A korábban tárgyalt ZX80/81 utódja, a ZX-Spectrum 16, és 48 kilobájt memóriával szerelt változatokban érkezett 1982. április 24-én. A klaviatúra 40 gombosra bővült, a korábbi nagyjából használhatatlan, membrános billentyűzetet úgy-ahogy használható, gumi gombos billentyűzetre "fejlesztették", cserébe a szóköz a jobb oldalra került. A balkezesek valószínűleg értékelték ezt a fejleményt...

Szükséges azonban, hogy tegyünk egy kitekintést egy, az olcsó-játékgép-Spectrummal párhuzamosan fejlesztett tesóra mellyel Sinclair ugyanazt kívánta elérni a professzionális piacon, amit a ZX80 és ZX81 az otthoni mikrogépek piacán. A szóban forgó gépet 1985. augusztusában, Angliában az év számítógépének választották (Home Micro of the Year in the summer of 1985).

Nem, nem a ZX90-re, vagy a Spectrum 9200-ra gondoltam, mely a Fast / Slow feliratú billentyűk megléte miatt illik a ZX80/81 sorozatba, viszont a 3 és 4-gyel jelzett egység meghajtó is lehet, és középen méretre akár a mini TV-ből ismert minikijelző is odaillik, tehát egy hordozható gép lehet(ett volna)?

Sőt, még azelőtt is szót kell ejtsünk Sinclair "floppyjáról": a microdrive-ról, melyet Ben Cheese fejlesztett, majd némi késéssel, 1983 júliusában dobtak piacra, a lassú adatkazettás egység és a drága lemezegység olcsó alternatívájaként. Ez szintén szalagos, az adatkazettánál nagyságrendekkel gyorsabb adatátvitelt biztosított. A lemezegység árának akkor mindössze hatodába került az olvasó, emellett kevesebbet fogyasztott, kisebb és könnyebb is volt - bár maga az adattároló kazetta nem volt olcsó. A lemeznél általában lassabb, az adatkazettánál sokkal gyorsabb, viszont kapacitásuk mindössze töredékét tudta tárolni, kb. 100 kilobájtot.

A legenda szerint a kapacitás valamelyest növelhető volt néhány formázást követően, mivel a szalag kissé nyúlt. Nem ezzel a módszerrel, de a mérnökök akár az egy megabájtos adathordozó kifejlesztését is lehetségesnek vélték. A technológia okán az adatelérési idő már a 100kB-s kapacitásnál is akár 7 másodperces volt, tehát maximum ennyit kellett várakozni, míg az egység megtalálta a szalagon a keresett adatot, ennél több pedig már kényelmetlenné válhat.

Jó pár problémás megoldás található a microdrive-okban:

Az ICL Sinclair QL alapú One Per Desk számítógépével bebizonyította, hogy a microdrive-ok meglehetősen megbízhatóak lehetnek, mivel mérnökeik továbbfejlesztették a Sinclair egységeit. Gondot okozott még, hogy a szoftverházak már berendezkedtek a piac által elterjedten használt lemezek és kazetták által történő kiadásra-sokszorosításra. A hurokszalag-kazetta sokszorosítására viszont nem voltak meg a szükséges berendezések, ez nem segítette elterjedését. A kazettás egységgel is rendelkező Spectrum esetében a szoftvergyártók a kazettás játékok esetén úgy jártak el, hogy opcióként ajánlották fel a microdrive formátumot.

Ez különösen a Sinclair QL számára volt hátrány, mivel azon kezdetben nem volt más alternatíva adattárolásra a hurokszalag-kazettán kívül. A hagyományos kazettán megjelenő, olcsó programok így nem bővíthették a szoftverkínálatot, a QL kimaradt ebből a piacból.

Az Ablex, mely Anglia egyik legnagyobb kazetta- és lemezsokszorosító cége volt, hetente nagyjából 100 ezer hurokszalag-kazettát másolt kb. 50 speciális QL-géppel. Az eljárás gyorsnak cseppet sem nevezhető: hatszori formázás után másolás, ellenőrzés, szektoronkénti teszt. Mégis panaszokat kaptak, ami az előbbiek után nem lehetett a médium hibája, csak az olvasóé. Egy kereskedő például hat QL gép és hat irodai szoftvercsomagból próbált olyan kombinációt találni, amely lehetővé tette mind a négyféle, a géphez mellékelt üzleti program betöltését egy gépen.

Egyes vélemények szerint az adatvesztések jó részét az okozta, hogy a Spectrum QL multitaszk operációs rendszerének nem kellett megvárni a szalaghurok-kazettára írást, hanem hamarabb készen állt a további munkára. Azonban az írás ettől még folytatódott, amíg foglaltságot jelző LED világított, nem volt szabad kivenni a kazettát. Sőt ajánlott volt a motor megállásáig várni, a tapasztalatlanabbak pedig ezt elmulasztották.

