Az 1987-ben világhódító útjára indult Warhammer 40K rajongóinak nem sokat kellett várniuk arra, hogy kedvencük a videojátékok területére merészkedjen, mert a Space Crusade társasjáték ügyes átirata már 1992-ben megörvendeztette a hobbi szerelmeseit. Ráadásul, bár az 1993-as Space Hulk és folytatása, a hamvába holt 3DO-ra is kiadott Space Hulk: Vengeance of the Blood Angels nem arattak osztatlan sikert, a körökre osztott taktikai címeket preferálóknak szánt, a hangulatot filmszerű, élőszereplős átvezető animációkkal fokozó, 1997-es Final Liberation igazán emlékezetesre sikerült.
Az egy évvel később érkező, hasonló műfajú Warhammer 40,000: Chaos Gate, amiben Kruger kapitány ultramarine-űrgárdistáival kell felvennünk a harcot a Káosz sötét erői ellen is sokaknak szerzett örömteli órákat. Az első, a Warhammer komor, gótikus világában rejlő lehetőségeket megmutató, kirobbanó siker viszont vitán felül áll, hogy a 2004-es Dawn of War-hoz köthető. A többmint hétmillió példányban gazdára talált RTS ugyanis, bár küzd kisebb-nagyobb kihívásokkal az egyjátékos mód és a mesterséges intelligencia terén, de a kiegyensúlyozott frakciókat felvonultató, közel másfél évtizeddel később is követendő példának számító többjátékos lehetőség ezt könnyűszerrel feledteti. Az elsöprő siker után egyértelmű volt, hogy a játék folytatást fog kapni, és a Winter Assault, Dark Crusade és Soulstorm kiegészítők érkezése után 2009-ben egy új, teljes értékű epizóddalbővült a sorozat. Ennek legfőbb érdekessége, hogy míg a multiplayer-módnál megmaradt a bázisfoglalás és az erőforrás-gyűjtögetés, addig az egyjátékos kampányban ennek nyoma sincs. A folytatás egyjátékos opciója ezért inkább a taktikai, mintsem a stratégiai érzékünket teszi próbára, és fontos szerep jut benne a lerombolható fedezékeknek.
A Battlefleet: Gothic Armadais rizikós ötletnek tűnt, mivel az ihletforrásul szolgáló eredeti,körökre osztott stratégiai címet a Tindalos Interactive valós idejű címként adaptálta, és ez sok rajongót felháborított. Ám a megjelenést követően az ő kételyeik is eloszlottak. Elvégre, a DLC-kkel együtt hat, másés más erősségekkel, illetve gyengeségekkel bíró frakciót felvonultató játék, melyben a birodalmi flotta, az űrgárdisták, az eldák, a tauk, az orkok és a káosz erőinek bárkáit vezethetjük csatába, hibái ellenére is bőven megéri az érte elkért pénzt. Ráadásul, az idén szeptemberben érkező második felvonásban már az induláskor tizenkét frakcióval fogunk tudni vonulni, sőt, a tiranidákat, a necronokat, vagy a birodalmat választva az érintett felek kampányát is kipróbálhatjuk majd.
De a franchise rajongói összességében távolról sem lehetnek elégedettek, mert sajnálatos módon a Games Workshop illetékesei hajlamosak boldognak-boldogtalannak osztogatni a kincset érő licenszjogokat. A szégyenteljes sort a 2003-ban kiadott Fire Warrior nyitotta meg, ami egyenesen közröhej tárgya lett, mivel a gyenge-közepes FPS-t a „Kinek kell a Halo?” szlogennel dobták piacra, és ez, figyelembe véve a minőségét, drámai hibának bizonyult.
