Bár a tavaly kiadott Total War: Warhammer II jött, látott és győzött, a Creative Assembly tagjai jó szokásukhoz híven nem dőltek hátra, és élvezték a sikert: inkább teljes erőbedobással azon voltak, hogy új kiegészítőkkel színesítsék amúgy is hallatlanul izgalmas művüket. A Rise of the Tomb Kings DLC-ről még év elején írtunk, de azon kívül rengeteg minden jelent meg az elmúlt egy évben.
Lássuk hát a fontosabb újdonságokat!
Ajándék lónak...
A sort az ingyenesen bezsákolható, Free-LC-nek keresztelt extrák nyitják meg. Ha egy skaven még a fajtáján belül is megbízhatatlan, alattomos rohadéknak számít, ráadásul megvan a magához való esze, az az álmoskönyv szerint ritkán jelent jót. A Rictus klánt vasmarokkal irányító, a jeges vidékeket kedvelő, ellenben a dzsungelek párás klímáját nehezen elviselő Tretch Craventail egyike a legtrükkösebb, egyben legaljasabb patkányembereknek, így fő erősségei a meglepetés és a kiszámíthatatlanság. Valamennyi, az irányítása alatt álló egység megkapja a leginkább a káoszbestiákra jellemző, az alapértelmezettnél jóval szabadabb kezdőpozíció-választás lehetőségét, ezzel növelve a lehetséges taktikák számát. Ezen felül az oldalán állók jobban teljesítenek ha váratlanul sikerül lecsapniuk, és akkor is csinos bónusz a jussuk, ha visszavonulás után újfent támadásba lendülnek. Az őt királyuknak elismerők sem jobbak nála: míg a legtöbb nép tiszteli a szavukat megtartó uralkodókat, addig Tretch területein nő a közrend, ha felrúg egy paktumot.
Az ocsmány szörnyszülötthöz hasonlóan a nemeselfek sorát erősítő, életét a bosszúra feltevő Alith Anar herceg sem a nyílt konfliktuskezelést preferálja. Nargarythe teljhatalmú, Árnykirálynak nevezett ura hiába vezet reguláris sereget, a lelke mélyén gerilla: különleges képességei a rajtaütések sikerét és az egy kör során megtehető távot növelik meg, illetve a városokon kívüli toborzás idejét csökkentik. Vele kapcsolatban azt sem árt tudni, hogy küldetése érdekében gyakran be kell mocskolnia a kezét. Ez annyit tesz, hogy komoly jutalmakat kap, ha véletlenszerűen kiválasztott célszemélyeket semmisít meg. Ezeknek a java azonban semlegesen viszonyul hozzá és érdemes alaposan megfontolnunk, hogy kivégezzük-e őket, vagy se, mivel egy erőnkön felüli terhet a nyakunkba rakó háború ritkán használ. Ilyen előzmények tükrében pedig aligha meglepő, hogy csak általa bevethető, speciális kedvencei az árnyjárókként emlegetett, üss és fuss taktikát követő íjászok, és, hogy egyedi rítusával egy csupán egyszer lesújtó, viszont soha nem hibázó orgyilkost tud megidézni.
A harmadik, egyben utolsó említésre méltó grátisz tartalom a változatosság kedvéért nem egy személy, hanem Khaine iszonytató kardja. Ez, ahogy az háború és öldöklés istenének kedvenc pengéjétől elvárható, egy irtóztató erejű ereklye. Forgatója lényegében harmatos kezdőként, előképzettség nélkül is lemészárolhat kisebb helyőrségeket, és ha alapesetben is ügyesen forgatja a fegyvert, nincs aki megállítsa. Megszerzése ezért elsőre igen kívánatosnak tűnhet, ám ahogy az lenni szokott, nincsen rózsa tövis nélkül. Egyrészt, a relikvia kihat viselője, és a környezetében élők jellemére. Az érintettek személyisége eltorzul, gondolataik a vérontás körül forognak, és teljesen kivetkőznek önmagukból. Halmazati büntetésnek érthető módon a civilizált lények viszolyogva állnak ahhoz az eszelőshöz, aki hajlandó magát átadni a relikviáknak, míg a többiek félelemmel vegyes sóvárgással tekintenek a bátor-botor hordozóra. Magyarul, minél erősebb a varázstárgy, azt annál inkább megsínylik a diplomáciai kapcsolataink, birodalmunkon fokozódó békétlenség lesz úrrá, és katonáink is egyre több zsoldot csikarnak ki maguknak. Másrészt, az tény, hogy a kardot első körben egyedül az elfek szerezhetik meg egy település elfoglalása és egy templom felhúzása árán, de ha valaki megöli annak birtokosát, jogos zsákmányként ráteheti a kezét. Azaz, ha rosszul keverjük a lapokat, szó szerint a saját fegyverünket fordítják ellenünk, és aduászunk egy elvetemült martalóc, vagy egyenesen az esküdt ellenségünk kezébe kerül.