Visszatérve: még 1981-ben született elképzelés egy Szuper-Spectrum-ról, mely magában foglalta az - akkor még nem is létező - Interface I és II-, további két microdrive egység egy számítógépbe integrálását. A géphez alacsony költségű fejlesztőrendszert is bejelentettek, ami előrevetítette, hogy ez esetben szakítanak az eddig használt Z80-as processzorral, mint a rendszer alapja. A korai tervek még kétprocesszoros gépről szóltak, melyből az egyik Z80, a kompatibilitás miatt. Rick Dickinson, a ZX81 díjazott tervezője ekkor hozzá is látott, és vázlatokat készített az új, ZX-83 kódnevű gép burkolatáról.

Másik terv is volt, egy inkább Spectrum tulajdonságokkal rendelkező, hordozható gépről, mely ZX-84 néven futott. Erről azonban néhány homályos utaláson és egy 1986 körüli megjelenésen kívül nem találtam konkrétumot. Ráadásul a két név sokszor keveredik, úgy tűnik ezzel kapcsolatban mindenki mást mond. Nehezíti a tisztánlátást, hogy a  hordozható számítógép 1981, az Osborne-1 megjelenése óta napirenden volt, azonban úgy néz ki, a hordozható mindig Sinclair „következő” gépe volt.

Az eleve rögös úton létrejött zsebtévéhez fejlesztett kijelző mindössze 2 collos átmérőjű volt, és azon a készüléken is csak azért láthatunk képet, mert egy nagyítólencse van a kijelző előtt. Azonban ez torzulást okoz. Spectummal történtek kísérletek a 2"-os kijelző+lencse kombóval, de olvashatatlan képet kaptak.

Az elérhető akkumulátor nem tudott elegendő energiát szolgáltatni, - számítások szerint egy processzorral is csak maximum fél órányi működés volt lehetséges, ez 10 percre csökkent, ha a microdrive-ok is működtek. A hordozhatósághoz szükséges alkatrészek egymás után kiestek, emellett szintén cél volt, hogy egy maximum négy kilogramm súlyú készüléket gyártsanak, tovább bonyolította a megoldást.

Kísérletek voltak vetített képpel is (Pandora prototípus) - mivel Sinclair az LCD-k használatát szinten alulinak érezte. A sors fintora, hogy ez a projekt végül - már az Amstrad fennhatóság alatt - japán LCD-vel lett szerelve, Z88 néven. Belső modem szintén tervben volt, hogy a Prestel / Micronet 800 rendszerekhez a hozzáférés lehetősége meglegyen. A ZX-Spectrum tulajok ezt már megelégedéssel használták, igaz, ők külső modem egységgel.

A gépek körül terjengő homály egyik oka lehetett, hogy a ZX-83/84-nek nem volt projektvezetője, és nem voltak ütemtervek sem - ez pedig egy olyan számítógép esetén, melyet a semmiből hoznak létre - tehát nem egy meglévő modell továbbfejlesztése - komoly hibának bizonyult.

Sinclair még a Spectrum bőséges eladásai alatt, amikor részvényei a csúcson jártak, eladott 10 százalékot, ennek egy részéből kastélyt vásárolt. Emellett megalapította a Sinclair Vehicles-t, melyben dédelgetett álmát, az elektromos járművet fejlesztette. Kezdetben egy, később kettő és négyszemélyes verzió volt a vízió. A ZX-83/84/QL  fejlesztésében tevékenyen nem is vett részt, csak az értekezleteken, azonban ott nem derült ki mennyire problémás a projekt. Az események egyszerűen belekényszerítették Sinclairt az idő előtti kiadásba, de erről később.

A ZX-83 hardverének fejlesztése, az 1982-ben belépő David Karlin tervező nevéhez fűződik. A fiatal mérnök korábban a Fairchild-nál dolgozott egy Xerox Star géppel, és megtetszett neki annak ablakos-egeres-nyilas grafikus rendszere, melyet jövőbe mutatónak talált (akárcsak az Apple és az MS). Álma lett az "500GBP-s Xerox Star" megvalósítása, bár nem tartotta fontosnak, hogy egér is a termék része legyen.
Véleménye szerint a 40 lábnál több kivezetést tartalmazó IC beépítése aránytalanul növeli a költségeket, a határt itt húzta meg.

Az Intel 8086, és a Zilog Z8000 helyett a Motorola 68008-at választotta, mely futurisztikusnak tűnt a régi Z80-hoz képest.Ez 8 bites adatbusza révén, illett a Spectrum szintén 8 bites kialakításába, viszont teljesítménye jóval gyorsabb volt a 8 bites központi egységeknél. Sinclair egy 1986. augusztusi interjúban úgy nyilatkozott, hogy ő a Z80 mellett állt, mivel nem látta értelmét a sokkal drágább processzornak amivel nem lehetett semmi olyat megcsinálni amit a Z80-ne tudott volna. 

