John Carpenter 1982-es remekműve az elkészülése körüli években a szakma és maga a rendező szerint sem érdemelt túl sok figyelmet. Talán kevesen tudják, de a film alapját John W. Campbell Jr. amerikai sci-fi író ’Who Goes There?’ című története ihlette, amit azonban akkor még álnevén, Don A. Stuartként publikált.

Magyarul is megjent 1992-ben kisregényként egy antológiában, ’Az izé’ címen és 1951-ben debütált a mozivásznon a The Thing From Another World, ami Campbell novellájából készült, de jelentősen eltért a nyomtatott verziótól. Az Antarktisz helyett Alaszkában játszódik, vannak női szereplők és a lény részben humanoid kinézetű. Carpenter filmje remakenek tekinthető, de a rendező egy szörny központúbb és a leírtakhoz jobban ragaszkodó filmben gondolkodott. Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a stúdió a tervek szerint a speciális effektekre mindössze 200.000 dollárt szánt, az erre költött végösszeg pedig majdnem meghaladta a másfél milliót.

A film talán egyik legemlékezetesebb jelenete, ahol Dr. Copper egy defibrillátorral igyekszik Norrist újraéleszteni – a végeredményre mindenki emlékszik, aki valaha is látta a filmet. A jelenetet egy karok nélküli statisztával oldották meg a készítők, akire kéz-protézisokat tettek. Az ide kapcsolódó póklábas fej-jelenet a többivel együtt eleinte csak felvetésként, egyfajta viccként keringett a stáb tagjai között, de végül három hónapnyi (!) előkészítő munka után végül valósággá vált.

Ahogy korábban már utaltam rá, A Dolog premierjekor meglehetősen gyenge bevételt produkált, főként az épp akkor taroló E.T. film miatt, de még a filmhez készült Morricone zene is kapott egy Arany Málna jelölést. Évek kellettek, mire kult státuszba emelkedett a VHS-ek és DVD-k korában és népszerűségét jelzi, hogy az antarktiszi Amundsen-Scott bázis minden évben levetíti. A film magyar címéről érdemes még annyit tudni, hogy ’A Valami’ címen is keringett, főleg kalóz kazetta formájában, de a tékákból a hivatalos verzió már ’A Dolog’ nevet viselte és hordja a mai napig – szerencsére a könyves „izé” nem kapott új esélyt.

A 2002-ben megjelent The Thing című videojáték viszont nem filmes adaptáció volt, hanem az 1982-es film folytatása. Egy csapat katona érkezik (U.S. Special Forces) a felrobbant bázishoz, hogy Cpt J.F. Blake vezetésével kiderítse mi is történt. Mi persze tudjuk, de hamarosan a játék karakterei is életre szóló élményt szereznek a The Thing univerzumában elszabadult szörny és a paranoia természetéről.

A játék félúton helyezkedett el az akció fókuszú csapatmenedzselős és a túlélő/horror játékok között, mostanra pedig számos fejlesztést kapott, hogy 2025-ös köntösbe bújhasson: PPL (Per Pixel Lightning), 4K felbontás és 144-ben maximalizált FPS.

A 31-es bázis sosem volt barátságos környék, a sarkvidéki időjárás és a barátságtalan hópusztaság alapvetően ellenséges, az emberek számára alig élhető területet jelent. Egy alakváltó, az emberek közé beférkőző szörnyeteg mindezt nem csak rosszabbá tette, de pont azt a köteléket kezdi ki, ami esélyt adna a túlélésre. Ez pedig a bizalom. De hogyan bízzunk meg egymásban, hogyan fordítsunk hátat számos veszély közepette a társunknak, ha az ő bőrébe bújt lény lehet a végzetünk?

A The Thing Remastered két mechanikát használ az emberközi kapcsolataink és a stressz faktor lemodellezésére. Az egyik a már emlegetett bizalom, amit fegyverek, lőszer átadásával tudunk növelni főként, de végső esetben vértesztet is végezhetünk magunkon meggyőzve mindenkit, hogy nem vagyunk fertőzöttek. Társainkat is letesztelhetjük, de egyfelől ritkán fogunk teszteket találni, másfelől a játék elmentése után egyszerűen végigszurkálhatunk mindenkit, majd megnyugodva, hogy nincs árulónk, szépen visszatölthetjük a játékot.

Társaink bizalma három szakaszból áll, ha zöld, akkor minden rendben, narancssárga szinten viszont már nem követik az utasításainkat, ha pedig a pirosba érnek, konkrétan megtámadnak minket. Persze van kábítófegyver is a játékban pl. ennek menedzselésére, de jó, ha tudjuk, hogy egy sokkolóval való elkábítás sem teszi bizalomtelibbé a helyzetünket.

A fegyverek kezdetben főként lőfegyver fókuszúak, de nagyon hamar megtanuljuk, hogy mindenképpen szükségünk lesz tűzre is. A kisebb és nagyobb lángszóró lesz ugyanis az a fegyver, amivel a legyengített nagyobb dögöket kivégezhetjük. Tapasztalataim szerint a játék AI-ja egész jól mozgatja társainkat, például amikor 3 fronton is támadtak a felénk özönlő fej-szerű szörnyek, remekül megoldották azokat a frontokat, amikre nem volt lehetőségem figyelni.

Lángszórót viszont mégsem adnék a kezükbe, egyfelől a „lőszer” pazarlása miatt, másfelől, mert a láng senkit nem kímél, vagyis hamar elhamvasztja a szörnyek által körbetámadott csapattársakat és minket is. A legjobb kombó a géppisztoly, shotgun maradt a társaknak, mi pedig a legjobb, ha a géppisztoly/lángszóró kombóban gondolkodunk a magunk részéről, így nagyon gyorsan fegyvert tudunk váltani, ha egy nagyobb lényt eléggé lesebeztünk, hogy tűzhalálra ítéljünk.

A játék grafikája valóban jobb lett, ami sokat hozzátesz a horrorisztikus hangulathoz is, szintúgy a zene és a különféle zörejek is hátborzongató élményt nyújtanak még ma is. Amin viszont nem segít a remaster az a párbeszédek, a szinkron, az átvezető videók, a furcsa mozgások és a néhol bután navigáló AI – komolyan, ahhoz képest, hogy harcban milyen ügyesnek mondható, a mozgás és helyezkedés terén beakad, lemarad és ez nem jó hír, ha bármelyik bokor mögül ránk ronthat egy hordányi fej-pók vagy formátlan rettenet.

A játék elég jól hozza a film hangulatát, mégis úgy gondolom, hogy az elavult játékmechanikák, a szögletesnek ható megoldások és a csinosítás után is régi időket idéző külalak miatt ez a remaster is azoknak szól, akik játszottak az eredetivel, vagy lemaradtak, de nagyon szívesen pótolnák. Nekik nosztalgikus visszatérés lesz a The Thing Remasteredet végigjátszani és talán még a filmet is újra megnézik előtte.