1. oldal
A Steamen horrorjátéknak, illetve túlélő-horrornak kategorizálják az Inferniumot, de tapasztalataim azt mutatják, hogy ennél sokkal összetettebb a dolog. Carlos Coronado legújabb projektje, melyet korábbi munkáihoz hasonlóan gyakorlatilag szintén egyedül hozott létre, kalandjátékos, rejtvényfejtős, sőt – ahogy alkotója fogalmazott – a Pac-Manre emlékeztető elemeket is tartalmaz, de egy patch után akár még sétaszimulátorrá is átalakíthatjuk. Ha mindehhez hozzátesszük az igazán egyedi, különleges hangulatot, és a helyenként érezhető, könnyed kis Dark Souls-beütést, végeredményként egy figyelemreméltó játékot kapunk.
Induláskor egy platformon találjuk magunkat, előttünk egy híd és egy torony, a távolban hatalmas vízesés. Elrejtettek néhány útmutatót a kezelésről, de nem fogja a kezünket senki, és a történetről sem tudunk egyelőre semmit. Nagyon kell figyelnünk a környezetre, nemcsak a bármikor megjelenő ellenfelek miatt, de a falakon például naplóbejegyzéseket találhatunk, melyek lassanként körvonalazzák, hol vagyunk, és mi történik, legalábbis részben, mert nagy mélységekbe sajnos nem merészkedik a mese (annyit persze előzetesen sejthetünk a címből, hogy egy felettébb szokatlan Pokolban kódorgunk majd). Itt nem a sztori a fő vonzerő, inkább csak egy keretet ad.
Az Infernium világa szinte olyan, mint egy szigetcsoport. Ennek nemlineárisan összekapcsolódó tagjai megjelenésükben - melyet az Unreal 4-es motor támogat - egészen nagy változatosságot mutatnak a tengerparttól a kastélyerődön át a virágzó fákkal teli romkertig, de az közös bennük, hogy nagyon szépek, kidolgozottak, remek fényhatásokkal. Kifejezetten kellemes lenne sétálgatni némelyik vidéken, ha nem lennének ott a rosszfiúk.
2. oldal
Mikor az első ellenféllel találkoztam, fogalmam sem volt, mivel állok szemben, ráadásul cseppet sem emlékeztetett holmi vasvillával szaladgáló, hagyományos ördögfajzatra. Egy hídon akartam átmenni, szemben velem egy vörös köpenyre, vagy inkább kissé hanyagul odavetett törölközőre hasonlító alak állt, némán, mozdulatlanul. Közelebb óvakodtam, még mindig semmi. Még közelebb értem, erre hirtelen megindult felém hátborzongató sziszegéssel-visítással, nekem pedig nagyjából fogalmam sem volt róla, mit tegyek.
Csapjunk oda, szólt az elsődleges gamer-reflex, csakhogy nem lehetett megküzdeni az izével, hiszen semmilyen eszköz nem állt a rendelkezésemre ehhez. Hoppá és nyekk. Első halálom után kezdhettem elölről a pályát, és mikor megint találkoztam a lénnyel, bölcsen tanulva a korábbiakból a kettes számú gamer-reflexet, vagyis a futást választottam. Ez bejött annyiban, hogy fogócskáztunk kicsit egy faldarab körül (ha egyszer ránktapadtak a törcsik, nem nagyon akarnak leakadniuk rólunk), aztán rácsaptam egy útbaeső ajtót, csak mögötte sziszegett tovább mérgesen. Mikor kicsit lecsillapodott a szívverésem, elkönyveltem magamban, hogy aha, itt a Pac-Man, a szörnyeket ki kell cselezni, elkerülni és akkor nem lesz gond… legalábbis nagyon reméltem.
Összesen 17 pályát fedezhetünk fel teljesen szabadon és szinte bármilyen sorrendben, bár ez utóbbihoz meg kell találnunk az egyes „szigetekhez” vezető utakat is. A kissé szürreális környezetek már önmagukban elégnek bizonyultak ahhoz, hogy mindig kíváncsian várjam, milyen lesz a következő. A hangulat átütő, bármerre járunk is. Varázslatosak az alkonyszerű fényben kavargó cseresznyefavirág-szirmok, nyomasztóak a labirintusként kanyargó, szűk, csak gyertyákkal bevilágított, baljóslatú folyosók, lenyűgözőek a felhőkbe burkolózó sziklapárkányok, meghökkentő a feje tetejére állított várkastély látványa. Az persze kicsit látszik, hogy nem voltak túl bőségesek az anyagi források, több tárgy is számos alkalommal feltűnik.
A játékmenet kezdetben majdnem olyan, mintha egy 3D-s platformjátékot játszanánk. A jobb kezünkön van egy különös, szeget formázó gyűrű, vagy „tetoválás”, melyet a körülöttünk lévő fénylő gömbökkel tudunk feltölteni. A funkciója kettős: egyrészt átteleportálhatunk más pontokra, például egy beszakadt híd másik oldalára, illetve a feltöltött változattal különböző dolgokat aktiválhatunk. A feladatunk nem nehéz, míg fel nem tűnik egy szörny, velük persze kicsit bonyolultabbá válik, de az elején még nem olyan nehéz kicselezni őket. Később lesz, hogy egyszerre többel is összefutunk, a helyszínek is komplexebbek, összetettebbek, ilyenkor már könnyen fejvesztett menekülésbe torkollhat a találkozás, és akár el is tévedhetünk. Nem segítenek a helyzeten a falon átjárni képes, vagy alapesetben láthatatlan ellenfelek sem.
