Az előző cikkünkben említett Spectrum 128k jelentős fejlesztései ellenére későn érkezett. Az igazi Spectrum-vérű felhasználók úgy vélték, nem nyújt annyit, amiért érdemes lecserélni erre a régebbi gépet. Szinte mindent meg lehet csinálni az előddel, lényegében annyi a különbség, hogy az utód nem "töltöget", több dolog fér a memóriába. Később azért megjelentek a kizárólag 128k-on futó játékok és programok.

1986 elején a Sinclair kintlévősége már 7 millió fontra rúgott, ennek egyik oka a legnagyobb terjesztőjének számító PRISM Microproducts felszámolása. A régóta fejlesztett laposkijelzős TV nem talált megfelelő fogadtatásra, ugyanígy járt Clive álma, a C5 elektromos jármű, és a nagy reményekkel fejlesztett üzleti gép, a korábbi cikkünkben bemutatott Sinclair QL sem hozott üzleti sikert. Hiába volt a hatalmas piaci részesedés, a megbízhatósági problémák az egész márkát érintették, és számottevő költséget is felemésztettek.

A cég megmentésére tett kísérletek időhúzásra voltak csak alkalmasak. A Dixons 10 milliós üzlete - melynek során elfekvő készleteket vásároltak fel - egy időre kihúzta a céget a csávából. Azonban az 1985-ös év az egész iparnak kedvezőtlen volt.

A 80-as évek angol háziszámítógép-gyártásának úttörői ekkor nagyrészt feladták, vagy mások pénzéből tartották fenn őket. Mind a Sinclair, mind az Acorn hatalmas eladatlan készleteken üldögélt, de ennek megoldására csak az árcsökkentéssel próbálkoztak. Nem úgy az Amstrad, aki ekkora már előrelátóan eladta készleteit a legnagyobb piacaira: Francia- és Spanyolországba. Versenytársaival ellentétben így jelentős előnnyel indíthatta az 1986-os évet. Ekkor kezdték az IBM-kompatibilis, Intel8086-processzor alapú, PC1512 gép fejlesztését. A PCW8256 irodai szövegszerkesztő állomás - mely lényegében egy Z80A alapú gép 256kB RAM-mal, 3" hüvelykes hajlékonylemezzel és nyomtatóval - 1985. szeptemberi piacra dobását követően még a CPC-t is túlszárnyalta: nyolcmillió PCW-sorozatú gép kelt el. Ez pedig egy szemmel jól látható mennyiség. Nem számított, hogy szövegszerkesztőnek készült, volt benne processzor, memória, háttértár és egy "valamilyen" grafikus kijelzés - tehát nem lehetett akadálya a játékok kiadásának a platformra. Körülbelül 150 játékot adtak ki a PCW sorozatra. Sőt nemrégiben a Windows-szerű SymbOS és Gotek olvasó is megjelent a gépre. A ritka, és drága 3"-os floppylemezek vadászatára ezt követően már nincs szükség.

A Sinclair-tartozást a követelési oldalon érintett cégek egy része mielőbb rendezni szerette volna, akár felszámolás útján is. Alan Sugar, az Amstrad (Alan Michael Sugar trading) vezére viszont lehetőséget látott az egyébként jól menő Spectrumban. Egyrészt beleillett a termékpalettájába - annak legalsó szegmensébe -, másrészt a 40%-os részesedés megkaparintásának esélye miatt az Egyesült királyságban összesen 60%-os piac elérésével kecsegtetett - továbbá a világszinten is számottevő bővülés lehetőségével is..

Lényegében a Dixons áruházlánc és Sugar napok alatt dűlőre jutottak, és Sugar előállt a Spectrum +2 víziójával, melyet a Dixons azonnal "megvett". Sugar még karácsonyig be szerette volna vezetni a gépet. A tervek szinte már készen voltak, sőt az új computer legdrágább alkatrészét - a gépházat - gyártó százezer dolláros gépek is elkészültek, de Alan még sem Sinclairrel, sem befektetőivel nem tárgyalt.

