1. oldal
Amennyiben valaki kellőképpen élelmes, bármiből pénzt tud csinálni. Júzcar jelentéktelen, alapesetben évente kevesebb, mint háromszáz turistát látó falvacskáját fél év alatt nyolcvanezren keresték fel pusztán azért, mert a Hupikék törpikék első részének reklámkampánya során a Sony megbízásából annak valamennyi épületét kékre festették és a helyiek ahelyett, hogy belementek volna az eredeti állapot visszaállításába, inkább azt kérték a cégtől, hogy minden maradjon úgy, ahogy van. A Jason Sadlerként született Jason SurfrApp mind a mai napig azzal biztosítja a megélhetését, hogy sajtónyilvánosságra vágyó cégek logóival ellátott pólókat visel, mindezen felül pedig az is közel százezer dollárt hozott számára a konyhára, hogy két ízben is eladta a családnevét a legtöbbet fizető vállalkozásnak. Mike Merrill még ennél is tovább ment és saját magát bocsátotta árúba, így egyebek mellett még a vaszektómiájáról is az őt birtokló részvényesek döntöttek. A Sigurður Hjartarson fejéből kipattant Izlandi Péniszmúzeum pedig, ahol számtalan emlős konzervált férfiasságát tekinthetik meg a kétezer forint körüli belépődíjat kifizető látogatók, sajátos kuriózumnak számít a világutazók körében. Mint ahogy látható tehát, némi ügyeskedéssel néhány, formalinban tartósított jegesmedve és bálnafallosszal is csinos summát lehet keresni, valamint egy kisváros is profitálhat egy, az újságokban pár flekknyi helyet kapó PR-fogásból.
Éppen ezért felfoghatatlan, hogy a milliós rajongótáborral bíró Warhammer 40,000 jogtulajdonosának, a Games Workshopnak az illetékesei miért nem tudnak tizedannyi üzleti érzéket felmutatni, mint egy ivarszervekre szakosodott, félkomoly kiállítás kurátorai, vagy egy élelmes kisvállalkozó, aki annak köszönheti a kenyerét, hogy felöltözik. Hiszen, ahogy az belátható, a téma jóval populárisabb mivolta miatt nagyságrendekkel kevesebb erőfeszítéssel érhetnének el csillagászati nyereséget. Egészen pontosan, mindössze egyetlen alapszabályt kellene betartaniuk, jelesül, hogy nem adják oda minden, mérsékelten kompetens bokorugrónak az aranytojást tojó tyúk licenszét. Azt ugyanis józan paraszti ésszel is sejteni lehetett, hogy az év nagy meglepetésének számító, kiváló Dead By Daylightotjegyző, de összességében rémségesen gyenge portfóliójú Behaviour Interactive aligha lesz képes arra, hogy beváltsa az ígéreteit és tető alá hozzon egy, gigantikus csatákat prezentáló MMO-t. Így semmi csodálatos nincs abban, hogy a számtalan koncepcióváltáson átesett Eternal Crusade, amiben az eldák, a káoszgárdisták, az orkok és az űrgárdisták örökké tartó háborújába kapcsolódhatunk be, még a legszerényebb várakozásokat is alulmúlta. Magyarán az utóbbi időben a Total Warral, a Vermintide-dal és a Battlefleet Gothic: Armadával csak véletlenül nyúlhattak bele a tutiba a Games Workshoposok és még mindig a takarítónő dönti el, kinek adjanak licencet.
2. oldal
A programmal való ismerkedés első percei alighanem mindenki számára hidegrázós élményt jelentenek, aki 2002 óta akárcsak futó pillantást vetett bármilyen játékra. Első körben ki kell választanunk a saját harcosunkat és itt most szándékosan nem a „meg kell alkotnunk karakterünket” kifejezést használtam, mivel összesen annyit tehetünk, hogy pár, egymástól alig-alig különböző, bántóan sablonos, de legalább cserébe csúnya és művi hatást keltő virtuális avatár közül tehetjük le a voksunkat az egyikre.
Az, hogy az orkoknál a különféle törzsek mindössze annyiban térnek el egymástól, hogy más a vállvédőjük és a fegyverük színe, komoly gyomros, azon pedig, hogy a káoszra felesküdött renegátok és a császár igaz hívei között jóformán az az összes különbség, hogy az előbbiek sisakján szarvak vannak és kicsit kopottabb a vértezetük, de egyébként még a fegyverüket is ugyanúgy tartják, könnyen hitetlenkedő röhögésre kényszerítheti az embert. Már ameddig a szerencsétlen delikvens rá nem jön, hogy mivel egy ötven euróba kerülő címről van szó, nem pedig egy ingyenesen játszható, távol-keleti MMO-ról, inkább zokognia volna ildomos, nem pedig zavartan kacarászni.