Azt, hogy az ágazat egyik abszolút mélypontjának tekintett Ride to Hell: Retributionmellett többnyire a pocsék és az érdektelen közötti skálán elhelyezkedő fércműveket jegyző Eutechnyx-el miért is álltak szóba a döntéshozók, rejtély fedi. Annyi biztos, hogy anyolcadvonalból való kitörésre lehetőséget kapó cégnél sajnos nem hazudtolták meg magukat. Így, hangozzék bármilyen abszurdul is, az orkok és az űrgárdisták harcai körül bonyolódó, ostoba mesterséges intelligenciájú, csúnya és szellemtelen Warhammer 40,000: Storm of Vengeance lényegében nem más, mint a méltán elfeledett Ninja Cats vs Samurai Dogs kicsit átrajzolt verziója.
A Dan Abnett által jegyzett Eisenhorn-regények címszereplőjének kalandjai körül bonyolódó Eisenhorn: Xenosesete is teljességgel érthetetlen. Hiszen, az egyik legnépszerűbb 40K-hős jó kezekben kisebb vagyont hozhatott volna a jogtulajdonosoknak. De ők kizárólag általuk ismert okokból kiindulva úgy gondolták, hogy jó ötlet egykorábbana lőtéri kutyát sem érdeklő, több részesre tervezett, ám az első után abbamaradt mobilos kalandjátékot jegyző, félamatőr stúdióra bízni a veterán inkvizítort. Ostoba döntésük jutalma nem maradt el: a főszereplő hangját kölcsönző Mark Strongot leszámítva félelmetesen gyenge szinkronszínészeket felvonultató, primitív, repetitív, ocsmány bughalmaz örök időkig hirdetni fogja a rajta dolgozók és a projektre áldásukat adók csekélyke szaktudását.
Ha egy játék a nyílt önreklám célját szolgáló Steam-oldalán felsőfokú dicséretek helyett egy nevesincs youtuber szürke sablonszövegét olvashatjuk, akkor sejteni lehet, hogy ha beruházunk az adott alkotás egy kópiájába, hipotalamuszunk nem fog kiégni a túlzott endorfintermelés miatt. Ergo, semmi meglepő sincs abban, hogy a multira fókuszáló Warhammer 40,000: Eternal Crusade, melyben az eldák, a káoszgárdisták, az orkok és az űrgárdisták örökké tartó háborújábában mérettethetjük meg magunk az egyik oldal katonájaként, nem hogy nem tudott felérni a várakozásokhoz, de egyenesen holtan érkezett. Ócska pályatervezés, a kétezres évek közepét idéző grafika, és kismillió egyéb hiba: az elsőrangú Dead By Daylight-tal bizonyító Behaviour Interactive ezúttal alaposan mellélőtt.
Végül, cikkünk aligha lehetne teljes a Dawn of War IIInélkül. Az etalonnak számító szériát trilógiává bővítő epizód ugyanis egyike minden idők leginkább megosztó címeinek. Mert, míg a kritikusok átlagosan 77% körüli értékeléseket adtak rá, addig a MOBA-elemeken felháborodó és azokat az ítészeknél rosszabbul fogadó játékosok alaposan leszedték a keresztvizet a programról. Ígytőlük a lehetséges tíz pontból csak 4.5-öt kapott a program. Hogy vajon a sajtó munkatársai vettek-e fel a rózsaszín szemüveget a kampány végigvitele és a multi-meccsek közben, netán az érdeklődők álltak túl finnyásan a Relic művéhez, nem tudni. Az azonban tény marad, hogy az RTS nem hozta az elvárható kötelezőt, ezért a fejlesztők világossá tették, hogy a keveseket lázba hozó bukásukat meg sem kísérlik megmenteni pártartalmasabb kiegészítővel.
A Warhammer-játékok jövője tehát némileg kérdéses – ám szerencsére ahogy azt a NeocoreGames a mai napon debütáló, a korai hozzáférés tapasztalatai alapján határozottan jól sikerült akció-RPG-je, a Warhammer 40,000: Inquisitor – Martyr mutatja, van remény.