A 64kB feletti memóriakezelés egy olyan pont, ahol jobban teljesít a Motorola verzió, mivel nem kellett lapozni a 64 kilobájtos egységeket, szemben a Z80-nal, ami csak ennyit tudott kezelni. A technikai igazgató, aki kifinomult újításokat preferálta végül meggyőzte Sinclairt a 68008 használatával kapcsolatban. A döntéssel a korábbi gépeik felé való kompatibilitást elvesztették. Persze mondhatjuk, hogy a ZX-83-at nem is játékra szánták - amire a ZX80/81/Spectrumokat nagyrészt használták - hanem tudományos és tervező munkára, kis- és középvállalkozásoknak, üzleti célra.

Ennek megfelelően négy irodai programot fejlesztettek hozzá. Szövegszerkesztőt, táblázatkezelőt, adatbáziskezelőt, és egy üzleti grafikai programot: Quill, Abacus, Archive, Easel - már ekkor beépített F1-help-pel! - fejlesztett hozzá a PSION (Potter Scientific Instruments, a Symbian is az ő munkájuk). 

A fejlesztés - működő Spectrum QL híján - DEC VAX-on futtatott 68008 emulátorral történt. A programcsomag neve xChange lett. Ez a PSION-nak nem volt új pálya, már a ZX-Spectrumra is készítettek szoftvereket, sőt MS-DOS-ra is írtak irodai csomagot, ezt is szándékoztak felhasználni a QL-re. A fejlesztés során kérték a Sinclairt, hogy a gép támogassa a 80x25 karakteres módot, mert korábbi programjaikat ebben a módban fejlesztették. Mondhatni, működő hardver híján ők találták ki a gépet.

Befektetésnek tekintették a projektet, amennyiben a QL sikeres, az a programcsomagjukat ismertté teszi. Ennek érdekében szinte a teljes erőforrásukat az xChange-csomag Sinclair QL verziójának fejlesztésére használták.

Szintén 1982-ben, Tony Tebby, egy fiatal mérnök csatlakozott a Sinclair Research-hoz. Feladata egy Unix-szerű egyfelhasználós, többfeladatos operációs rendszer kifejlesztése, amely belefér a 32 kilobájtba. Tony korábban használt ilyen rendszert, és keményen dolgozott a saját verzióján. Teljesen gépi kódban írta, és a rendszerfeladatok kezelését is egyedi módon oldotta meg. Eközben a Sinclair - hogy biztosra menjenek - felkérte a cambridge-i GST-t is, hogy fejlesszék ki saját megoldásukat. Ez hatszámjegyű összegbe, és további jogdíj költségbe került.

Hét hónappal később végül Tony megoldása lett a befutó, mivel GST rendszere nem volt készen - hogyan is lehetett volna, még végleges hardver sem volt. Ráadásul Sinclair azt akarta, hogy a rendszer beleférjen a tervezett ROM méretbe, melynek a QDOS eleget is tett. Mivel ez házon belül készült, a hardverfrissítésekkel kapcsolatos javítások is gyorsabban érkezhettek. A GST 68K/OS-e végül cartridge-on lett elérhető, más gépekre is kiadták (pl. az egy évvel később megjelenő Atari ST-re, ahol sikeres lett). A GST nevéhez fűződik a .DTP formátum is.

A QL-re tehát a QDOS (QL Disk Operating System) került, egy sokrétű és innovatív többfeladatos, korát megelőző,  preemptív multitaszk operációs rendszer, mely a QL iránti rajongás alapja lett, általa hűséges követőkre tett szert a gép. Még a Linux atyja, Linus Torvalds is ezen a véleményen van, aki szintén birtokolt QL-t és programozott is rajta, a legenda szerint e gép indította el az Linux megírásának útján. Más vélemények szerint a QDOS nem volt túl felhasználóbarát.

A ROM egyénként egy ablakos, multitaszk rendszert futtatott, mely a gép bekapcsolását követően megjelenő TV / Monitor lehetőségek közül a "Monitor" mód választásakor aktiválódik.

A Jan Jones által fejlesztett SuperBASIC egy második generációs nyelv volt, még a Spectrum BASIC-nál is sokrétűbb, strukturált programozásra alkalmas. Kezdetben önálló operációs rendszerként fejlesztette, később lett igény a QDOS-alapú működésre. Az átállás problémamentes volt. Kétféle grafikus mód közül választhattunk: 512x256 pont 4 színben (fekete, piros, zöld, fehér), vagy 256x256 képpontot jelenítünk meg 8 színben.

