1. oldal

Az előző részben arról volt szó, hogyan adtak nevet a világ különböző kultúrái a színeknek, és hogy van valami egyetemes abban, ahogy felosztjuk a látható spektrumot. Nagyon eltérő életmódú és történelmű népek nagyon hasonló színeket használnak nyelvükben. Maguk a szavak persze különböznek (vörös, red, rouge, laal stb.), de az adott szó mögöttes tartalma, a „vörösség” fogalma univerzális: a spektrum többé-kevésbé hasonló sávját értjük alatta, ezt látjuk, ha a tűzre, a vérre vagy az érett paradicsomra nézünk.

De mi köze van mindennek a való világban történő eligazodáshoz? Shakespeare egykor azt mondta, hogy a rózsa „bárhogy nevezzük, éppoly illatos.” A vörös szó vajon valóban minden nyelven ugyanazt takarja? Mi a helyzet azokkal a nyelvekkel, amelyeknek nincs szavuk erre a színre? Nehezebben találják meg az érett bogyókat a bokrok közt, vagy az egésznek nincs semmi köze ehhez?

Egy Benjamin Whorf nevű amerikai nyelvész elmélete szerint az anyanyelv nem csupán gondolataink formába öntésére szolgál, hanem alapvetően meghatározza gondolkodásunkat is. A más-más anyanyelvűek másképp szemlélik a világot: mást észlelnek belőle, másképp elemzik a jelenségeket, máshogy érvelnek, más alapokra épül a tudatuk. (Ezt a nyelvi relativizmusnak vagy nyelvi metafizikának nevezett elméletet (megint másképp: Sapir–Whorf-hipotézis) szokták azzal a nem túl helytálló példával illusztrálni, hogy az eszkimóknak rengeteg szavuk van a hó különböző fajtáinak leírására.)

A színek világát vizsgálva nagyon jól lehet tesztelni a fenti hipotézist. Egy 1984-es kutatás során Paul Kay és kollégái a Mexikó északnyugati részén élő tarahumara indiánok és angol anyanyelvű emberek nyelvhasználatát hasonlították össze. A tarahumara nyelv az uto-azték nyelvcsaládba tartozik, és mint a világ oly sok kultúrája, nem választja külön a kék és a zöld színt.

A tudósok úgy találták, hogy a kutatás angol anyanyelvű alanyai valóban másképpen, sokkal „különbözőbbnek” észlelik a kéket és a zöldet, mint a tarahumarák, akiknél nyelvileg nem különül el a két szín. Mintha azzal, hogy nevet és ezzel önálló kategóriát adtunk neki, megváltozna, másképp észlelődne egy-egy szín. A nyelvben megjelenő elkülönülés tehát kihat az észlelésünkre is. 

2. oldal

Ez volt tehát 1984-ben, azóta azonban sok minden történt. 2006-ban Aubrey Gilbert nagyon érdekes felfedezést tett kísérletei során. Egy színes csempékből kirakott kört mutatott az alanyoknak, amelyben az egyik csempe színben (vagy árnyalatban) eltért a többitől. Azt kellett megmondani, hogy a „kilógó” darab a kör jobb vagy bal oldalán van, miközben a kör közepén látható keresztre kellett koncentrálni.

Az első feladványra tekintve megállapíthatjuk, hogy az angol anyanyelvűek (és persze mi magyarok is) rendelkeznek a megfelelő szavakkal a csempék elkülönítésére, és ez a fogalmi elkülönülés mintha az agyukban is felhúzna egy „falat” a kék és a zöld szín között. De mi a helyzet azokkal a népekkel, amelyek nyelvében nincs meg ez a fogalmi elhatárolódás?

Erre koncentrált a második feladvány, ahol nem színben, hanem csak árnyalatban tért el a kakukktojás. A kutatók úgy találták, hogy mérhető különbség mutatkozik a két feladat megoldási módjában. Rövidebb ideig tart azonosítani a kilógó színű négyzetet, ha más fogalmi kategóriába esik, vagyis más színű (kék a zöldek között), mint amikor egyazon szín különböző árnyalatainak összevetéséről van szó (zöld a zöldek között).