Frakciónk kiválasztását követően több opció áll a rendelkezésünkre. A legnyilvánvalóbb, hogy hallgatva a hatodik érzékünkre, visszakérjük a Steam ügyfélszolgálatától a pénzünket és örökre elfelejtjük, hogy a program a világon van. Amennyiben viszont azon kockázatfüggő adrenalinjunkie-k közé tartozunk, akik képesek egy félautomata pisztollyal is orosz rulettet játszani, alighanem keserűen meg fogjuk bánni a merészségünket, mert nyoma sincs a beígért funkcióknak. A tiranidák elleni gigászi és grandiózus harcok helyett egyszerre maximum 4, azaz négy társunkkal együtt ritkíthatjuk meg az undorító mutánsok hordáit. Ennek a módnak a kidolgozottságára és nívójára jellemző, hogy olyan csekély iránta az érdeklődés, hogy néha negyven-ötven perc alatt sem jön össze elég résztvevő ahhoz, hogy megkezdhessük a rémségek szisztematikus irtását. Azok sem járnak jobban, akik a többi játékos elleni, nagyívű ütközetekben akarják próbára tenni magukat, mert 50-60 játékos helyett jellemzően 20-30 vesz részt egy csatában. Az amúgy sem rózsás helyzetet még tovább súlyosbítja, hogy a matchmaking-rendszer a legkevésbé sem ügyel az erőviszonyokra. Nem egy és nem két olyan, egyenlőtlen mészárlásnak is csupán a dolgok indokolatlan megszépítésével nevezhető, agyatlan öldöklésben vettem részt, ahol az egyik fél jóval kevesebb regrutával tudott csak felvonulni és az is megesett, hogy bár elvileg tizenöten voltunk a csapatban, sokan nem tudtak belépni egy programhiba miatt.
3. oldal
Ennyi gyengeség és hiba után alsó hangon korábban soha nem látott, forradalmi újításokkal teli, a műfaj hasonló alkotásainál hivatkozási alapként használható játékmenet kellene ahhoz, hogy feledni tudjuk a hiányosságokat. Ezt tény mi tény, sikerült elérnie a készítőknek, de ebben kevés köszönet van, ugyanis több mint valószínű, hogy a jövőben minden, fedezékharcra kihegyezett TPS munkálatai úgy kezdődnek majd meg, hogy összeírják, hogy miben nem szabad semmilyen körülmények között sem az Eternal Crusade-ra hasonlítani.
A kasztrendszerre kivételesen nem lehet panaszunk, egyes fajoknál öt, másoknál pedig hét osztály képviselteti magát, így a választék igen bő, ráadásul a diverzitásra sem lehet panaszunk. Akadnak gyógyítók, a levegőbe felrepülve komoly taktikai előnyhöz jutó katonák, mozdulatlanság esetén láthatatlanná váló orgyilkosok, lomha, nehézfegyveres bakák és semmiben sem kiemelkedő, de a győzelem szempontjából kulcsfontosságú bázisok elfoglalásához nélkülözhetetlen regruták. Külön öröm, hogy egyik faj sem erősebb a másiknál és, hogy a karakterosztályok is kiegyensúlyozottak. Mivel a felszerelési tárgyakat egy pontrendszer alapján válogathatjuk össze, az erősebb készségeket használók jóval kevesebb extra védelmet, vagy életerőt adó kiegészítőt cipelhetnek magukkal. A koronát az egészre a harcok után kapott fejlődési pontokra építő karakterfejlesztési rendszer teszi fel, amivel még tovább finomhangolhatjuk, hogy mihez is értsen a fegyveresünk.
Sajnos azonban a pályatervezők pocsék munkája miatt több mint valószínű, hogy hiába a kombinációs lehetőségek széles tárháza, annyira unni fogjuk az egész hercehurcát, hogy vagy különösebb tervezgetés nélkül csak rábökünk majd egy kasztra, vagy pedig végre megjön az eszünk és soha többet a játék felé sem nézünk. A program ugyanis egy, alapvetően a kézitusára, illetve a többnyire pontatlan, nem túl nagy tényleges hatótávú puskák golyószórók és energiafegyverek miatt a kis távolságból való hadakozásra építő lövölde, amiben az alkotók nem vették a fáradtságot, hogy ezt a célt szolgáló harctereket dolgozzanak ki.