Megjegyzés: A legújabb Free-LC vezért, Lokhir Fellheart-ot az összefoglaló írása idején még nem tudtuk kipróbálni.
Elfek, előre!
Az egy fillérbe sem kerülő tartalmakra tehát egy szavunk sem lehet, és szerencsére a The Queen and the Crone címet viselő, fizetős DLC-re sem panaszkodhatunk mert a sötételfekre és a nemeselfekre fókuszáló bővítmény jócskán kibővíti a két frakció lehetőségeit. A kiegészítő legfontosabb hozadékai az új, elsősorban a veteránoknak szánt, megkötéseik miatt odafigyelést igénylő legendás lordok. A druchii-k oldalán Hellebron királynő vérmágiával feszesen-bársonyosan tartott bőrébe bújhatunk bele. A matuzsálemi kort megélő kényúrnőt választva a legfőbb nehézséget az jelenti, hogy mivel az őt fiatalon tartó varázslat ereje folyamatosan csökken, rendszeresen rabszolgák százait-ezreit kell feláldoznunk a patrónusának, Khaine-nek.
Ez persze alaposan megviseli az élve a kezeink közé került páriák halálra dolgoztatására építő gazdaságot, ám ha nem tartjuk meg rendszeres időközönként a stílszerűen a Halál Éjszakájának nevezett, jutalomként egy extra, kezdetben szövetséges, de Ulthuan elfoglalása után általunk irányítható armadát megidéző rituálét, akkor Hellebron apránként elveszti az erejét. A csatamezők halálhozó hírnökéből szégyenszemre egy ide-oda pofozható, kivénhedt satrafa lesz, és alárendeltjei alaposan elgondolkoznak azon, hogy jó-e nekik, ha egy fél lábban a sírban álló öregasszony dirigál. Ergo, ha a fittségét jelző skála csökken, hamar padlót fog, zavargások törnek ki és még az adót is elsikkasztják a halálára spekulálók. Ám ha az obszcén praktika jóvoltából majd kicsattan az egészségtől, a hierarchiában alatta állók nem kérdőjelezik meg hatalmát, és a lázadó elemek is kétszer meggondolják, hogy hangot merjenek-e adni nemtetszésüknek. Har Ganeth despotája így rá van kényszerítve, hogy orkokat megszégyenítő vadsággal fosztogasson, mert szó szerint az élete múlik azon, hogy hány, láncra fűzött nyomorultat tud zsákmányolni.
Vele szemben Ragyogó Alarielle, Isha főpapnője népe legfőbb támasza, egyben őszinte, megalkuvás nélküli bajnoka. Lényét teljes egészében áthatja éteri tisztaságú istennője szellemisége, és ez előnyök mellett súlyos hátrányokkal is jár. Hiszen, bár kiváló varázstudó, a puszta jelenléte is lecsillapítja az indulatokat, egyben visszaszorítja a pusztítás erőit, és az égi hatalmassághoz köthető rítust játszi könnyedséggel végre tudja hajtani. Ennek az az ára, hogy egyben kell tartania az elfeket, továbbá küzdenie kell a Káosz ördögi hordái ellen. Ez annyit tesz, hogy vele nem kalandozhatunk kedvünkre: vérbeli védelmezőhöz méltóan azon kell ügyködnünk, hogy a kártékony erők visszaszoruljanak, és hogy Ulthuan kizárólag a fajtájáé legyen. Ha elhanyagoljuk a kötelességét, az összes mutató visszaesik, és az elégedetlenkedő lakosság, a megszokottnál hosszabb ideig tartó építkezések, meg a többi gond-baj alaposan lelassíthatják a Nagy Örvényért versenyt futó szakrális fejedelemasszonyt.