Innentől kezdve azonban tovább bonyolódik a dolog: ezek az eredmények ugyanis csak akkor bizonyultak igaznak, ha a más színű vagy árnyalatú négyzet a kör jobb oldalán tűnt fel. Amikor a bal oldalon jelent meg, semmiféle észlelhető eltérés nem mutatkozott a két feladat megoldásában. Úgy tűnik tehát, hogy a színkategóriák csak a jobb oldali látómezőben számítanak. Ahogy a mellékelt grafikonból is kitűnik, a színeket gyorsabban különítjük el egymástól, mint a színárnyalatokat, de csak akkor, ha a jobb oldalon észleljük ezeket.

Ennek oka az agy sajátos működésében keresendő. A jobb oldali látómezőben észlelt dolgokat a bal agyfélteke, a bal oldali látómező ingereit pedig a jobb agyfélteke dolgozza fel. Mivel a nyelvfeldolgozás döntően a bal agyféltekében történik, a feltételezések szerint a nyelvi kategóriákat gyorsabban alkalmazzuk a jobb oldali látómezőben észlelt dolgokra.

3. oldal

Ez az aszimmetria nem csak az angol anyanyelvűekre jellemző. A koreai nyelvben a zöld szín, mint kategória nem létezik, hanem ezt a sávot két önálló szín, a yeondu (a zöld sárgásabb fele) és a chorok fedi le. Náluk tehát ezek nem árnyalatok, hanem különálló színnek számítanak. A kutatók elvégezték az előző színfelismerő tesztet úgy, hogy ezúttal kék és zöld négyzetek helyett, a yeondu és a chorok színeket használtak. Az angol anyanyelvű alanyoknál, akik tehát ezúttal mindkét esetben színárnyalatokat különböztettek meg, nem mutatkozott eltérés a két agyfélteke gyorsaságában. A koreai tesztalanyoknál viszont a bal agyfélteke gyorsabbnak bizonyult annál a feladatnál, ahol yeondu és chorok színű négyzeteket kellett elkülöníteni.

Szintén hasonló dolgot észleltek a kutatók, amikor a himba törzset tanulmányozták, amelynek képviselői az európai nyelvek beszélői számára rendkívül idegennek tűnő színkategóriákat használnak. A mellékelt videóban megismerkedhetünk ezekkel a színekkel, valamint megtudhatjuk, hogyan teljesítettek a himbák a színfelismerő kísérlet során.

Elég egyértelműnek tűnik tehát, hogy a fogalmi háttér igenis befolyásolja az észlelés milyenségét. De honnan tudható az, hogy valóban a nyelv a kulcs? A kutatók ezt a kérdést úgy oldották meg, hogy a fenti feladatok elvégzése közben megzavarták az alanyokat: az esetek egy részében egy szót kellett észben tartaniuk a kísérlet végéig, hogy nyelvi központjuk ezzel legyen lekötve, az alanyok másik részének pedig egy képre kellett emlékezni, vagyis egy vizuális ingerre koncentráltak.

A nyelvileg kizökkentett alanyok számára nehezebbé vált a kék és a zöld megkülönböztetése, mérhetően lassabban ismerték fel a kategóriákat, egyesek számára ez utóbbi feladat még a két színárnyalat elkülönítésénél is nehezebbnek bizonyult. A képre való koncentrálás viszont semmiféle kihatással nem volt a teljesítményre.

Mindez persze, ahogy már említettük, csak a bal agyféltekére igaz, agyunk jobb fele mit sem tud ezekről a kategóriákról egészen addig a pillanatig, amíg a bal agyfélteke nem informálja a tényekről. A kísérletek alapján tehát elmondható, hogy a nyelv valamilyen úton-módon segít a bal agyféltekének a színkategóriák megkülönböztetésében. A kulturális eltérések tehát valóban megváltoztatják az észlelés folyamatát, de csak az agyunk egyik felében, ami azonban a döntő szerepet játssza a színészlelés során.