Ezek egyike sem a Spectrumból ismerős, korlátolt attribútum mód. Karakteresen 42x25 vagy 85x25 volt a felbontás, ez kiemelkedő volt a maga korában. Mindkét üzemmód 32kB memóriát használ. Hardveroldalról lehetőség van a videómemória váltásra, double buffering-re is, azonban ezt a gyári ROM nem, de később megjelenők pl, a kétezres évek elején fejleszett Minerva már támogatja.

Bár még rendesen működő prototípus sem létezett, 1984. január 12-én - a 32 bitesek közül a kategóriában elsőként - bejelentették a Spectrum QL, Quantum Leap, azaz kvantumugrás nevű számítógépet. Megrendeléseket is vettek fel rá, 28 napos szállítási határidővel, mindezt 399 angol fontos bevezető áron. A bemutatón a kiállított QL-eken mindössze előre programozott képeket láthattak, nem lehetett őket igazán kipróbálni.

Hogy képernyőn miért a GST (christmas tree) neve látható, miközben a géphez a QDOS-t választották, az is megérhet egy misét.

A bemutatott SuperBASIC kézikönyv minden oldalán ki volt emelve: nem végleges. Egy történet szerint a SuperBASIC eredetileg nem is volt az alaprendszer része, azonban a mivel a sajtóbemutatón a kézikönyvbe - tévesen - bekerült, és ezért a gépbe is be kellett építeni.

A 399 fontos ár a gépet a szegmens messze legolcsóbbjává tette. Az ár egy alap, 8 bites BBC Model B-nek felel meg, a legolcsóbb, mindössze 128kB RAM-mal szerelt SANYO MBC-555 PC árának is fele, az Apple MAC-nak csak negyede, de még az akkor már 8 éves Apple II konstrukció (és klónjai) is drágábbak voltak, ahogy a hordozható gépek is. Az USA-rivális IBM PCjr 669 dollár volt 64kB RAM-mal, 128-cal pedig a duplája. Kevesebb, mint két hét elteltével megjelent a "fullos" Motorola 68000-res processzorral szerelt Apple Macintosh.

Sinclairnek valószínűleg fontos volt az elsőség, és az Apple megelőzése (más források szerint inkább az 1984 márciusi pénzügyi év vége előtt akart jó színben feltűnni a potenciális részvényesek előtt). 1983. augusztusában a gépet még 1984 közepi megjelenéssel tervezték. Azonban a kapkodásnak meglett az ára.

A QL 32 bites 8MHz-s Motorola 68008-as processzorral szerelt mely a viszonylag lassú 128kB memória miatt lassabban, csak 7.5MHz-n futott - viszont nem volt szükség várakozási ciklusok beiktatására, ami 8MHz esetén kisebb teljesítményhez vezethetett volna. A RAM 640kB kapacitásúra bővíthető. QLAN hálózati-LAN csatlakozóból kettő (ezek QL gépeket képesek összekötni egymással, a Sinclair csatlakozás lehetősége csak ígéret maradt), RGB videokimenet, TV-modulátor, ROM- és buszbővítő csatlakozó, külső microdrive csatlakozók, 2db RS232 soros port, mely viszont csak ugyanazon a sebességen volt képes működni - mivel olcsósítás miatt valójában a gép csak egy soros illesztőt tartalmazott - tehát egy nyomtató, és egy modem egyidejű működtetése akadályokba ütközött.

Angliában, a Thorn EMI Datatech által gyártott gépeken - mivel ezek a Sinclairek nem a Timexnél készültek (erre a cikk végén még visszatérek) - British Telecom type 631W-típusú csatlakozó volt szerelve soros csatlakozóként, és ilyen volt a két botkormány port is. A később, 1985-ben FCC minősítésen átment QL gépet, a koreai Samsung exportra, viszont a megszokott 9 tűs SUB-D-vel szerelte.

A burkolat árnyékolását pedig a ZX80-ból már ismert fémréteg feljuttatásával és a csatlakozók megfelelő pontjainak bekötésével oldotta meg. Sinclair nagyon reménykedett az Amerikai sikerben, a gépet ott 1984-ben jelentették be. A sikert arra alapozta, hogy a Macintoshban rengeteg szabványos chip található, csakúgy, mint anno a ZX80 esetén, a QL-ben viszont ezeket néhány egyedi IC-vel oldották meg, ami űrtechnika.

Modem végül nem került a gépbe. Meg kell említeni a benyomható, műanyag billentyűkkel szerelt klaviatúrát, a Sinclair történetében először. Professzionálisnak nevezték, de attól azért messze volt. A Spectrum+ a felületes szemlélő számára megegyező dizájnúnak látszhat, de mégsem ugyanaz.

A világ és a sajtó hiába várta a QL-eket, a Sinclair csapata még a SuperBASIC és a QDOS „véglegesítésével”, a microdrive interfész működőképessé tételén, és az egyedi chipek logikai hibáinak megoldásával küzdött, miközben "elméletileg" a gyártás folyt.