A találkozó végül egy Liverpooli vasútállomás melletti étteremben, tanácsadók nélkül zajlott le. Alan ajánlata a Sinclair számítógépeit érintették, de kizárólag a kiadottakat, a folyamatban lévő projektet nem. A Sinclair név szintén Sugar-é, de Clive is használhatja bizonyos keretek között.

Mivel az árban nem tudtak megegyezni - Sugar ragaszkodott az ötmilliós ajánlathoz, a Sinclair készletei kb. 11 milliót értek - az üzletet meghiúsultnak értékelték. Azonban Sinclairnek egyszerűen nem maradt más lehetősége. Az üzletet végül Húsvét napján kívánták megkötni - Sinclairnek napjai voltak ekkor hátra a végig -, végül 30-án került rá sor.

Ekkor kellett sietve pontot tenni a Spectrum ROM-problémára is, mivel a ROM jelentős része nem is volt a Sinclair tulajdonában. Ezt húszezer font kifizetése és rengeteg utazás mellett egy nap alatt megoldották.

De mi ez az Amstrad és ki Alan Sugar? A cég az Egyesült Királyságban harmadik erővé lépett elő, az Európában is sikeres CPC számítógéppel - mely nem Sinclair elvei szerint készült - azaz nem volt a legolcsóbb. Adatmagnót, és monitort is tartalmazott, viszont jó ár/ teljesítmény tekintve jól festett. A monitor szerepét azzal indokolták, hogy a számítógépezés idejére a "családi" televízió szabad maradhat.

Azonban nemcsak a CPC számítógép okozta az Amstrad ismertségét. A cég széles termékpalettája - a teljesség igénye nélkül - kommunikációs és audió eszközöket (pl. hifi erősítőt - Sinclairrel párhuzamosan), de videomagnót is magába foglalt. Sugarnak jó kapcsolatai voltak, feltérképezte a piacot és megtalálta a legolcsóbb beszállítókat. Tudta mit, hogyan, és kinek lehet eladni. Később a forgalmazókat is kihagyva a láncból, közvetlenül lépett kapcsolatba a távol-keleti gyártókkal. Belevetette magát az OEM gyártásba is, mely nagyjából egy adott igényeknek megfelelően, de külföldön összerakott eszköz hazai felmatricázásából állt. Így sikerült uralnia például az autórádió-piac jelentős részét is.

Egyik nagy húzása volt, amikor meglovagolta a Japánban induló, mind népszerűbb hifi-torony hullámot: a japán gyártók a különböző audió eszközeiket egy csoportban adták el, mely összeállítva egy tornyot képezett. Sugar ezt megcsinálta egyszerűbben, olcsóbban (elég ha csak az egyetlen szükséges tápegységre gondolunk, mely minden részegységet meghajt). Az egyes eszközök pedig csak látszólag különültek el, igazából egy közös burkolatban voltak.

Sugar nem riadt vissza kamu kapcsolók és a minél több lámpa használatától, ezzel is az eszköz professzionálisabb benyomását keltve. A megoldása viszont egyszerűbb üzembe helyezést kínált: nem volt szükség a hifi elemeit összekábelezni.

Ahogy a új piaci lehetőségek nyíltak - például a CB-rádió használatának engedélyezése Angliában - beszállt, de üzleti szemlélettel tette és azonnal kiszállt, amint veszélyes méretű versenyt, vagy a piac hanyatlását érzékelte. Így történt a televízió és videomagnó üzletág esetén is. Ekkor a kieső haszon pótlásának reményében az akkor már jól menő számítógép-piac felé vette az irányt és Amstrad stílusú, forradalmi megoldásokat ígért. 

Elemezték a piacot, a gépeket, amelyekkel Amstrad számítógépe majd szembeszáll. Miután elvetették az Apple-II klón Amstrad-ra matricázásának ötletét, vásároltak a rendelkezésre álló modellekből. Vizsgálták, hogyan működnek, az üzembehelyezés módját, az extrák kínálatát, és az előállítás költségeit.

A készülékházat az Amstradnál tervezték, de szakértelem híján a hardverrel és a szoftverrel kapcsolatos munkát kiszervezték.

