A tények makacs dolgok

A játékiparban végbement változásokat, és a szcéna robbanásszerű növekedését jól érzékelteti, hogy míg 1985 és 1995 között a maga korában legendásan erős kínálattal bíró NES-re összesen 714 alkotás jelent meg, addig a Games Workshop Warhammer-univerzuma 2015 óta a kiegészítőket nem számítva harminchét művel örvendeztette meg, vagy keserítette el a hűséges rajongókat. Egyetlen franchise három évnyi termése így egy annak idején milliókat a bőség örömteli zavarával eltöltő konzol tíz éves felhozatalának uszkve öt százalékát teszi ki, és ezt roppant nehéz nem hajmeresztő eredménynek titulálni. Hiszen az cifra-bizarr helyzet állt elő, hogy a teljes választékot kizárólag feneketlen erszényű időmilliomosok tudják teljes egészében kiélvezni. Elvégre, ha valaki egy-egy programmal átlagosan csupán tizenöt, nemritkán semmire sem elég órát kíván eltölteni, akkor is hozzávetőlegesen huszonhárom napja telik azzal, hogy élőholt kalózokat kommandíroz, patkányembereket lő-kaszabol-éget halálra, génorzókkal csatázik, vagy azon szörnyülködik, hogy hogyan lehet úgy elszúrni egy online lövöldét, hogy a hullámvasúton való, érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés is egy csöndes szombat délután eltöltésének hasonló mókafaktorú, érdemi alternatívájának hasson mellette.

Ez okvetlenül azzal jár, hogy a többség kénytelen-kelletlen átsiklik a kevésbé meggyőzőnek tűnő címek felett – már ha egyáltalán hírt kap azok debütálásáról. Első pillantásra a Warhammer 40,000: Mechanicus-ról is azt hihetnénk, hogy egy nyolcvan százalékos leárazásnál esetleg megreszkírozható kis semmiségről van szó: piacra dobását nem kísérte eget-földet megrengető marketingkampány, és fejlesztői sem tartoznak a szakma élvonalába. Ám nagyobbat nem is tévedhetnénk, mert ha beruházunk egy kópiába, hamar rájöhetünk, hogy jó sorsunk egy élvezetes TBS-vel hozott össze.

Síri csend és hullaszag

Ahogy azt a háborúk szabdalta világ jó ismerői könnyűszerrel kikövetkeztethetik, ezúttal nem az örök kedvenc űrgárdisták, hanem az egyik a legbizarrabb birodalmi frakció, az Adeptus Mechanicus tech-papjai felett vehetjük át az irányítást. A Marsról kiinduló, a gépisten Omnissiah-t imádó kultusz követői a tudomány megszállottjai: ugyan dogmájuk kimondja, hogy más fajok találmányai az igaz úttól letérő förtelmes elhajlások, de ezt hajlamosak trükkösen értelmezni, mivel nincsen számukra szentebb az információnál. A hétköznapok apró-cseprő ügyei fikarcnyit sem izgatják őket, sőt, emberi mivoltukat is nyomasztó nyűgnek tekintik. A húst elkerülhetetlen romlása miatt megbízhatatlannak tartó fanatikusok körében bevett szokás, hogy testrészeiket-szerveiket apránként mesterséges pótlásokra cserélik, ezzel is közelebb jutva a hőn áhított tökéletességhez.

Ez súlyos konfliktusok forrása, mert az Istencsászár uralma alatt állók számára minimum azonnali exterminatust, azaz kegyetlen-drasztikus, orbitális pályáról kilőtt rakétákkal végrehajtott likvidálást érő elképzelés, hogy létezhet más égi hatalmasság urukon és parancsolójukon kívül. Az is gerjeszti a feszültséget, hogy az aranytrónt szolgálók finoman fogalmazva sem arról híresek, hogy nyitott elmével hajszolnák az újdonságokat. Arról nem is beszélve, hogy ha belebotlanak a letűnt korok elveszettnek hitt relikviáiba, előbb nyúlnak kézigránáthoz, vagy lángszóróhoz, mint jegyzetfüzethez. Ám a szükség törvényt bont: a minden bokorban fenyegetést látó, paranoid nagyhatalom hadiipari komplexumának szüksége van a különc gépészekre. Ezért ameddig azok hajlandóak nyilvánosan istenük avatárjának elismerni a Birodalom fejét, addig a megszokottnál nagyobb szabadságot élvezhetnek. De tragikus módon az engedmények dacára szövetségeseik megcsontosodott természete visszahatott rájuk: innovátorokból rítusok rabjává váló iparosokká, tudósokból technikusokká züllöttek vissza, és nem tudják, vagy ami rosszabb, nem is akarják kihozni magukból a maximumot.

