A Herbert Baker-ről elnevezett Baker-féle mimikri lényege, hogy egyes növények nőivarú viráglevelei szinte a megszólalásig hasonlítanak a hímivarúakra, így a nektárra ácsingózó rovarok táplálékkeresés közben önként és dalolva beporozzák azokat. Egy ehhez hasonló jelenség a játékiparban is megfigyelhető. Se szeri, se száma az olyan, kisebb indie-stúdiók által jegyzett programoknak, amiknél a fejlesztők láthatóan azon voltak, hogy munkájuk csapnivaló végeredményével egy sikercímre hajazzanak, lépre csalva ezzel a játékosokat, akik a vásárlást követően a várt szórakozás helyett azon tűnődhetnek, hogy mi másra is költhették volna a pénzüket. A lista hosszasan sorolható. A NES/SNES nosztalgiára építő JRPG-k között bőven találni az emberi élet kioltására alkalmas darabokat, a Minecraft másolása is féltudású iparosok százainak a megélhetését biztosítja, a Dear Esther és társai köpönyegéből kibújó, 1-2-3 órás, igénytelen sétaszimulátorokkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.
A Phantom Trigger esetében is felmerül a kérdés, hogy vajon méltó-e a műhöz, amit kétségtelenül másol. Hiszen a hack and slashek táborát erősítő játékról ordít, hogy a legfinomabban fogalmazva is múzsaként szolgáló Hyper Light Drifternélkül soha nem jelent volna meg. A HLD-hez hasonlóan cikkünk alanyát is alacsony létszámú csapat, mindössze két ember fejlesztette, ami ha nem kiugró tehetségekről van szó, akkor még több aggodalomra adhat okot.
Végül, halmazati büntetésnek, a henteldével töltött első fél-háromnegyed óra hozzávetőlegesen annyira szórakoztató, mint a legérzékenyebb testrészünkön kipróbálni, hogy vajon tényleg olyan borzasztó-e a tűzhangya csípése, mint ahogy azt mondják, mert az alkotás mindent megtesz annak érdekében, hogy elriasszon minket. A rejtelmesnek szánt sztori, amiből egy Stan nevű, titokzatos kórban haldokló átlagember, illetve, egy sötét síkon ténykedő, Kívülállónak nevezett entitás kapcsolatát rakhatjuk össze, a szódával elmegy kategória legalját is épp, hogy eléri. Hasonlóképpen, a bizarrnak gondolt, erőltetetten furcsán viselkedő mellékszereplők is azt igazolják, hogy a készítők nagyon szerettek volna nyomasztó-groteszk atmoszférát teremteni és ebben az sem zavarta meg őket, hogy ennek létrehozásához nem volt jobb ötletük egy beszélő fánál, vagy bikaszerű hogyishívjáknál. A játékélmény terén is hagy kívánni valót maga után a Phantom Trigger, mivel az első pár harc arról szól, hogy, amíg el nem sajátítjuk az alapokat, rendkívül kevés ütést kibíró hősünket megalázóan gyorsan hülyére veri pár szörny, ami sokaknál pont elég ahhoz, hogy más elfoglaltság után nézzenek.
Ám, ha a rettenetes kezdet ellenére sem adjuk fel, hanem összeszorítjuk a fogunk és elfogadjuk, hogy a cselekmény olyan, amilyen, akkor nem bánjuk meg a döntésünk, mert a Phantom Trigger műfaja pörgősebb, nem kevés kihívást kínáló darabjai közé tartozik, aminek a szűkös ellenfélkínálat ellenére izgalmas csatáit még élvezetesebbé teszi az ötletes kombórendszer. Összesen három fegyvert, jelesül egy zöld ostort, egy kék jégkardot, valamint egy menet közben felszedett, jókora, tüzes vörös öklöt használhatunk. Előbbi gyors és magunkhoz ránthatjuk vele az ellenfeleket, de gyakorlatilag semmit sem sebez, a penge az egészséges középút, míg a gigászi marok lassú, de ha valakit eltalál, az ugyancsak fájlalja utána a csontjait. Megtehetjük, hogy kizárólag egy fegyverre specializálódunk, de sokkal jobban járunk, ha mindig az adott helyzethez legjobban illőt vetjük be. Ugyanis minél több démoni lényt takarítunk el velük az útból, készségeink annál erősebbek lesznek, valamint a velük megegyező színű kristályok szilánkokra törésével is feltölthetjük őket misztikus hatalommal, hogy aztán jutalomképpen különféle, hasznos kunsztokat kapjuk.
Fantasztikus érzés, hogy egyre erősebbé és erősebbé válva bővülnek a lehetőségeink és az egyszerű csihi-puhik helyét effektorgiában gazdag, ütközetnek is beillő harcok veszik át, amik alatt a környezetünkben lévő csapdákat is a magunk javára fordíthatjuk. A művészi látványvilágnak hála, már-már animációs filmbe illő, ahogy elugrálunk a csapások elől, közben pedig veszettül csépeljük és tűzzel-jéggel ritkítjuk, esetleg hegyes tüskék közé hajítjuk a szörnyetegeket. Bátran használhatjuk a fantáziánk, sőt, ez jóformán elvárás, mert a túlerő miatt sima ütöm-vágommal nem sokra megyünk. Sajnos azonban, amire istenigazából rákapnánk a dolog ízére, már el is érünk a kurta-furcsa befejezésig, de ezzel együtt, a hat-hét órányi, szakadatlan akcióorgia után jó eséllyel elégedetten, de nem eksztatikus állapotban állunk fel a tévé vagy a monitor elől.
Összességében tehát, kétségtelen és letagadhatatlan hibái ellenére a Bread Team fáradozásainak gyümölcse nem egy rafinált mimikri-kísérlet, hanem egy, a saját jogán is élvezhető, de messze nem tökéletes hentelde. Aki számtalan kellemes órát töltött a Heart Machine remekével, annak feltétlenül megéri beruházni egy példányba, de csodát ne, csupán egy-két kellemes délutánt várjon. A többiek viszont jobban teszik, ha egy kicsit mélyebben a zsebükbe nyúlnak és inkább az ihletforrást választják, majd csak annak végigvitele után vágnak bele a Stan és a Kívülálló nagy kalandjába.


