A feladatra 1983 áprilisa körül, korábban az Amstradnak dolgozó mérnököket bíztak meg, akik azt állították, hogy könnyen meg tudnának tervezni egy alaplapot, a már meglévő készülékházba. Azonban a hardver tervezője már nem sokkal ezután gondokba ütközött: a MOS 6502-processzoros gép nem az elvártak szerint teljesített, részben azért mert az összetevőket nem megfelelően optimalizálták.

Ezt tetézte, hogy a szoftvertervező egyszerűen eltűnt: képtelen volt megbirkózni a határidők okozta nyomással, összeomlott és váratlanul felmondott. Bár szállított le munkát gépi kód formájában, hogy ROM-ra égessék, azonban felettese szerint ez csak bájtok értelmetlen gyűjteménye volt, ami kitölti a chipet. Végül inkább visszaadta az előleget, és hátat fordított a projektnek. Olyan pletykák is voltak, miszerint az egyik tervező 14 éves fia dolgozott lényegében a projekten, ami egy ilyen időstől derék, de az Amstradnak messze nem elég.

Sugar ekkor a projekt befejezésére Roland Perry-t kérte fel, az Ambit International-tól. E céggel szintén dolgoztak már korábban például a CB-rádión. Öt hónapon belüli befejezés volt a cél. Az akkoriban megszokott, kis felbontású és néhány színt megjelenítő computereknél fejlettebb grafikára képes gépben gondolkodtak.

A operációs rendszerre is megoldást kellett találniuk. Az elterjedt Microsoft DOS árát Sugar sokallotta, saját operációs rendszer létrehozása mellett döntött, ehhez fejlesztőt keresett. A GST-t hiába kereste, épp teljes kapacitással a Sinclair QL operációs rendszerén dolgozott (ami ugye végül bele sem került a QL-be). Egy korábbi Acorn-os ismerős tippje alapján a legjobbkor megtalálta a Locomotive Software-t, ők épp befejezték a BBC Micro BASIC-ét.

1983 augusztusában láthatták először az Amstrad prototípust. Ezt az egyik mérnök családi házában hozták össze a vendéghálóban, még a felesége is forrasztott. Sugar igyekezett titokban tartani tervét, így a burkolatról az Amstrad feliratot körömlakk lemosóval eltávolították, helyére Letraset-tel az Arnold nevet írták - az áramköri lapon viszont az Amstrad felirat látható volt.

A titkolózás ellenére 1984 januárjában a Popular Computing Weekly arról számolt be, hogy az Amstrad a következő tavasz végén 200 font alatti összegért kínál majd gépet az új Elan (későbbi nevén Enterprise) közvetlen versenytársaként. A gép 64kB RAM-ja 4MB-ra bővíthető, teljes - tehát numerikus is - billentyűzettel, a BBC Micro-hoz hasonló grafikával, háromcsatornás, hat oktávos hang kiadására képes. Ezek az értesülések meglepően pontosak voltak.

A Locomotive egy olyan BASIC-et szeretett volna a géphez írni, mely egyszerűen kezelhető, a gép mélyebb ismerete nélkül - tehát BASIC-ből lehetővé teszi a zene, a grafika és a mozgás megvalósítását. A BASIC fordítót új megoldásként elkülönítve, egy moduláris firmware-be építették (megjelenítés, adatmagnó, rajzoló rutinok, lebegőpontos aritmetika, és a valós idejű modulok). E firmware biztosítja további funkciók beépítésének lehetőségét. A BASIC feladata, hogy veszi a beírt parancsokat, majd továbbítja a firmware felé. 
Az Amstrad kérte a szoftverházakat, hogy a saját rutinok megírása helyett ezt a firmware eszköztárat használják a főbb feladatok elvégzésére. Ez akkoriban új szemlélet volt.

A csapat további újításai: nyolc ablak volt képes szöveges megjelenítésre, továbbá az AFTER és az EVERY parancsok lehetővé tették a BASIC megszakításvezérlés megalósítását: az alrutinok 1/50 mp-ként futhattak. Akkoriban csak a japán Sord M5 tudott ilyet. Ezzel a képességgel lehetőség nyílt BASIC-ben multitaszk programok megvalósítására.