Még a Sinclair laborjában sem láttak rendesen működő példányt, de gépet teljes erővel reklámozták. Az előrendeléseket felvették és a pénzeket is beszedték. Az teljesítés nélkül, előre beváltott csekkekből, és az előlegekből származó banki kamatok Sinclair szerint a céget illették, melynek mértéke több, mint 30 ezer font volt, ami etikai kérdéseket is felvetett. Ez a néhány üzleti fogás finoman fogalmazva nem vívta ki a "felettes szervek" elismerését.

A reklámokat, hirdetéseket Sinclair-ék törölték, vagy módosították a 28 napos határidőt, emellett lehetőséget biztosítottak a megrendelés visszamondására. Meglepően kevesen éltek ezzel.

Mivel szorulni kezdett a hurok, a mérnököknek minél hamarabb be kellett fejezni a QL-t. Az egyik égető kérdés ekkor még mindig az volt, hogy a SuperBASIC microdrive-on, vagy ROM formában legyen elérhető. Még a QL bejelentése előtt néhány héttel is az volt a koncepció, hogy a gép csak egy minimál BASIC-et tartalmazzon a legalapvetőbb funkciók ellátására, és a PSION szoftverek betöltésére. A SuperBASIC pedig hurokszalag-kazettán érkezzen.

A megbízhatatlan microdrive helyett végül a ROM-megoldás nyert, a döntés azonban későn született, és a SuperBASIC nem is fért be a rendelkezésre álló területre, 8kB hiányzott. Már nem volt idő a módosításra, így külső ROM-ként csatlakozott a rendszerhez. A másik ok: az ULA chipset nem volt készen. Az IC-k fejlesztése nem a hagyományos - TTL - érthetőbben "Lego" - elemekből megépített (és ilyenformán egyszerűen tesztelhető és gyorsan kijavítható) prototípus, majd abból épített végleges IC - sorrendet követték, hanem egyből IC-t építettek, azt kezdték tesztelni, ha hibát találtak, ismét IC építés és tesztelés következett. Egy ilyen kör három hétbe, és tízezer fontos költségbe került. Ráadásként billentyűzetvezérlési hibák is fennálltak, ebben a mikrovezérlő szofvere volt érintett.

A Spectrum QL bevezetése nem sikerült fényesen, az ígért évi 250 ezres gyártás, és milliós eladások helyett csúszások a gyártásban, és megbízhatatlanság volt a jellemző. A gépet kategóriájában első 32 bitesként hirdették - némi csúsztatással, mivel a processzor, bár 32 bites arcitektúrára épül, és 32 bites regisztereket is kezel, a QL-be épített 68008-as modell valójában csak 20 bites cimbuszú, és mindössze 8 bites külső sínnel rendelkezett. Ezzel a "rendes" Motorola 68000 teljesítményének felét tudta, bár való igaz, még így is gyorsabb volt, mint a 8 bites konkurensek. Akárhogy is, a gép BASIC fordítója mégis lassabbra sikerült, mint az 1981-től forgalmazott  BBC Micro számítógép, melynek 6502-es processzorát még sokkal régebben, 1975-ben tervezték.

Elemzések szerint a 68008-as processzor beépítése inkább üzleti trükknek tűnt, mint technikailag indokoltnak. 32 bitesként hirdették, abban a ligában pedig nem szerepel fényesen. Olyannyira, hogy Sinclairen kívül senki más nem építette számítógépbe - pontosabban a QL körein kívül -, nem úgy a "teljes" 68000-est, mely számos gép alapja lett. Némi meglepetést okozhat, hogy a később megjelent és gyorsabb Amiga emulátora létezik QL-re.

A gép egy Intel 8049-es mikrokontrollerrel (Processzor, RAM, ROM + ez-az egy chipben) is fel volt szerelve, ennek feladata csak a perifériák (billentyűzet, hang, soros portok - kezelése volt, ez a három kis feladat pedig csak elpazarolta valós feldolgozási teljesítményét. Kissé megtévesztően ezt gyakran koprocesszornak is nevezték, vagy a gépet pedig kétprocessorosnak. A mikrokontroller feladatait a két ULA chip egyike is el tudta volna látni valószínűleg, vagy a három feladatra három speciális áramkört használhattak volna (leginkább egy rendes hangchip hiányzik) - mindkét megoldás valószínűleg olcsóbb, és hatékonyabb lett volna, mint az i8049, de kidolgozásuk időigényes.

Jóval később, a 90-es évek közepén,Tony Firshman (TF Services) megalkotta az i8049 mikrokontroller továbbfejlesztését, a HERMES-t, mely az alábbiakat javítja:

A tíz év alatt a projekt még tovább fejlődött, a TF Services elkészítette a SuperHERMES kártyát, végül annak olcsóbb, Lite verzióját. Ez a PIC17C44 chipen alapul, egy további 115200bps sebességű soros port (DCD, DSR és DTR támogatással), és PC billentyűzet csatlakoztatási lehetőség, amellyel többet kínál elődjénél. A cikk írásakor is fut egy hasonló projekt.