Mi a szervezet hierarchiájában előkelő helyen álló Magos Dominus Faustinius felett vehetjük át az irányítást. A nagyúr egy titokzatos rádióüzenet dekódolása után hajójával a Silva Tenebrisként ismert planéta felé veszi az irányt, mivel a jelek arra mutatnak, hogy egy kis energia-ráfordítással mesés kincsekkel gyarapíthatja gyűjteményét. Ám hamar kiderül, hogy messze nem olyan szép a leányzó, mint ahogy lefestették: a bolygó az ocsmány necronok kezén van. Miután az egyik legősibb értelmes faj személyiségüket és érzelmeiket szinte teljesen elvesztő, tudatukat speciális, majdhogynem elpusztíthatatlan fémtestbe átültető tagjai engesztelhetetlenül gyűlölik az élőket, a rutinfeladatnak induló begyűjtésből egy jóval összetettebb hadművelet lesz. Célunk a rettenetes felfedezés után már nem csak az, hogy ereklyéket zsákmányoljunk: arra is ügyelnünk kell, hogy megtizedeljük a kreatúrákat.

Izgalmas felütés, ráadásul a fejlesztők megannyi pályatársukkal szemben tisztában voltak azzal, egy, az éppen ráérő munkatársak által kutyafuttában összetákolt, nem szándékos paródiának is beillő sztorival maguk alatt vágnák a fát, és a megfelelő hangulat megteremtésére a megannyi remek könyvet jegyző Ben Counter-t kérték fel. Döntésüket nem volt okuk megbánni: egy bőkezűen adagolt, morbid-fekete humorral feldobott történetet kapunk, melynek legfőbb erőssége az erős karakterábrázolás. Az érzelmeit logikusan elemző Faustinius, a kockáztatni hajlandó, sajátos, leginkább egy programnyelvhez hasonlító lingót beszélő Scaevola, a lépten-nyomon a kárhozattól és az eretnekségtől rettegő, mélyen vallásos Videx, a meglepően empatikus, a vágóhídra terelt segéderőkért aggódó, véleményét egy percig sem titkoló Khepra, az üzleties Rho és a vadászatért élő Captrix jól kidolgozott, érdekes figurák. Párbeszédeiket öröm végigolvasni, mert az író pont eltalálta a világ visszásságait kimondva-kimondatlanul kikarikírozó irónia, és Warhammer védjegyéül szolgáló sötét, véresen komoly stílus egészséges, üdítően frissnek ható egyvelegét.

Az Omnissiah áldásával

Persze, a kiváló atmoszféra önmagában nem sokat érne, de a készítők a játékmenet terén sem bíztak semmit a véletlenre: egy világos szabályok szerint működő, összetett, és saját elképzeléseink megvalósítását maximálisan támogató művet kapunk a pénzünkért. Nyitányképpen az elvégezhető missziók kínálatában mélyedhetünk el. Az egyes teendőknél pontosan látjuk, hogy mennyire veszik igénybe a képességeinket, hogy milyen ellenfelekre számíthatunk, és a siker esetén járó jutalmak listája sem marad el. Bevetésünk kiválasztását követően összerakhatjuk a csapatunkat. A fő ütőerőt a tech-papok képviselik. Ők klasszikus értelemben vett, fejleszthető hősegységek. Azon túl, hogy összesen hat, más-más előnyöket adó képzettségfával erősíthetőek, szektájuk hagyományához méltóan testrészeiket-szerveiket is mechanikus modellekre cserélhetjük, illetve magától értetődően a legkülönfélébb gyilokszerszámokkal szerelhetjük fel őket. A megszerezhető bónuszok és fegyverek listája tekintélyt parancsoló: idővel valósággal belefulladunk a kismillió opció tengerébe. Előbbieknél statisztikáink, mint az életerőnk, a fizikai vagy energiasebzésektől védő páncélzatunk, netán a mozgásunk megnövelésén túl akadnak itt olyan delikát finomságok, mint egy adott célpontra zúdítható össztűz, vagy speciális, a minket kiiktatni igyekvőket megzavaró kütyü. Utóbbiaknál pedig a jellemzően brutális sebeket osztó közelharci darabok és forgatóikat hasznos kunsztokkal segítő, például a meglőttek összes értékét feltáró, vagy a kiszemelt aberráció szomszédságában álló gépzombik napját is elrontó pisztolyokkal-puskákkal teljesíthetjük be a Deus Mechanicus akaratát.