A Locomotive-nak azonban nem a 6502-nel, hanem a Z80-as mikroprocesszorral volt meg a szükséges tapasztalata, és határidőre azzal a tudta befejezni a gépet. Sugar döntött: az alaplapot tervezzék át Z80 köré, a már meglévő készülékházba, a létrehozott csatlakozásokat is figyelembe véve.

Ehhez felkérte Mark-Eric Jones-t a MEJ Electronics-tól (a jó tizenöt évvel később kiadott legendás Tseng ET6000 és 6100 videokártyák speciális MoSys memóriájának fejlesztésénél is feltűnik a neve), aki fejből ismerte a Z80-at. Az Arnold névre hallgató prototípus neve Roland-ra változott, és később előfordult, hogy a programok így nevezték a gépet pl. játékokban.

Az elvárások: színes legyen, 64k memóriával, legyen hangja - mindezt a lehető legolcsóbban. A dizájn, a Sugar hifijeinél megszokott: színes billentyűk, dizájnos szellőzők, széles burkolat - melybe a hifi-részlegtől szerzett be kazetta-lejátszót, az egész professzionális kinézetet próbált sugározni.
Ráadásul itt volt a végtelenül egyszerű, szinte kábelmentes összekötés - csakúgy, mint az Amstrad hifiknél. A betáp a gép részeként érkező zöld-fekete (Sugar szerint a zöld professzionálisabbnak tűnt a monokrómban), vagy az RGB-nek köszönhetően nagyon szép képet sugárzó színes monitorból jött, mindössze annak adatkábelét kellett csatlakoztatni és a gép üzemre kész volt.
 A grafika végül 640 x 200 mono, 320 x 200 négy-, és 160 x 200,16 szín-t használhatott a 27 színű palettáról, a módok pedig keverhetők voltak egy képernyőn is. A Spectrummal ellentétben e gépet nem sújtotta az attribute clash, a képernyőtartalom görgetése is hardveres támogatást kapott, ezek pedig a játékfejlesztést segítették. A képernyőkezelés módja, és az amiatt szükséges várakozás beiktatása miatt a 4MHz-en meghajtott Z80A processzor 3.3MHz-es relatív sebességen futott. A hardveres sprite viszont kimaradt a CPC-ből, ez nagy gyengesége volt a jóval korábban kiadott Commodore 64-hez képest.

A gép 64kB RAM-jából körülbelül 16kB-ot szenteltek a megjelenítésnek, 5kB-ot pedig az operációs rendszernek, így 42kB maradt a felhasználónak. A 32kB-os ROM tárhelyet két 16kB-os blokkra osztották. A grafika és a processzor által közösen használt memória akár 512kB-ig bővíthető. A három csatornás és 7 oktávos hangot az AY-3-8912 chip szolgáltatta - a gép oldalán található hangerőszabályzón keresztül - a beépített hangszóróba. Botkormány csatlakozás, ki-be kapcsoló is beépítésre került a nyomtatóport, és a buszbővítő mellett.

Sugar kívánsága volt a nyílbillentyűk hatására bármilyen irányba mozgó kurzor, ami nem volt akkortájt jellemző, és nem is volt semmi szerepe ennek a mozgatásnak Ez is olyan "hifis-felesleges-kapcsoló" effekt volt talán, mivel Sugar tapasztalata szerint a kiállított gépeken általában először a kurzorirányító billentyűkhöz nyúlnak, és általában nem történik semmi, ellentétben az Amstradnál.
A prototípusokat Amstrad TV-kkel együtt szétküldték a szoftverházakba, hogy az eladás megindulására legyenek kész programok a géphez. 50 gépet küldtek ki, ha a céggel nem sikerült dűlőre jutni, továbbvitték másikhoz.

Sugar tudta, hogy a gépei sikeréhez kulcsfontosságú a megfelelő szoftverellátottság. E célra az Ambitnél, házon belül meg is alakult az AmSoft. 

A logikai IC-ket speciális áramkörbe, ULA-ba szervezték. A gép Sinclairhez hasonló, de nagyobb tudású ULA chipet tartalmazott, a végső verzióban pedig még az első kísérleteknél is jóval fejlettebbet: kb. 1200 logikai kaput tartalmazott - ez különösen a grafika terén mutatkozott meg. Azonban a prototípusokban az ULA még nem készült el - csak 1984 februárban - addig logikai TTL IC-kkel helyettesítették.