Bár sem a grafika nem nevezhető kiemelkedőnek - a négy, és a nyolc szín is kevésnek tűnt (többet azonban nem tudtak előállítani az így is szűkös lehetőségeket nyújtó ULA chippel) - sem a ZX-Spectrumot idéző, i8049-ből érkező "beeper" hang, a legnagyobb tévedésnek valószínűleg mégis a háttértároló kiválasztása bizonyult.

A mind nagyobb teret hódító floppy-val szemben, a gép tervezői a microdrive-ot képzelték a "jövő háttértárolójának", annak ellenére, hogy a hurokszalag-kazetták kapacitása viszonylag kicsi, azok ára viszont magas volt. A gép, bár két meghajtót kapott - az elképzelés az volt, hogy egyikről tölt a program, a másikra mentjük az adatainkat - egyszerre csak egyet tudott írni/olvasni. A file formátum a Spectrum-tól eltérő - a pletykák szerint ennek oka egy félreértés volt csupán, a lényeg, hogy nem tudják olvasni egymás szalagját.

Egy valamirevaló táblázat, vagy egyéb irodai/üzleti adatfálj simán meghaladhatta a rendelkezésre álló 100K-s méretet. Legalább egy oldschool adatkazettás egység csatlakoztatásának lehetőségével mentőövet dobhattak volna, de egyetlen lehetőség a drága floppy volt a microdrive mellett, mely ráadásul kizárólag a buszbővítőbe volt csatlakoztatható, vezérlőkártyán keresztül. Ebből a csatlakozóból viszont csak egy volt a gépben, így amennyiben más eszközt, pl memóriabővítőt is szerettünk volna használni buszbővítőt kellett venni, vagy olyan eszközöket amelyek túloldala szintén buszcsatlakozóval rendelkezett.

Ekkor két további probléma léphetett fel: a bővítőkártyák általában csupasz áramkörök formájában érkeztek és alkatrészeik szabadon voltak (erre később lett megoldás műanyag burkolat formájában), emellett az amúgy sem keskeny gép tovább szélesedett bővítésenként.

A billentyűzet valóban előrelépésnek számított, azonban ennek alapját még mindig a ZX81-Spectrum vonalnál bevezetett megbízhatatlan fólia adta. Ezt mindössze néhány cent ráfordításával strapabíróbbá, és közel örökéletűvé lehetett volna tenni, de más döntés született. Sok Sinclair gép a második-harmadik billentyűzetfóliáját "fogyasztja" e hiba miatt.

Nyomásérzet szempontjából az egyik legkényelmesebb volt egyes vélemények szerint, ezt azzal tudták elérni, hogy minden billentyűzetet teszteltek, és ragacs-darabokkal, kézzel állították be a megfelelő kapcsolást.

Ez pedig sem olcsó, sem gyors nem lehetett. Nem volt törlés (delete) gomb sem, a control+nyíl billentyűkkel lehetett törölni, ami elég furcsa ötlet egy irodába. A korábbi Sinclair gépekkel ellentétben itt a parancsok minden betűjét be kellett írni, elhagyták a korábbi kényelmet, melynél minden billentyű akár többféle parancs kiírását is végezte egy lenyomásra. Nem volt numerikus billentyűzet sem, ami egy üzleti célú gépnél elég szokatlan volt.

Elemzők szerint ez a professzionálisnak kinéző billentyűzet valójában nem elég jó, és Japánban elérhetőek lettek volna hagyományos mechanikus billentyűzetek alig drágábban. Azonban ezt a lehetőséget egyszerűen figyelmen kívül hagyták a tervezéskor, inkább drága pénzért szerszámokat fejlesztettek a billentyűk és a mechanika gyártásához. Valószínűleg mindegyik QL tulaj boldogan kifizette volna a különbözetet a japán verzióért.

Bár reset gomb van már benne, a hálózati kapcsolót a QL-ből is kispórolták, ami nehezen indokolható, és egy irodában nem is túl praktikus más módon indítani/kikapcsolni a számítógépet. A Sinclair-laborban QL-hez használt tápon is volt kapcsoló. Németországban, ahol törvény írta elő, a QL esetében azért csak megoldották, hogy legyen kapcsoló. Persze nem a gépben, hanem a tápegyégen. Viszont mivel az így szélesebb tápegység nem fért bele a QL csomagolásba, és kevés idő maradt a Németországi bevezetésig, szóval valahogy mégis, a kapcsoló nélküli táppal keződött az eladást.