Korábban nem látott osztagokból sincs hiány. Az oldalanként 8-8, az alapegységeknél erősebb, egyedi hírneves regimenten túl új jövevényeket is kipróbálhatunk. Az nemeselfek a szolgálólány néven futó, karddal-íjjal egyaránt parádésan bánó hősnek, a már-már szellemekkel vetekedően halk, az ellenféllel messziről végző árnyharcosoknak, és Avelorn páncéltörő lövedékekkel támadó, viszont a test-test elleni összecsapást sem megvető nővéreinek örülhetnek. A sötételfeket a mágia különféle iskoláit remekül ismerő varázslónők, gyengén páncélozott, ostorral felszerelt gyilkológépek, villámgyorsan száguldó, sötét bűvigéket bevető lovas boszorkánymesterek, és a méltán rettegett kharibdyss-ek erősítik. Ez utóbbiak pikkelyekkel védett testű, gigászi szörnyetegek. A legedzettebb szívében is páni félelmet keltenek és igazán akkor vannak erejük teljében, ha hozzájuk hasonló gigászok torkát haraphatják át.
Barbárok és lovagok
Elkötelezettségüket az is ékesen jelzi, hogy ha akarják, az elfoglalt településeket a földdel tehetik egyenlővé hogy a romokon az errefelé Hollóként, Kopóként, Sasként és Kígyóként tisztelt Nurgle, Khorne, Tzeentch, illetve Slaanesh egyikének egy monolitját húzzák fel. Ezek a primitív, éjfekete mágiával átitatott faragványok lényegében hűségesküt jelentenek: minél több áll egy bizonyos típusból, annál inkább el tudják nyerni az adott káoszúr kegyét, ami olyan változatos bónuszokban mutatkozik meg, mint a nagyobb sebzésben manifesztálódó megnövekedett gyilokvágy, gyorsabb kutatási sebesség, különleges bajnokok, vagy egy rettenetes, de minket megkímélő ragály.
Ráadásul, ha úgy tartja kedvük, végképp elkötelezve magukat, csatlakozhatnak a Káosz hordáihoz. Ugyanakkor, igazolva, hogy semmi sem tisztán fekete, vagy fehér, a másokkal szemben szemernyi könyörületet sem mutató vademberek egymás között hajlamosak a diplomácia egy primitív formáját alkalmazni. Így, ha megölik egy törzs vezetőjét, akkor az erősebb jogán konföderációra lépve beolvaszthatják a megmaradtakat, míg ha tiszteletünk jeléül szabadon engedik, akkor jobb viszonyba kerülhetnek vele.
A lovasságot mindenek elé helyező Bretonnia ezzel szemben pont fordított képet mutat. Első hallásra el sem lehetne idillibb országot képzelni, mert a nemesség szeme előtt tényszerűen nem lebeg más, mint hogy a klasszikus értelemben vett lovagi erények szerint éljenek. Ez nem holmi jól hangzó, ám ötletes kiskapukkal kiüresített álságos ideológia. Őket irányítva gondosan ügyelnünk kell arra, hogy ne fosztogassunk, romboljunk, és az sem mellékes, hogy vért izzadva, lovagok százait elvesztve vívunk-e ki egy vereséggel felérő pürrhoszi győzelmet, vagy alig hull a mieink vére. Hiszen minél közelebb állunk a régi idők nagy, karcolásokat is alig elszenvedő bajnokaihoz, annál inkább virágzik az ország, és idővel magát a legendás Zöld Lovagot is megidézhetjük, hogy százszámra végezzen azokkal, akik az életünkre törnek.
Persze, kicsit alaposabban megkapirgálva a felszínt lehetetlen nem észrevenni, hogy a Tó Hölgyeként tisztelt istennő feltétlen hívei makulátlannak ható erkölcseik dacára egy még a Warhammer világának mércéjével mérve is szigorú, kivételeket nem ismerő, elmaradott feudális államot működtetnek, ahol a lakosság javát kitevő parasztoknak hozzávetőlegesen annyi joguk van, mint kétmázsás hízónak disznóvágás idején. A közrendűeknek csitt a neve: legyen hálás a védelemért, robotoljon a földeken és arcán angyali mosollyal haljon meg a nála különbek által vezetett hazájáért. Nem árt azonban figyelni arra, hogy ha túl sok szántóvető kezébe nyomunk fegyvert, a lényegében csak rájuk épülő gazdaság összeomlik, és pénz nélkül még a legszebb ideákon fellelkesülve is módfelett trükkös dolog hadat viselni.
Drakula kapitány kalandjai
A legfőbb érdekesség azonban természetesen a vámpírkalózok meglehetősen bizarr csoportja (a most megjelenő Curse of the Vampire Coast DLC-vel kaparinthatóak meg). Ennek tagjai fikarcnyit sem törődnek a szárazföldi patkányok hercehurcáival: vérbeli tengeri medvékként az egy különleges varázsszigonnyal, és egy bűverejű tengerésznótával hatalmuk alá hajtható, rémséges tengeri bestia, Amanar kontrollálása lebeg a szemük előtt. Céljuk az, hogy ők legyenek a leghírhedtebb haramiák, mivel ezzel felkelthetik a több versszakból álló dal ismerőinek figyelmét, és legyőzésük után tudásuk őket gyarapíthatja. A játék nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogy válogatott gaztettekkel alvilági elismertségünket jelző pontokat kell gyűjtenünk, majd értelemszerűen meg kell nyernünk pár fontos csatát.
