• Too slow!

Bármely játékban vagy filmben is bukkanjanak fel fekete lyukak, azt előre tudni lehet, hogy a világ (vagy az emberiség vagy a küldetés) nagy bajban van. Egy fekete lyuk körül a gravitációs és mágneses tér annyira extrém, hogy a fény meghajlik körülötte és a megfigyelő felé tükrözi magát  lyukat – mondja ki Einstein eddig nem bizonyított elmélete. Emellett úgy tudjuk, hogy a fény sem jut ki belőle és emellett a téridőt is torzítja.

A tudomány még a mai napon is rengeteg kérdőjellel és teóriával vizsgálja ezt a jelenséget ami a játékok szempontjából jó hír. Ugyanis kis túlzással bármit belemagyarázhatnak. Ezt a Bright Memory: Infinite is megteszi, ugyanis egy fekete lyuk jelenik meg benne – és persze egy olyan, ami a jól láthatósága mellett ugyan „felszívott egy hegyet” de amúgy békésen el van az égbolton amíg a küldetéseink végére járunk.

A játék legelején már zavarba ejtően furcsa ambivalenciával találkozunk. Hősünk ugyanis egy warp drive meghajtású „repülővel” (inkább űrhajó) ugrik a küldetés helyszínére, de a ruhája, kesztyűje még bevetés előtt tele van sárfoltokkal és hasonlókkal – nézzük el neki, a high-tech cuccok mellett a mosás úgy tűnik nem fért bele, a riasztás is hirtelen jött és mégiscsak a világot kell megmenteni, az apróságok ráérnek.

Sheliáról, főhősünkről pedig kezdetben két dolgot tudunk meg, derék és mellkas tekintetében bőkezűen és jó arány érzékkel bántak vele az égiek. Emellett egyfajta szuper-ügynök, csoda képességekkel bír, fény-pengével (nem, nem olyannal) és exo ruhával, egy rakás fegyverrel – vagyis igazi egyszemélyes hadsereg. De ez még nem minden! A bevetési ruháján kívül az egész játékot végig csinálhatjuk cuki cicás ruhában, miniszoknyás mazsorett cuccban vagy akár bikiniben is (ha unlockoljuk vagy megvesszük a skineket) – ez ám a fanservice!

Az is hamar kiderül, hogy FPS ide vagy oda, ez a játék a kung-fu filmekhez lesz hasonlatos. Hatalmas ugrások, emberfeletti képességek, lövedékek visszaütése karddal, rakétavető kesztyűk és egyéb finomságok várnak minden lelkes harcost.az FPS szcénát viszont némi verekedős játékos kiegészítéssel kombókkal is bővíteni igyekeztek a fejlesztők, ugyanis pl. a levegőbe felemelt ellenségeket kardvágásokkal és energialökéssel is ki tudjuk iktatni – ez főleg akkor hasznos, ha a bal egérgombos lövöldözés már túl snassz nekünk.

Ha pedig bajba kerülnénk, nálunk van az az ősi technika, amit jobbára jediktől láthattunk csak eddig. Emeljük fel védekező állásba kardunkat, dőljünk hátra kényelmesen és várjuk meg, amíg az életerőnk visszatöltődik. Amint ezzel megvagyunk folytatódhat a csihi-puhi és az ólomzápor. Nem azt mondom, hogy ez egy béna mechanika, inkább csak szokatlan – még akkor is, ha ez a védelem sem tart örökké persze, de azért emlékeztet a Street Fighter minden sebzést elnyelő blokkjaira.

Ellenségeinkről (legalábbis azokról, akik a mi világunkból származnak) hamar elmondják, hogy hihetetlenül fejlett, szuper high-tech felszereléssel bírnak, amihez képest a mi ügynökségünk is kőkorszakinak számít – de ettől függetlenül egy személyben fogjuk ezeket a szuper katonákat hidegre tenni, hármasával.

Néhol ugyan beakadnak szegények és a játék is hajlamos olyanokra, hogy épp két pályarész közötti átvezető kúszáson veszünk részt, de gaz ellenségeink továbbra is lőnek és támadnak minket – hősünk ettől függetlenül átér, köszöni jól van.

Emellett a fekete lyuknak köszönhetően, a meggörbült téridő (és még ki tudja mi) ősi harcosokat, démon szerű lényeket és ősi kung-fu szerű képességekkel felruházott régmúlt idők uralkodóit, szoborszerű íjászokat és egyebeket is megidéz.

Számíthatunk a töltelék egységek mellett kisebb-nagyobb boss harcokra is, mintha a játék készítői is éreznék, hogy a darálást néhol jó megszakítani valami komolyabb kihívással.

A helyszínek amúgy egész szépen ki vannak dolgozva, erősen kínai elemekből merítenek a kezdeti pályák főleg. A pályaszerkezet ennek ellenére rettentően lineáris. Végig az volt az érzésem, hogy fogják a kezem, de nem csak a minket irányító narráció miatt, hanem mert egész egyszerűen nem lehet másfelé menni, mint amerre a játék vinne.

Ázsiai kollektivista tudat az európai individualizmus ellen? Aligha, de mégis olyan érzetet ad a játék egésze, mintha egy jól összerakott, túlzásba nem eső, az alapokat teljesítő tech demót néznénk.

Működik, sokféle fegyver, képesség és ellenség van, mégis üresnek, lelketlennek hat. A történetről pedig annyit, hogy jobb, ha mielőbb elengedjük, mert legfeljebb sci-fi rajongóként találhatunk pár érdekességet benne. A Steames 93%-os értékelést nyugodtan fogjuk fel viccként, mert összességében érdekes élmény a Bright Memory: Infinite, de inkább az ínyenceknek ajánlott, akik egy-egy részletért is képesek lelkesedni anélkül, hogy az összképet figyelembe vennék – és ezen a kb. 2 órás játékideje sem segít sokat.