Sugar szerint a Ferranti, az egyedi chipek brit vezető gyártója által használt eljárás nem volt alkalmas az Amstrad ULA legyártására. Az első chipben a kimenetek nem teljesen működtek, valaki ugyanis elfelejtette csatlakoztatni azokat a magban lévő logikához.

Az ULA hibakeresése ebben az időben teljesen manuális folyamat volt. A probléma kijavítása vagy az ULA egy részének újratervezésével – túlságosan időigényes –, vagy az alaplap módosításával - az extra alkatrészek miatt túl költséges - járt volna. Sugar végül úgy döntött, nem gányolnak, mert az a népszerűség rovására mehet amellett, hogy a gép kiadása is késne - inkább leírja a Ferranti-kudarc költségét és más megoldást keres.

Az LSI-vel történt próbálkozást követően a végső, CMOS alapú ULA változatot az SGS készítette el. Az ULA funkciói: megjelenítés és időzítési logikája, a ROM/RAM memória váltása, a megszakítás kezelése és a színpaletta generátor.

A tervek már a repülőn voltak, amikor észrevettek egy hibát az egyik BASIC parancsnál: A DEC$ első zárójelét meg kellett duplázni. A hibát Sugar-osan oldották meg: a parancsot egyszerűen kihagyták a kézikönyvből. Mivel a Locomotive Software-nél nem láttak túl nagy esélyt - az egyébként időre elkészült és elég jó képességű - gép sikerére, a díjazást nem gépenkénti díjban határozták meg.

A mindössze kilenc hónap alatt létrehozott (bár ehhez a hétvégi munkára is szükség volt) gép megjelenésekor szinte mindenben túlszárnyalta a Commodore 64-et, a színes monitorral is olcsóbb volt, mint a C64 alapgép. Az MP1-és MP2 TV-modulátorral - melynek tápegységet is kellett tartalmaznia - opcióként színes televízióra is köthették a gépet. Így az olcsóbb, zöld kijelzős változat vásárlói is színes képhez juthattak.

A gépet már áprilisban bejelenthették volna, de Sugar látta Sinclair kanosszajárását a QL-lel mely ekkor épp a második teljesítési határidejét késte le. A 89db kiadott QL pedig megbízhatatlanul működött - bár az is igaz, hogy az egy merőben új technikára épített, nem úgy az Amstrad, mely már bevált technológiát használt.
Az Amstrad CPC464 Sugar ígéretének megfelelően 1984. június 21-én került piacra, a csomag 12 programot is tartalmazott 100 font értékben:
Xanagrams, Fruit Machine, Bridge-It, Easy-Amsword, Roland On The Ropes, Animal,Vegetable,Mineral, Oh Mummy, Harrier Attack!, The Galactic Plague, Roland In The Caves, Sultan's Maze, Timeman One.

A géphez összesen 18 elérhető szoftver volt akkor.

A 464 kialakítása szerint a monitor a gép hátulján lévő DIN-aljzatba csatlakozik, emellett volt két élcsatlakozó: a nyomtatónak, és a hajlékonylemez-vezérlőjének. Továbbá 3.5mm-es sztereó Jack-aljzat a hangnak, és egy 9 tűs D-SUB botkormány port is. Két botkormány használatának igénye esetén elosztó állt rendelkezésre.

Sugar Japánban talált egy nagyobb, olcsó raktárkészletet 3"-os lemezegységből (mivel azt fokozatosan kiszorította a 3.5"-os méret), így került 3" floppymeghajtó a CPC mellé, majd bele. 1984 őszén az Amstrad kiadta a DDI-1 lemez interfészt és az FD-1 3 hüvelykes hajlékonylemez-meghajtót a 464-hez. Az interfész szalagkábelének két csatlakozója volt, amelyek lehetővé teszik két FD-1 floppy csatlakoztatását.

Az egységet a közelmúltban utánépítették és PC-floppy kompatibilissé tették.

Megrendelték a Digital Research-tól a CP/M operációs rendszer portját is, hogy a gépet az üzleti szegmensnek is vonzóvá tegyék, ez a rendszer lemezről indult. Mind a 3" lemez, mind a CP/M alulmaradt végül a csatában.