Első körben szokás szerint azt kell eldöntenünk, hogy melyiket is válasszuk a négy, meglehetősen különc főkolompos közül. A gyíkembereket esküdt ellenségeinek tekintő önjelölt kalózkirály, Luthor Harkon gyakorló tudathasadásos elmebeteg: más-más bónuszokat és hátrányokat kapó személyiségei teljesen váratlanul a felszínre törhetnek. A tengeri erődjéből portyákra induló Noctilus gróf sem sokkal jobb nála: a kényszeres bajkeverő a háborúzás megszállottja, és akkor van igazán elemében, ha egymás után üzenhet hadat vélt-valós ellenlábasainak. A két, első pillantásra még lassú totyogásra is alkalmatlan műlábai ellenére gyorsaságára építő, mutáns Aranessa Salspite hallott ugyan a városvezetés előnyeiről, de tekintve, hogy dúlás-fosztogatás közben messze több pénzhez juthat riválisainál, legfőbb kereseti forrása ellenségei területeinek felprédálása. További érdekessége, hogy mert a legtöbb hasonszőrű kapitánnyal ellentétben még van pulzusa, örömmel veszi magát körbe mások által nem besorozható, még élő zsiványokkal, akik hallatlanul lelkesen ontanak vért a zsákmányszerzés csínjához-bínjához értő úrnőjük vezényletével.
Az excentrikusság terén a prímet elvivő Cylostra Direfin asszonyság pedig életében egy bretonniai király udvari dalnoka volt, ám miután egy szörnyű vihar pontot tett pályája végére, bosszúálló szellemként tért vissza. Teatralitása mit sem kopott: számára az egész világ egy előadás, és az, hogy ki is a főszereplő, egy percig sem kérdéses. Legfőbb előnyei, hogy alárendeltjei jellemzően nem azért nem éreznek kést arra, hogy hátba szúrják, mivel tőrük keresztül szaladna éteri szellemtestén, hanem valóban tisztelik, és a zászlaja alatt vonulók a megszokottnál jobban bírják a fizikai sérüléseket.
Fel! Támadunk!
Ilyen vezérek mellett nincs mit csodálkozni azon, hogy a sereg is kaotikus képet mutat. Egy igen sajátos, a szörnyeket-mágiát a technikával vegyítő egyveleg: három fő jellemzője az eseti-egyedi kivételektől eltekintve általánosnak mondható, siralmasan gyenge páncélozottság, a távharc előnyben részesítése, és az, hogy a lovasságot leszámítva minden fronton igyekszik a másodvonal csúcsát hozni – de ennél többet ritkán ér el. Ezért a más kalózok legyőzésével megkaparintható, vagy rítussal megidézhető hírneves regimentektől eltekintve hiányoznak az igazán durva-kiemelkedő ütőkártyák, ám cserébe könnyedén tudunk alkalmazkodni ellenfeleink stílusához. Viszont azt tényleg nem árt tudatosítanunk magunkban, hogy csodák nincsenek. Az elfek röhögve kilyuggatják foszladozó martalócaink testét, mert becsukott szemmel is jobban lőnek, a törpék lenéző ciccegéssel figyelik tüzérségünk próbálkozásait, és a test-test elleni csihi-puhiban remekelők irtóztató rendet vágnak a szablyás-lándzsás zombikalózok között.
Ellenben, ha húspajzsként, egységeket csalinak használva a hegyesfülűek közelébe tudunk kerülni, vagy hordataktikára építve három irányból rontunk rá a szakállas sörisszákra, akkor felénk billenhet a szerencse mérlegének nyelve. Mint ahogy a szemtől-szemben derekasan helytálló oldalak képviselőit is elintézhetjük, ha jól manőverezünk a pisztolyos kadáverekkel, és mondandónkat ágyútűzzel nyomatékosítjuk. Rafinált, a szükségből előnyt kovácsoló gazemberként kell hát gondolkoznunk, olyan furfangos csirkefogóként, aki az íjászbajnokot ledöfi, a vívómestert pedig ötven-hatvan méterről teríti le.