Lényeges azonban, hogy a sérült papok istápolása költséges móka: ha nagyon megviseltek, megeshet, hogy hiába halmozunk sikert sikerre, a szintlépéshez-tárgyvásárláshoz elengedhetetlen, blackstone-nak nevezett erőforrásunk egyáltalán nem gyarapodik. Érdemes tehát kiismernünk a B-listás, feláldozható ágyútöltelékek kunsztjait is. Ők előre meghatározott képességekkel bíró, ingyen besorozható, vagy egy szerényebb összegért megvásárolható katonák. Minden tényezőt súlyozva nem érnek fel feletteseikkel, ám egy-egy területen remekül teljesítenek és ha fűbe, pontosabban, kazamata-padlóba harapnak, akkor kevesebbet bukunk, mint ha kétszer-háromszor meglőttek volna egyet a felkentek közül.

Zsákmányhajsza a halál torkában

Kommandónk összeállítását követően megkezdhetjük a barangolásunk az éppen aktuális necron kriptarendszerben. Az eltelt évmilliók súlyát nyögő, veszedelmes kazamatákban járva-kelve célunk az, hogy eljussunk az egy jól látható ikonnal megjelölt főhelységbe, és ott ilyen-olyan indokkal megvívjunk egy csatát. Technikai fejlettségünknek hála, hellyel-közzel tudjuk, hogy az egyes szobákban mi vár ránk. A leggyakoribb, hogy egy dilemmával találjuk magunk szembe, és három lehetséges megoldási mód közül mazsolázhatjuk ki a legszimpatikusabbat. Ha okosan jártunk el nincsen probléma, sőt, még némi jutalom is ütheti a markunk, de ha ostobán viselkedünk, akkor a legkevesebb az, hogy az egyik kiborgunk megsérül, és miután az expedíciók során trükkös gyógyulni, már egy-két pont elvesztése is alánk vághat. Szerencsére a fejlesztők magánélete vagy abszolút kiegyensúlyozott, vagy munkaetikájuk olyan mértékű, hogy frusztrációjukat semmi szín alatt sem a játékosokon vezetik le: nyoma sincs igénytelen-logikátlan csapdáknak. Ergo, ha nem akarunk kockáztatni, érdemes a logikus középútra tenni a voksunk, hiszen ha nem kísértjük Fortunát, a hajunk szála sem görbül – igaz, nem is nyerünk semmit.

Ezen kívül időnként szimbólumok is keresztezik utunk: ha akarjuk, kamránként egyet aktiválhatunk közülük. Hatásaik megegyeznek az eseményekével, ám lényeges, hogy ha valamelyiknek kiismertük a titkát, arra kattintva a későbbiekben is ugyanazt fog történni, mint korábban. Érdemes jegyzetelnünk – már ha egyáltalán foglalkozunk velük. Végül, magától értetődően néha a záróütközeten kívül is tengelyt kell akasztanunk a bolygó visszataszító őslakosaival.

Gondolkodok, tehát ölök

Mivel a pacifista virággyermek-konfliktuskezelés nem járható út, nem árt tisztában lennünk a háború művészetének fortélyaival. A szörnyetegek sajnos normális körülmények között halhatatlanok, azaz, ha nem egy kritikus találattal ütjük ki őket, vagy látszólagos végzetüket követően nem szánunk rá egy extra támadást arra, hogy garantáltan végezzünk velük, akkor kisvártatva felélednek, és ott folytatják, ahol abbahagyták. Továbbá szinte bármikor érkezhet erősítésük és megszokott, hogy a falakból őket gyógyító, minket viszont savval leköpő szkarabeusz-drónok másznak elő. Ráadásul, ha így vagy úgy, de nem mérjük fel, hogy kikkel állunk szemben, akkor nem látjuk a pontos értékeiket, ami komoly hátrány, mert az azonos típusba tartozó robotcsontvázak statisztikái között is érdemi eltérések lehetnek.

