A holland illetőségű Vertigo Games még 2009-ben indította útjára az Adam's Venture sorozat első epizódját, melyet két újabb követett az évek során. 2015-ben egy mindhárom részt felölelő összefoglaló jelent meg Chronicles néven, majd egy évvel később az új generációs konzolok és a PC is megkapta ugyanennek a felújított verzióját. A kérdés immár csak az, jó–e ez nekünk?
Aki annak idején szerette az Indiana Jones filmeket, annak első pillantásra nagyon is tetszeni fog ez a játék. Rejtélyek, ősi romok, felfedezni való barlangok, és megannyi fejtörő, puzzle, és logikai apróság. A téma pedig a bibliai Édenkert, az élet fájával, és az első emberpáros sorsával elegyítve. Itt kezdett el olyan érzésem lenni, hogy a készítők nagyon kedvelték Indy kalandjait, de az Assassin's Creed franchise játékait sem vetik meg, tehát elkezdtek ezekkel gyurmázni. Nincs min meglepődni, láttunk már új ötleteket, újraértelmezéseket és persze nyilvánvaló nyúlásokat is. A független fejlesztők kiszámíthatatlanok abban a tekintetben, hogy egy rém egyszerű(-nek tűnő) ötletből van, hogy világsiker lesz, egy nagyobb durranásról pedig utóbb kiderülhet, hogy több volt a füstje, mint a lángja. Ezeken gondolkoztam a játékban való haladás közben, ami már önmagában felveti azt a kérdést, hogy akkor mennyire kötött le maga a játékmenet?
Az első percekben látszik, hogy a textúrákat, a kidolgozottságot rendesen felhúzták, de hamar gyanús lett, hogy olyan apróságokra viszont, mint az fps, vagy az irányíthatóság már nem sok figyelem maradt. Hirtelen mozdulatoknál, különösképp futásnál olyan érzésem volt, mintha lagolna a játék, fél másodpercre megáll minden, majd a kamera már mást mutat, és a karakter is elmozdult. A videokártya ventije pedig úgy pörgött, mintha minimum két vadiúj AAA-s játékot futtatnék rajta egyszerre. A szereplők, az autók olyan szögletesen mozognak (vagy csúsznak) az átvezetőkben, hogy az Alone in the Dark jutott eszembe, ami nem egy mai darab, de 1992 körül az elvárt minimum is más volt. A szereplők jelleme, személyisége (ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni) borzalmasan elnagyolt. A főszereplő fiatal, ügyes/gyors/okos, nagy az arca, önelégült és kicsit vicces. A segítőnek nevezett női szereplő vagy leszólja a főszereplőt, vagy bajba kerül, vagy tehetetlen. A gonosz pedig… gonosz, mert pénz és hatalom és pont. A párbeszédek pedig vagy klisések vagy sekélyesek, de leginkább a kettő kombinációi, 1-1 humorosnak tekinthető mondat csillan csak fel esetenként.
Nem Pillars of Eternity vagy Mass Effect mélységű történetet, karakterjellemet és fejlődést várok el, de ebben a katyvaszban elmerülni még arra a pár órára is fájdalmas, amíg a játék tart. 20 epizódja van az Adam’s Venture-nek, ezek hossza pedig eltérő, és a logikai feladványok nehézsége is széles skálán mozog. Van, amit nevetve meg lehet oldani, máshol pedig úgy kell félrevezető információk és utalások között kiokoskodni, hogy mit is kéne itt csinálni a továbbjutáshoz, mert segítséget azt épp nem kaphatunk.
A tesztelés kezdetén még gondolkodtam rajta, hogy casual játékosoknak, vagy gyerekeknek esetleg jó ötlet lehet a játék, de később letettem erről. Nagyon szeretni kell ezt a műfajt, vagy a sorozatot magát ahhoz, hogy el tudjam képzelni, örömmel ül le valaki a játék elé. Nemcsak a technikai gubancok elrettentőek, de a történet, a világ, és a szereplők sekélyessége is. A végére három dolog jutott még eszembe. Az egyik, hogy április 1-jén jelent meg a játék, még talán kiderülhet róla, hogy csak vicc volt (legalábbis ebben a formában), mint ahogy a 37 eurós árcímke is az. Végül pedig az a graffitis mondat, amit ideillőnek érzek: „Mindenki jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának.”




