Túl sok a nagy, nyitott, semmiféle védelmi lehetőséget nem kínáló tér, így esély sincs arra, hogy bárki, bármiféle haditervet dolgozhasson ki. Ha támadunk, akkor menni kell előre és reménykedni, hogy a távfegyverekre specializált ellenlábasaink nem tizedelik meg a sorainkat, ha pedig védekezünk, akkor eseti és egyedi kivételektől eltekintve van bő négy-öt másodpercünk kilőni a tárunkat, mielőtt a primitív, egységnyi idő alatti klikkelésre építő, test-test elleni harcé lenne a főszerep. Ez pedig már egy-két óra után dögletesen unalmas tud lenni, főleg, mert érezni, hogy háromszor-négyszer ennyi játékosra méretezték a térképeket és emiatt vagy egy helyen gyűlik össze mindenki és az agyatlan, inkább szerencsét mint tudást igénylő hentelésé a terep, vagy annyira elaprózódnak az erőviszonyok, hogy harmadmagunkkal állhatunk ellent a bősz, öt főből álló ellen lagymatag, nem túl motivált rohamának. Középút még véletlenül sincs.
4. oldal
A bevetések között a játék boltját is meglátogathatjuk, ahol kétféle fizetőeszközzel vásárolhatunk. Egyrészt, a megszerzett tapasztalati pontok arányában kapunk requisitiont, amiből fegyvereket, azok kiegészítőit, vagy zsákbamacskát vehetünk, másrészt valódi pénzért sárga színű rogue trader kreditekkel gyarapíthatjuk a számlánkat. Ezeket szintén gyilokszerszámokra, valamint csak így megszerezhető kozmetikai apróságokra verhetjük el.
Eme metódus felemás benyomást tett rám. Kétségkívül dicséretes, hogy a valódi pénzért megvehető fegyverek valamivel gyengébbek a kemény munkával megszerezhető társaiknál, tehát hiába vastag egy fakezű játékos pénztárcája, az anyagiak nem segítenek neki legyűrni azt a hátrányt, hogy a pajta szélesebbik oldalát sem tudja eltalálni öt lépésről. Az is örömteli, hogy a requisition-árak meglehetősen barátiak, így nem fordulhat elő, hogy negyven-ötven meccsen kelljen diadalmaskodnunk ahhoz, hogy megvehessük a kinézett célszerszámot, hanem ha jók vagyunk, két küzdelem után a miénk lehet az áhított puska, kard vagy ágyú. Az viszont, hogy egy teljes áron kínált programnál alsó hangon öt-tíz eurót kell fizetni azért, hogy az egyik harcosunk egy egészen kicsit máshogy nézzen ki, mint a többi ágyútöltelék, meglátásom szerint a pofátlanság minősített esete. Amennyiben ezért az összegért teljesen új karaktermodellekről lenne szó, fogcsikorgatva, de azt mondanám, hogy rendben van a gyakorlat, de az, hogy egyetlen karakter esetében a legolcsóbb teljes átalakítás hét-nyolcezer forintot kóstál, ilyen grafika mellett komoly kérdéseket vet fel az alkotók valóságérzékelésével, vagy jóhiszeműségével kapcsolatban.
Összességében tehát, jelen formájában a Warhammer 40,000: Eternal Crusade egy irreálisan drágán kínált, nem túl érdekes vagy eredeti lövölde. Külön felháborító, hogy nem hogy nem az lett, aminek ígérték, hanem még egy jóval szerényebb mérce szerint sem mutat semmi olyat, ami miatt a franchise legfanatikusabb rajongóit leszámítva bárkinek is be kellene ruháznia egy kópiájába, és bár nem sikerült annyira rosszul, mint a különös és kegyetlen kínzási módszereket tiltó országokban esélyesen nem kapható Eisenhorn: Xenos, nem sokkal jobb nála.
Ezért, hacsak nem ragaszkodunk kifejezetten a WH40K örökké háborúk szabdalta, sötét világához, akkor ennyi pénzért nem nehéz találni valami nagyságrendekkel jobbat. Fontosnak tartom kiemelni és leszögezni, hogy a százalék nem annak szól, hogy mit is kellett volna kapnunk a nagystílű beharangozás után, mert akkor alighanem egy számjegyű eredmény született volna, hanem kizárólag a tényleges teljesítményt pontoztam.