Persze, ha beletörne a bicskánk egy-egy komolyabb ellenfélbe, akkor sincs tragédia, mivel a vámpírkalózok legfőbb, vitathatatlan erőssége az utánpótlásszerzés. Sötét varázslataikkal vérszopó kuzinjaikhoz hasonlóan feléleszthetik a földben nyugvó holtakat és harmonikusan egyesítik a horda-metódus és a hagyományos toborzás erényeit. Lordjaik lényegében szabadon fejleszthető mobil bázisként is funkcionálnak, tehát a káoszbestiákhoz hasonlóan akárhol feltölthetik a soraikat és ha elfoglalnak egy megfelelő klímájú várost, gond nélkül berendezkedhetnek, hogy az ott kiképzett hulla-regrutákkal töltsék fel szentségtelen soraikat. Így ha spórolunk, tényszerűen egy körbe kerül egy kicsi, de időnyeréshez-támogatáshoz ideális segédcsapat kiállítása, és három-négy forduló alatt haderőnk teljes pompájában tündökölhet.
Johohó, meg egy hordó rum
Lényeges azonban, hogy a „kalóz” szócska sem véletlenül szerepel a sunyi újoncok nevében. Őket választva megannyi kincsestérképet találhatunk, és ha kiókumláljuk, hogy hova is van elásva a földi javakkal teli láda, akkor magunkhoz vehetjük a benne lévő csengő aranytallérokat. Ennél is fontosabb viszont, hogy mérhetetlenül aljas húzásként a tengerparti települések bevételekor megtehetjük, hogy látszólag visszavonulunk, ám suttyomban felhúzunk egy titkos rejtekhelyet. Az efféle bűnbarlangok azon túl, hogy körönként növelik a hírhedtségünket, és kedvünkre kémkedhetünk az érintett régióban, esetek javában másfajta előnnyel is bírnak: egyebek mellett elszipkázhatjuk a bevételek felét, vagy épp kiterjeszthetjük a befolyásunkat.
Végül a romlottság, a tisztségek és a hűség rendszereiről is érdemes szólni pár szót, bár ezek egyike sem új elem: a vámpíroktól, a skavenektől és a Birodalomtól lettek kölcsönvéve. A frakció képviselői lassan, de biztosan megmételyezik a bázisuk környékét, megtizedelve ezzel az arra tévedőket, ám ha szűz földnek számító, egészséges vidéken telepednek le, az új városokban könnyedén kirobbanhat egy, a megszokott körülmények hiánya miatti felkelés. Ezen kívül követőiket egyes tulajdonságaikat jócskán megdobó posztokkal ajándékozhatják meg, és ha nem tartják rajta az egyik szemüket a tisztjeiken, megeshet, hogy azok ellenük fordulnak. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy messze nem kell velük annyit szenvedni, mint a patkányembereknél, de azért időnként érdemes némi sikerélményhez juttatnunk őket, mert roppant kellemetlen, ha egy nagyszabású kampány közepén hirtelen úgy döntenek, hogy a maguk útját kezdik járni.
Konklúzió
Összességében vitán felül áll, hogy a Creative Assembly munkatársai élnek a megszokott Total War formulánál jóval szabadabb alapszituációval, és engedik, hogy a kreativitásuk szárnyaljon, mivel a tavaly szeptember óta kiadott DLC-k kivétel nélkül remekbe szabott, élvezetes-ötletes munkák. Ezzel együtt, míg az új csoport beszerzését közel kötelezőnek tartom, hiszen a vámpírkalózok (Curse of the Vampire Coast) bőségesen hagynak teret a fantáziánk kiélésére, és az ingyenes tartalmak láttán is elégedetten csettinthetünk, addig a Queen and the Crone esetében már nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy a beszerzése kötelező.
A félreértések elkerülése végett: nem a roppant szerény, nyolc eurós árral, vagy a minőséggel van gond, ám azt nehéz vitatni, hogy a sötételfek és elfek két nagyját bemutató kiegészítő tényleg elsősorban a vonatkozó erőket jól ismerő, keményvonalas rajongóknak készült. Ha közéjük tartozunk, egy percet se habozzunk a vásárlással, de egyébként roppant valószínűtlen, hogy az egy közepes nagyváros lakosságát lemészárló banya, vagy a kényszerpályán mozgó főpapnő szerettetnék meg velünk annyira ezeket a népeket, hogy mélyebben el akarjunk merülni a velük való játékban. Az egyetlen, objektív szemmel nézve kínos hiányosság az, hogy a sírkirályokhoz hasonlóan a vámpírkalózoknál is fájóan hiányzik egy rövidke, az alapok megtanulásához hasznos, saját tanuló-kampány. Talán legközelebb.