Ahogy azt ennyiből is megállapíthatjuk a pálya finoman fogalmazva sem felénk lejt, ám természetesen nekünk is akad pár kunsztunk a tarsolyunkban. A legfontosabb, hogy a sírokban járva-kelve, a megfelelő képzettségeket aktiválva, egyes struktúrák megvizsgálásával, a servitornak nevezett szolgáink csatasorba állításával, vagy az űrlények elpusztításával Cognition Point-okhoz (CP) juthatunk. Ezek lényegében a győzelem kulcsait jelentik: elköltésükkel használhatjuk a képességeinket, az erősebb felszerelési tárgyainkat, és csatlósainkat is megidézhetjük. Ahogy azt nem nagy trükk kikövetkeztetni, elemi érdekünk, hogy a maximális limiten legyen a tartalékunk, mivel ennek híján csupán félkarú óriásokként vagdalkozhatunk. Második fő erősségünk a valamennyi fegyverben ott élő szellem jóindulatának elnyerése. Készségeink meghálálják a beléjük fektetett bizalmat: pár lövés-ütés után feltöltődnek, és ezt követően egy speciális, vagy erősebb, vagy plusz hatással, például pajzs-rombolással bíró támadással fűthetünk be az elkárhozott robotoknak. A győzelem harmadik pillére a messziről való ölés és a csihi-puhi harmonikus keverése, és a gyengeségekre való, kíméletlen lecsapás. Ez könnyen triviálisnak hangozhat, de a Machinatusban két különleges szabály fűszerezi meg a bevetéseket. Az első, hogy ha egy lőfegyveres egység mellé odaáll a másik alakulat egyik képviselője, akkor a test-test elleni viaskodásnál önveszélyes pisztolya, puskája vagy karabélya ideiglenesen deaktiválódik és az érintett kizárólag akkor tud újra érdemben beleszólni az öldöklő küzdelembe, ha oda tud sózni, vagy elhátrál. A másik, ezzel szorosan összefüggő sajátosság, hogy ha valaki odamegy egy kardos-fejszés-lándzsás katonához, vagy megkísérel elhaladni mellette, akkor az érintett egy megszakító támadást kap. Azaz, ha ügyesen manőverezünk, és kiegyensúlyozottan szereljük fel papjainkat, akár háromszor is támadhatunk egy körben, arról nem is beszélve, hogy ha körbeállunk egy plazmaágyús rémet, akkor annak meg vannak számlálva a percei, elvégre ha megindul, nevetve feldaraboljuk. Persze, ez fordítva is működik: résen kell lennünk, ha nem akarjuk, hogy felkoncolják az alárendeltjeink.

Végül, küldetésenként három dicshimnusz is felharsanhat hű legényeink és leányaink ajakpótlásairól. Ezek lényegében megfelelő kihívások teljesítésével megnyitható, expedíciókként egyszer bevethető, irtóztató erejű varázslatok: elkántálásuk után horribilis sebzéssel küldhetjük padlóra a kreatúrákat, visszarángathatunk a halál torkából a katonáinkat, vagy a legerősebb páncélt is negálhatjuk.

Csak még egy kört?

A korábban olvasottakból könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy akkor járunk el a legbölcsebben, ha a legutolsó mellékkamrába is benézünk, és addig nem nyugszunk, míg fel nem túrjuk a sírokat. Ám mielőtt erőt venne rajtunk a hörcsögszerű felhalmozási vágy, vagy a szenvedélyes kutatók mániákus megismerési kényszere, lényeges szem előtt tartanunk, hogy egyfelől nem döngő léptekkel járó, pusztításra kiképzett, a hadviselés finomabb fortélyait vérmérséklettől függően gyávaságnak, vagy eretnekségnek vélő űrgárdisták halálosztagát vezényeljük, másfelől, a szó minden értelmében idegen terepen mozgunk. Magyarul, elemi érdekünk, hogy minél kisebb feltűnést keltve járjuk be az elátkozott folyosókat, mivel ha zajongunk, kétszeresen is kiszúrunk magunkkal. Hiszen nem csak a fertelmes fém-élőholtak készülnek fel egyre alaposabban a méltó fogadtatásunkra, hanem általánosságban véve is emelkedik a veszélyszint. A szisztéma egyszerűbb nem is lehetne: új csarnokokba lépve, és a harci körök múltával automatikusan nő a skála, és az események, illetve a szimbólumok is befolyásolják, hogy mennyire kiterjedt a riadó. Aztán ha elég pont gyűlik össze, akkor a fenyegetettséget jelző szám megugrik eggyel.

