket.
A dolog viszont nem csak bátor főhősünkön és barátain múlik. Nem kell két perc a nagy fehérség megjelenése után, egy titokzatos hadvezér is felbukkan, aki titkos küldetésen jár. Nem árulja el, hogy az eltűnéshez van-e köze, de elkezd együttműködni a csapattal, terelgeti őket, és egy nagyobb konfliktus kezd körvonalazódni, amelyben nem biztos az sem, hogy a jó oldalon állunk.
Lényegében az egész sztori (egy-két egyedi vonását leszámítva) egy teljesen standard, már-már parodisztikusan szokványos JRPG-történet, amelyben forrófejű tinédzserek járnak igazi királyi, országszintű küldetésen, csak mert miért ne. Ennek természetesen megvan a maga bája, a gond ott kezdődik, hogy különösebben nem mutat semmi újat, és a legfájóbb, hogy a karakterek teljesen érdektelenek. Próbálom felidézni, hogy az egyes szereplőkről mit is tudnék elmondani a kinézetükön és általános hozzáállásukon túl, de nem igazán megy. És mivel a karakterek sekélyesek, a közöttük zajló dráma is súlytalan.
Ennek ellenére volt egy-két szívszorító és lenyűgöző pillanat, de valahogy mindig csak izolált mellékszálban. A játék egy pontján például egy fiatal tolvaj lóg meg az egyik szereplő pénztárcájával, akit némi tekergő nyomozás után megtalálunk, és mint kiderült, árva, az anyja eltűnt a nagy fehérségben. Egy másik alkalommal pedig egy kis városka lakói élik át újra és újra ugyanazt a napot (ez se eredeti ötlet, de tök meglepő volt belefutni egy komolyabb boss után, vagyis egy nagy továbbjutási pont előtt).
Részleteiben időnként tehát el tud andalítani egyszerű, naiv történetvezetésével, de bárki, aki képben van a Dragon Quest / Final Fantasy / Chrono Trigger éra fontosabb címeivel, az biztosan nem kap olyan történeti élményt, amiért ezt kellene választania a klasszikusok újrajátszása helyett.
3. oldal
Marad tehát a játékmenet, amely hasonlóképpen nem tartogat túl sok meglepetést. Viszont muszáj dicsérettel kezdenem, mert nagyon szép, folyékony, sima harcrendszere van, és nincsenek véletlenszerűen beköszöntő harcok. Mondhatni, teljesen stresszmentes az egész (leszámítva a bossokat, amelyek viszont tényleg megkövetelik az odafigyelést és okos tárgyhasználatot).
Alapvetően az Active Time Battle-rendszert használja, mint a Final Fantasy középső néhány része, tehát körökre osztott, de ha nem reagálunk a kör lejártakor, az ellenfél támad, nem várja meg, míg kiokoskodjuk, mi van. A kissé szűkös töltőidőt használhatjuk támadásra vagy tárgyhasználatra (rettenetesen klasszikus S Potion, M Potion, Phoenix Tears, stb.), ahogy pedig telik az idő, kapunk egy-egy töltést, amellyel extra sebzést lőhetünk el, ha jól időzítjük. Összetettnek hangzik, de a csaták ritkán jönnek és nem tartanak túl sokáig (ezen nyilván javíthatunk a nehézség feljebb pöccintésével, de ettől inkább csak fárasztó lesz, mint élvezetes).
Pedig van itt lehetőség egy komoly harcrendszer kiépítésére bőven. Messze a legjobb (vagy legérdekesebb) játékmenetbeli tevékenység a világtérképen található, ahol a különböző fehérségbe öltözött tájegységeket feloldhatjuk. Ennek kétféle haszna van, egyrészt a korábban elzárt területeket már több irányból is megközelíthetjük, másrészt helyreállíthatunk egy-egy épületet, amelyek különböző bónuszokat adnak a csapatnak (negatív hatásuk is lehet)... és ez hatással van az ellenfelekre is. Ezeket az épületeket (Artifact) egyébként tetszőlegesen cserélhetjük egy másikra, szóval mélyíti a harc taktikai rétegét.
Szépen lehet kísérletezni egyébként a felszerelésekkel, különböző ételfajták elfogyasztásával és varázslatokkal is, szóval ha valaki a legnehezebb fokozatot választja, ezeket kénytelen kihasználni, de talán nem annyira elengedhetetlenek, a jól bevált farmolással is simán át lehet ütni a nehezebb harcokat.
A játék negyedénél / felénél bejönnek és egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak a Vulcosuit nevű külső robotikus páncélgépek (talán egy kis Final Fantasy VI kikacsintás), amelyekkel átfuthatunk a harcokon, és különböző többkarakteres manővereket hajthatunk végre. Alapetően nem lesz tőlük más a harc, sőt kifejezetten idegesítő, hogy ha nincs használható képességünk, akkor le kell vennünk a páncélt, hogy valamire használható legyen az adott karakter – viszont ezzel el is veszítjük a mozgásunkat arra a körre.
4. oldal
Szóval, alapvetően ártalmatlan, simán játszható, de kicsit üres és sekélyes JRPG. Az I am Setsuna után még csak igazán karakteres egyénisége sincs, hacsak nem a hold-motívumok, a fehérség és a kicsit steampunkos világ... de nem, ez nem elég ahhoz, hogy tényleg emlékezetes legyen. A világtérkép, a falvak, a sztori mind annyira alapszintű, hogy ha ellátogatunk egy RPG Makeres közösségbe, tucatnyi jobbat felsorolhatnánk. Nyilván, itt az engine azért hoz egy letisztult, proto-3D-s esztétikát, ami kellemes a mai HD-hez szokott szemnek, de ez nem ellenpontozza az eredeti díszletek, lények, emlékezetes csaták és helyszínek hiányát.
Erénye és hátránya is az, hogy a SNES/PS1 éra JRPG-inek nosztalgiájára megy rá, és nem is akar többet vagy mást nyújtani. Ezért bármilyen rajongó, aki leül hozzá, egy ideig ellesz ezzel a nosztalgia-érzettel, aztán valószínűleg rájön, hogy ez így nem elég. Nem csak a régiekhez mérten, de még az I am Setsuná-hoz képest sem hozza amit elvárnánk. Pár játékmenetbeli érdekesség a javára vált, de a Lost Sphear visszalépés, vagy talán egy túl gyorsan összerakott kis játék. Terjedelme viszont kellemes, a fő sztorin végig lehet menni 15-20 óra alatt (főleg a jelenetgyorsító gomb használatával, hasznos találmány), és ez a része végig változatos, tartalmas (két nagyobb város is van, ráadásul egy-két igen meglepő helyszín is). Vannak amúgy ezen felül is apró tennivalók, de igazán érdekes mellékküldetéseket, órákig tartó extra kihívásokat nem érdemes itt keresni.
Emiatt a megjelenési árát is túlzónak tartom, mert amúgy simán beleférne egy indie árkategóriában, de így... necces. A nagy JRPG-fanok is várjanak vele nyugodtan. Nem mondom, hogy teljesen kihagyható és felejthető, nem lenne fair, mert aranyos, meg jól hozza, amit megcélzott, de... semmi extra. Tényleg. Erre mondanák, hogy szódával elmegy, de nekem pont az ellentéte jut az eszembe. Ez a játék a szóda. Egyszerű, tiszta, semmilyen... de jólesik, ha nagy a szárazság.








