A tápegység maga is enyhén szólva szokatlan volt, a 9 Voltos, ekkor kvázi szabványos egyenfeszültség mellett 15.6V váltóáramot is adott, mindezt egy egyedi csatlakozón keresztül. A 15.6V hiánya a PAL videójelet és a soros portot érinti, anélkül fekete-fehér képet azért még ki lehet csikarni a QL-ből. 

Bár Sinclair vízióiban egy teljesen papírmentes iroda szerepelt, egy üzleti gépnek része a nyomtató. A QL-nek eleve nem is volt az akkor nyomtatásra elterjedt párhuzamos csatlakozója, csak soros, és nem is kínáltak nyomtatót csak később, 1985-ben (kb. 250 fontért). Fura döntés, mivel a Sheikosha által készített mintanyomtatók rendelkezésre álltak már 1983-ban. 

Tony Tebby rövidesen bejelentette kilépését a cégtől, tiltakozásul, hogy egy félig kész, befejezetlen számítógépet akarnak kiadni, és megalapította saját QL-vállalkozását a QJUMP-ot. Megalkotta a QDOS bővítését, Toolkit 2 néven. Ez a Sinclair által korábban kiadott Toolkit továbbfeljesztése, egy nélkülözhetetlen kiegészítő, mely jelentősen kibővítette a SuperBASIC értelmezőt, és hozzáférést biztosított további operációs rendszer-szolgáltatásokhoz. Ezt sokak szerint a eredeti QL-nek is tartalmaznia kellett volna. A Toolkit 2 lemez, hurokszalag-kazetta (ezeknék az eszköztár szükséges részeit töltötték csak be), és külső ROM bővítőkátya változatban volt elérhető, végül az utolsó verzió maradt fenn.

Február végén kezdtek lejárni az első megrendelések 28 napos határidői, de működő QL-nek semmi nyoma nem volt. Az ügyfeleknek levélben tájékoztatták, hogy remélhetőleg április végéig teljesítik a rendeléseket, ami egyesek számára további kilenc hét körüli várakozást jelentett. A késést kezdetben a hatalmas érdeklődésre fogták, és azzal védekeztek, hogy a rivális Acorn, a Commodore, és az IBM is késik, akár még többet is.

Március legvégére valóban megjelent egy QL a Sinclair Oktatási Kiállításon, de a bemutató második napján rejtélyes módon eltűnt. Akkoriban úgy gondolták, hogy csak néhány legyártott QL létezett. A QL nevet Queue Longer-ként kezdték emlegetni.

Végül, 1984. április 30-án kiadtak 89 egységet - Sinclair így mondhatta, hogy elindították a kiszállítást, és csak két hónapot késtek - de egy megbízhatatlan, kiforratlan termék került ki. A késést ajándék soros kábellel kívánták kompenzálni kb. 15 font értékben - a kábel szokásos ára egyébként 10 font alatti, csak azért emelték, hogy növeljék az ajándék "értékét". Ezzel pedig tovább hergelték a közvéleményt. Már a sajtónak kiadott példányok is lefagytak, vagy újraindultak, és ez valószínűleg megpecsételte a gép sorsát. Ahogy Sinclair fogalmazott, nehéz volt jó szót találni a Sinclair Researchról a számítógépes sajtóban.

A QL már három, a korábbi gépekből is ismert 7805-ös "fűtőtestet" kapott, a hűtőborda kicsi volt és utólag módosított, a burkolaton nem volt elég szellőzőnyílás, ráadásul  az Intel 8049 vezérlő firmware verziója csak fejlesztői: 0.7 volt, újraírható tokozásban (1985 elején már az 1.2-es verziónál jártak).

A képernyő bejelentkezésekor 1983-as dátumot megjelenítő ROM tartalmak szintén újraírható EPROM chipekben érkeztek, melyek nem voltak lábkompatibilisek a később használt megoldással. Ezek kezelése egy plusz integrált áramkört is igényelt, és előrevetítette, hogy a tartalmuk változni fog (A későbbi alaplapok már egyszer írható PROM IC-ket, kaptak, később már a "kezelő" IC helyét is lehagyták az alaplapról).

Az első szállítmányt kézhez kapó vásárlók valószínűleg választották volna a további várakozást, bár Sinclair azt gondolta, hogy inkább értékelnek egy ideiglenes gépet, mint semmit. A kezdeti verziók mindössze 32K-s ROM-ja sem volt rendben. Több kritikát kapott a bővítőporton csatlakoztatott, így a gépházból kilógó SuperBASIC kártya, mely maga is hibákat tartalmazott.

Sinclair azzal védekezett, hogy egyetlen számítógép sem hibamentes első kiadáskor, a gyártók pedig csak reménykednek abban, hogy a hiba nem jelentős. Az első kiszállítással QL-t megkapó ügyfeleket "tesztelőknek" állította be.