Az adatmagnó helyett hajlékonylemez-olvasóval egybeépített gépet - a CPC664-et, csak 1985 áprilisában készítették el. Az előd, 464-es kijelzőn keresztül érkező 5V-os tápellátása kevés volt a hajlékonylemez-meghajtóhoz, 12V-ra volt szükség.

A GT64, GT65 és GT65-2 voltak a monokróm monitorok, a 65-ös modelleken volt 12V-os kimenet is a 664-es géphez, a -2-es modell szállításra volt tervezve, könnyebb volt és fogót is kapott. A színesek pedig a CTM640 és CTM644, ez utóbbi rendelkezett 12V-os feszültséggel.

A 12V fogadásához és a beépített floppy kezeléséhez átdolgozott alaplapra volt szükség – a változtatások során a joystick és a hangportok a számítógép bal oldalára kerültek, a külső kazettás egység használatát DIN-csatlakozó tette lehetővé.
Ára 339 font volt a mono monitoros, 449 font a színes képernyős csomagért. Az "IDIOT" kódnevet kapta, ami az "Includes Disk Instead Of Tape" rövidítése. Ezen kívül pár módosítás történt, leginkább a burkolat színe változott és a kurzorbillentyűk mérete növekedett.

Az új gép kiadásakor a 464 ára a várakozások ellenére nem esett. A CPC664 kompatibilis volt a 464-gyel de néhány gépi kódú alkalmazás futtatáskor hibázott az új gépen. A fejlesztők ekkor megérthették, miért volt hasznos ötlet a firmware-rutinok használata: a gondokat gyorsan orvosolni tudták. Sok problémás alkalmazást frissítettek is.

1985 őszén, a chicagói Summer Consumer Electronics Show-n (CES) mutatott be az Amstrad egy 128kB-os változatot. A CPC 6128-as modellt elsősorban az amerikai piacra szánták, az ottani partnerek nagyobb kapacitású és üzleti-kinézetű gépet kívántak.

A friss CPC664-et vásárlók bosszúságára az új gép nemcsak jobb volt, de olcsóbb is: 229 font a mono kijelzővel, 399 font a színessel. A karcsúbb burkolat miatt sokkal inkább üzleti kinézetű gép volt.

Eközben 199 fontra esett a még kínálatban maradtó CPC464 zöld, 299 fontra a színes változat ára. A 6128 megérkezésével a 464-es arra az árra esett, amit Alan Sugar eredetileg gondolt.

A CPC sorozatot továbbra is árulták, lényegében nem frissítették egészen 1990-ig, bár olcsósítás történt mind a billentyűzet, mind az alaplap tekintetében.

1990-ben, ahogy a játékkonzolok felfutottak és a "8bites" gyártók megpróbálták "gazdaságosan", azaz már meglévő, kiöregedő platformjukat lényegében a burkolat módosításával konzollá alakítva - meglovagolni a hullámot: a Commodore a 64GS-sel, az Atari XEGS-sel. Az Amstrad is hasonlóan járt el, piacra dobta a GX4000 konzolt.

A 8bites sorozata ezzel egyidőben fejlesztéseket kapott: a 16bites gépekhez hasonló burkolat dizájnt, új billentyűzetet, cartridge csatlakozást, nevéből pedig elhagyták a CPC-t, a gépből pedig az adatmagnó csatlakozót. A két gép neve 464Plus és 6128Plus lett.

A GX4000-et 100 fontos bevezető áron kezdték eladni. A frissítés a hangot - ugyanaz maradt a hangchip, de már DMA lehetőséggel, ezzel a működtetése terhet vett le a processzor válláról és lehetőség nyílt akár digitalizált hang megszólaltatására -, és a grafikát is érintette: az elérhető színpaletta az Amigáéval megegyező 4096 színre bővült, továbbá hardveres görgetés, és 16 hardveres 16x16 pixel méretű sprite volt a kínálatban. Ezek az alap 16-on felül 15 másik színt használtak, és zoomolhatóak is voltak. Sajnos azonban a 8 bites Z80 teljesítménye nem volt elegendő a zsúfoltabb grafikus alkalmazások akadásmentes megjelenítésére.
A gép majdnem teljesen kompatibilis volt elődjével, a legtöbb program mindkét gép üzemmódjában képes volt működni.