Ha elkapnak, villámcsapás-effektek kíséretében meghalunk, és egy külön terembe jutunk, tele nagy fénygömbökkel, a végében hatalmas kapuval. Innen tudunk visszatérni az utolsó checkpointhoz, de minden haláleset egy gömb elsötétedését eredményezi, és ha az összes kialszik, egy speciális területen kell fényt gyűjtögetnünk, hogy újratöltsük az életünket.
3. oldal
Minden egyes pályán okosan kell terveznünk, hiszen véges a rendelkezésünkre álló, „betakarítható” gömbök száma, és akkor sem töltődnek újra, ha meghaltunk. Elpazarolva az energiát könnyen nagy bajban találhatjuk magunkat. Érdemes minden irányban alaposan felderíteni a környéket, hiszen számos olyan útvonal rejtőzhet előlünk, amik korábban elérhetetlennek tűnő pontokra vezetnek.
Ami bosszantó lehet, azt éppen a pályák bonyolultsága okozza. Ahogy említettem, nagyon könnyen el lehet tévedni egy-két helyen, a teleportáció pedig néhány másodpercbe telik, így sokszor csapdába esünk a közeledő lények orra előtt. Az utolsó checkpointról való újraindulás azt is jelenti, hogy megint elölről kezdhetjük a szörnyekkel való fogócskázást az adott zónában, ami egy-két hajszál híján túlélt szituáció esetében annyira nem örömteli esemény. Minden új pálya először óhatatlanul próbálkozások terepévé válik, míg végül megtaláljuk az optimális útvonalat.
Kalandunk közben szert teszünk majd néhány új képességre is. Megnövekedhet például a teleport hatótávja, vagy többféle ajtót is képesek leszünk kinyitni. A skillek szintén a kezünkön jelennek meg friss „fénytetoválás” formájában. Egyes kapukat csak a hozzájuk tartozó rejtvény megfejtésével tárhatunk ki, a megoldáshoz szükséges nyomokat a környezet tartalmazza, de nem mindig lesz könnyű feladat megtalálni őket (tipp: figyeljetek a római számokra!). Ha sikeresen vettük a kemény akadályokat, a harcmentesség ellenére legalább akkora elégedettséget érezhetünk, mint egy Dark Souls-boss legyőzésekor…
Ami nagyon tetszik, az a figyelem, amit a spanyol fejlesztő a játékosokra fordít. Egyrészt beépítette a játékba a teljes Twitch-integrációt, mellyel a streamerek a nézőket is bevonhatják a kalandba néhány interaktív lehetőség, szavazás segítségével. Az Inferniumot modolni is lehet, van már olyan mod például, amivel a szörnyek tényleg Pac-Man szellemekké változnak. A legfrissebb PC-s patch része az is, hogy lassabbá tehetjük az amúgy sem sprintbajnok ellenfeleket, sőt, akár teljesen ki is kapcsolhatjuk őket. Ezzel az alkotás átalakul egy kiváló, rejtvényekkel fűszerezett kalandjáték-sétaszimulátorrá. Bevallom, nekem így jobban tetszett, mint eredeti formájában, a szörnyekkel, hiszen nyugodtan turistáskodhattam, vagy gondolkodhattam a megoldásokon, nem kellett azon paráznom, hogy hány lepedő ugrik a nyakamba a következő sarkon. Coronado gondolt azokra is, akik fogyatékkal élnek, vagy nem látják rendesen a színeket: különböző opciók segítik elő, hogy mindenki teljes játékélményt kapjon. Le a kalappal!
Eltart egy ideig, míg igazán ráérzünk arra, hogyan kell az Inferniummal játszani. Nem működnek a támadóreflexek, csak a menekülés kreatív módszerei vezetnek eredményre (esetleg frusztrált morcogáshoz), de ha esetleg ellenfelek nélkül kalandozunk, akkor is elég kihívást kapunk a rejtvényekből, és a nagyon összetett pályákon való navigálási feladatokból. A történet lehetett volna jobban kidolgozott, de a többféle befejezés és helyes útvonal értelmet ad az újrajátszásnak is. A Steamen 23 euróba kerülő játék első pillantásra talán picit drágának tűnhet, de ezzel az összes jövendő kiegészítőt is ingyen megkapjuk, az alapból cirka 14 órányi játékidő mellett - szerintem önmagában megér ennyit. A szörnyek kikapcsolásának lehetősége azok előtt is megnyitotta az élményt, akik nem kedvelik a horrorelemeket, így nagyjából mindenkinek ajánlani tudom, aki kíváncsi egy különleges, egyedi hangulatú, és szépséges képekkel elkészített alkotásra.





