 

4. oldal

Mindannyian egy színek nélküli világban kezdjük meg életünket, hiszen a születésünk utáni első három hónapban szemünk fejletlensége miatt még nagyon kevéssé érzékeljük a színeket. Később már látjuk ugyan ezeket, de nem rendelkeztünk a színek meghatározásához szükséges nyelvi kategóriákkal, vagyis nincs mivel „feldarabolni” a spektrumot. Úgy tűnik azonban, hogy ebben a korai időszakban is csoportosítunk valamilyen módon, ennek pontos mechanizmusáról azonban csak nagyon keveset tudni. Az viszont világosan kiderült az ezzel kapcsolatos kísérletek során, hogy a nyelv megjelenésével valami gyökeresen megváltozik a gyerekek színészlelésében. De erről majd később.

Számos gyermek számára a színkategóriák megtanulása meglehetősen hosszú ideig tartó folyamat. Már tárgyak tucatjait képesek megnevezni, de a legalapvetőbb színeket még mindig keverik. Egy kétéves általában tudja, hogy a banán sárga, az alma pedig piros, de ha egy kék bögrét mutatunk neki, jó eséllyel azt mondja majd rá, hogy piros. Ez a bizonytalan időszak akár a negyedik életév betöltéséig is eltarthat. Úgy tűnik, hogy ebben a korban még inkább a tapasztalatra építenek a gyermekek a színek megnevezésekor, nem pedig azok konkrét felismerésére. Vagyis tudják, hogy minden banán sárga, de a bögrével már gondban vannak, minthogy nem egyetlen jellemző szín kötődik hozzá.

Charles Darwin, aki egyébként gyakorta hajlamos volt gyermekeit otthon is bármikor előkapható kísérleti alanyoknak tekinteni, szintén megdöbbenését fejezte ki a színtanulás lassú folyamatát észlelve. Színes metszeteken próbálta megtanítani „nehézfejű” csemetéinek a színkategóriákat, és amikor az ismétlések ellenére sem boldogultak, színvaknak titulálta őket. Ez később nem bizonyult igaznak, mindenesetre a tudós is úgy gondolta, hogy a gyermekkori színtanulás érdekes, és feltétlenül további tanulmányozást igénylő jelenség.

Visszatérve a nyelvtanulás előtti és utáni fázisra, a nagy kérdés az lehet, hogyan változik meg az észlelés a szavak megismerésének hatására? Anna Franklin pszichológus és kollégái ezt a problémakört vizsgálták. A tesztalanyok két és négy év közötti gyerekek voltak, akiket két csoportra osztottak a tudósok: a „megnevező” (namer) kategóriába kerültek mindazok, akik különbséget tudtak tenni a kék és a zöld szín között, és „tanuló” (learner) státuszba került mindenki, akinek ez nem ment. Aztán elvégeztették a kicsikkel a ma már sokat emlegetett színfelismerő kísérletet. Rámutatás vagy gombnyomogatás helyett az alanyok szemmozgását követték egy speciális kamerával, és ennek alapján állapították meg azt a pillanatot, amikor a gyerekek észlelték az eltérő színű négyzetet a körben.

A színkategóriák fogalmi ismerete ebben az esetben is kritikusnak bizonyult. A „tanulók”, vagyis a színeket kevéssé ismerők esetében a jobb agyfélteke volt a gyorsabb a színek elkülönítésében, ami arra utal, hogy az agy ezen része a valamilyen módon a nyelvi fázis előtt is képes a színek elkülönítésére. A nyelv elsajátítását követően viszont ugrásszerűen javul a bal agyfélteke színfelismerő-képessége, és innentől ez a régió vezérli a folyamatot.

A kisgyermek agya tehát jelentős „áthuzalozáson” megy át a nyelv elsajátításának időszakában. Az agy őrült ütemben igyekszik újrafogalmazni az addig teljesen máshol tárolt és más módon megfogalmazott kategóriákat, hogy azok megfeleljenek annak az újfajta gondolkodási módnak, amelyet már a nyelv határoz meg elsődlegesen. És ezek után még csodálkozunk, hogy a gyerekek keverik a színeket?