Az Amstrad a felelősséget a lusta programozókra és hibás eljárásaikra hárította a lefagyó programok miatt. 

A GX4000 bukás volt, kb 15 ezer darab kelt el - a végén már 30 fontért. Mindössze 27 játék jelent meg rá: Barbarian II: The Dungeon of Drax, Batman, Burnin' Rubber, Copter 271, Crazy Cars II, Dick Tracy, Fire & Forget II, Klax, Mystical, Navy SEALS, No Exit, Operation Thunderbolt, Pang, Panza Kick Boxing, Super Pinball Magic, Plotting, Pro Tennis Tour, RoboCop 2, Skeet Shoot, Special Criminal Investigation, Switchblade, Tennis Cup 2, Tintin on the Moon, Trojan Light Panzer, The Enforcer, Wild Streets, World of Sports.

A GX4000 sorsára jutottak az új 464 és 6128Plus modellek is, kiadásuk idején már elavultnak számítottak, hiába volt néhány, a kategóriában egyedülálló fejlesztés - pl a hardveres scroll és a sprite-ok, nem tudtak labdába rúgni a 16-bites társaik mellett.

A CPC sorozatot a németek is gyártották - az APC szüntetmentes áramforrásokról is ismert - Schneider néven, kevésbé színpompás változatban, viszont a belül a helyi előírásoknak megfelelő szűréssel és árnyékolással.

Az együttműködés 1988-ban ért véget - a PC kompatilibis Amstradok gyártásában már nem voltak partnerek - ekkor a szürke billentyűs CPC változatok is Amstrad logót kaptak. 

Alan Sugart 2000-ben lovaggá ütötték, 2009-ben pedig lord rangot kapott. A vállalat feladta a számítógépgyártást,  felvásárolta a Viglen számítógépgyártót, és a kommunikációs eszközök, majd később a set-top boxok felé fordult. 2007-ben Sugar 125 millió fontért eladta az Amstradot a BSkyB-nek. A cég a Sky hardvergyártójává vált. Sugar maga mondott le a következő évben az elnöki posztról. A tehetségének elismeréseként még 1983-ban megkapta a Guardian az év legfiatalabb üzletembere díját (melyet Sinclair szintén, 44 évesen).

Sugar pályájának részei voltak a ravasz húzások. Például a spanyol korlátozást, mely a külföldről származó 64k vagy kisebb memóriával rendelkező gépekre extra adót vetett ki, a CPC472 modellel védték ki, ez további 8kB RAMot tartalmazott amit valójában semmi sem használt.

Később volt még egy spanyol változat, a speciális "n" betű miatt, az is felkerült a billentyűzetre.

Egy másik eset: rábírta a nagy kereskedelmi láncokat (Boots, a Comet, a Dixons és a Rumbelows), összesen 100 ezer gép vásárlására. Ezek a megrendelések együttesen fedezték az Amstrad CPC gyártási és fejlesztési költségeit.

A CPC-t a vasfüggönyön túl is érdemesnek találták a klónozásra, ezek az RFT KC Compact, és az orosz Patisonic Aleste 520EX gépek voltak, ez utóbbiból a vállalkozó kedvűek utánépíthetik.

A Sinclair pénzügyi gondok első megoldójaként feltűnt, cseh származású Robert Maxwell gyanús családi ügyeit a BBC által bemutatott House of Maxwell  vizsgálta. Maxwell alkalmazottainak nyugdíjpénztári befizetésével foltozta a cégein létrejött pénzügyi lyukakat. Halála is rejtélyes: leesett a jachtjáról, majd vízbe fúlva találtak rá. Talán nem is baj, hogy nem a médiamágnás kezébe került akkor a  Sinclair, hanem a tehetséges Sugar-hoz.

De térjünk vissza a Sinclair-hez. 1986. április 7-én a Spectrummal kapcsolatos összes eszközt és a "Sinclair" márkanevet megvásárolta az Amstrad. A folytatást viszont már egy másik cikkben mesélem el...