Kezdetben nincsen nagy gond: legfeljebb annyi történik, hogy egy kicsivel több rosszakarónkat kell eltakarítanunk az útból, de ha totojázunk, akkor nagyon hamar azon kaphatjuk magunk, hogy a dögök egy-két kör után visszatérnek a halálból, vagy automatikusan ők kezdik a fordulókat. Kivárásra játszani a bukás biztos receptje, és az sem jelent jót, ha attól tartva, hogy ha késlekedünk, akkora kulimászban találjuk magunk, amiből nem tudunk kimászni, egymás után indítjuk az öngyilkos rohamokat. Higgadtan, hidegvérrel, a B-listán lévőket a legmegfelelőbb pillanatban a húsdarálóba dobva kell rendet vágnunk az ármányos xenók soraiban. Tekintve, hogy ezt eleinte könnyebb mondani, mint csinálni, a tiszta, erőfeszítések és fájó lemondások nélküli diadalokat jobb elfelejteni – ám éppen ennek köszönhetően páratlan érzés, ha pusztán a józan eszünkre építve diadalmaskodunk a túlerő felett. De akár győzünk, akár vesztünk, a misszióra fordított időt nem kapjuk vissza. Sőt, minél inkább felhívtuk magunkra a figyelmet, annál jobban megugrik a globális necron-riadó, és ha ez a csík eléri a 100%-os feltöltöttséget nincs tovább: meg kell küzdenünk vezérükkel, a magyarul kissé sután hangzó nevű Szaregonnal. Emiatt érdemes árgus szemekkel kutatni a csatatereken elszórva megtalálható ősi konzolokat, mert ezek szétlövésével, vagy aktiválásával nyerhetünk egy kis haladékot. Ezzel együtt nem árt megbarátkozni a gondolattal, hogy mozgásterünk korlátozott: egyetlen végigjátszással nem libbenthetjük fel a Silva Tenebris összes rejtélyéről a fátylat.

A cél előtt feladni

Ennyi dicsérő szó és remek játékelem örömteli lenne azzal zárni a cikket, hogy a Warhammer 40,000: Mechanicus jó eséllyel a franchise idei legnagyobb meglepetéseként vonul majd be az ágazat krónikáiba, ám ez sajnálatosan nem felelne meg a valóságnak, mivel pár, érthetetlen gyengeség szimplán jóvá degradálja az amúgy parádés élményt.

Az, hogy a grafikán és a normális szinkront helyettesítő, bizarr hangeffekteken érződik, hogy egy AAA-kategóriás stúdió gemkapcsokra fordítható keretéből tető alá hozott projektről beszélhetünk, a nyolcbites hőskorszak külsőségeit megidéző tisztelgések fénykorában szóra sem érdemes. Ellenben az már nehezebben magyarázható ki, hogy egyes képzettségek és implantok jóval erősebbek a többinél. A különbségek elképesztően durvák: a CP-regenerációt irreálisan felturbózó lexmechanic-on és a hadi potenciált növelő tech-auxiliumon kívül alig éri meg bármi másra költeni, mert míg ezen fák fejlesztésével még az idegenek fővezéreit is seccperc alatt nudlivá apríthatjuk, addig a maradékra fókuszálva jóval nagyobb a kihívás-faktor. Megkockáztatom: ilyen iszonyatos egyensúlybeli különbséget félamatőr hobbiprojekteknél is ritkán látni. Végül, az is érthetetlen, hogy a készítők a feladatoknál nem erőltették meg máskülönben szárnyaló fantáziájukat: hallatlanul illúzióromboló, hogy eseti kivételeket leszámítva egyedül a másik oldalon állók teljes kiirtása a cél. Holott, némi balansszal és változatosabb küldetés-típussal akár egy új, az Into the Breach-hez mérhető etalonnal is gazdagodhatott volna a műfaj.

Így, bármennyire is fáj, a végkövetkeztetés nem lehet más, mint hogy a Bulwark Studios munkájának gyümölcse leginkább egy a fináléig toronymagasan vezető, majd a cél előtt három méterrel lustaságból sétatempóra váltó, és végül harmadikként befutó atlétájához hasonlító. Jár az érem, szépen csillog, említésre méltó teljesítményről beszélhetünk, de egészen minimális odafigyeléssel egy öt-tíz év múlva is bátran elővehető klasszikus érkezésének örülhetünk volna. Panaszra persze így sincs okunk. Hibák ide, problémák oda, egy nem csupán a Games Workshop feltétlen híveinek, hanem a körökre osztott stratégia címek szerelmeseinek is kihagyhatatlan vételről beszélhetünk, és okkal bízhatunk abban, hogy az egyik legígéretesebb indie-csapat műve pár patch, vagy egy DLC után el fogja foglalni helyét 2018, sőt, az évtized legjobbjai között.