Az első, elfogadhatóan működőnek mondható ROM 1984. júniusában került ki (AH verzió), ez megoldást kínált a legtöbb problémára, de nem minden gondra. A frissítéssel a külső ROM tartalma belülre került (az ötödik változatig két 16K-s IC egymáson az IC33 tokban és egy másik 16K-s a mellette, utána 32+16K-s ROMok), viszont a külső ROM illesztő már csak 16K kapacitású kártyákat fogadott.

Az 'AH' verzióval egy hosszabb file betöltése majdnem hatszor annyi időbe telt, mint ZX-Spectrumon. Hamarosan megjelent a 'JM', mely végre stabilan működött. 1985 elején a végső, 'JS' verzió érkezett (kivéve a külföldre szánt, egyedi karakterkészlettel rendelkező gépeket, azokon 'MG'-vel jelölték). A pletykák szerint a kétbetűs kódok a programozó nevének kezdőbetűire vonatkoztak, de valójában az elsők a taxisofőrök monogramja, a későbbi stabilabbak pedig a Sinclair Researchnál dolgozó nőké.

A hardver is több felülvizsgálaton ment át, mire az 'AH' ROM megérkezett, az alaplap hetedik verziójánál tartottak. A TV-modulátor túl közel volt a microdrive fejerősítő áramköréhez - kezdetben nem is tervezték a beépítését, csak 2-3 hónappal a bejelentés előtt került bele -, annak működésében zavart okozott, de a maga a microdrive bekapcsolása is megterhelte a tápkört feszültségingadozást okozva. Valószínűleg egyszerűbb dolguk lett volna, ha nem ragaszkodnak a belső meghajtókhoz.

A mellékelt használati útmutató a korszakban talán legnagyobb méretű. Ez irattartóban érkezik (a lapok így cserélhetők ellentétben egy ragasztott könyvvel), azonban az 1983-ban készült, tehát a gép kiadása előtt, ráadásul hibák és - nem túl professzionális módon - kézzel írt javítások találhatók benne. Azért volt lehetséges 1983-as dátum, mert a kézikönyv nagyrészt a PSION programok bemutatására épült és azok működése nagy pontossággal leírható volt már akkor, akár a program fejlesztői dokumentációi alapján. A SuperBASIC rész inkább a remélt működést tükrözte. Idővel a használati útmutatót is frissítették.

Az xChange csomag programjai, a kezdeti verzió mérete miatt, nem fértek el a RAM-ban, így az szinte minden parancs kiadásakor használta a microdrive-ot. Ez lassú volt. A Sinclair QL microdrive-okkal kapcsolatos első kritikáit valójában a PSION szoftverek működése okozta, bár a szintén tapasztalt adatvesztések inkább a microdrive számlájára írhatók. Nem szabad azonban korán ítélkezni: a PSION már 1983 elején, mikor felkérték a feladatra, IBM-re és más géptípusokra is fejlesztett hasonló programokat. Még 1983 közepén is csak egy csupasz, csatlakozók és meghajtók nélküli alaplap állt rendelkezésükre a fejlesztéshez. Később, soros portot, és mindössze egy microdrive-ot tartalmazó egységet kaptak, azonban tele volt hibával, a soros portot pedig nem lehetett együtt használni a microdrive-val.

A gépeket a tulajok visszaküldhették Sinclairhez fejlesztésre, melynek eredményeként frissített tartalmú IC-k kerültek a gépbe, a külső ROM cartridge-re sem volt szükség a továbbiakban. Sőt 1984. nyarán felhívás is volt, hogy küldjék vissza ezeket a gépeket ROM illesztésre és egyéb kötelező módosításokra.

Ez szépen hangzott, de egy ilyen kör legalább három hétig tartott és ha belegondolunk, Sinclair lényegében a fejlesztői gépeit adta el jó pénzért ezzel a trükkel. Az elvégzett frissítést a burkolat alján látható cimkéken jelölték, a szükséges módosítást a még eladatlan gépeken is végrehajtották. 

Az alaplapra szerelt belső csatlakozások még a kelet-európai színvonal alját sem közelítették. Bár néhány ismerős lehet, azok nem üzleti kategóriás gépekben, hanem háziszámítógépekben lehettek.

Ha azt vesszük, hogy a normális megoldások mindössze néhány centbe kerültek, furának tűnhet a spórolás úgy, hogy kétoldalas, színes hirdetéseket jelentettek meg az újságokban, és TV-ben reklámoztak egy 4 millió fontos kampány során.

1984 végéig QL-ek hardver (ekkorra a 14-ik változathoz értek) és szoftver tekintetében jobbak lettek, a gépeket már zavartalanul gyártották és szállították határidőre, állítólag heti 2000 darab volt a termelés. A minőségi problémák azonban még fennálltak. Esetenként 80% körüli meghibásodási arányt produkálva. A D12 változatig a hálózati egység hibás volt, a nagyobb fájlok átmásolása instabilitást, rendszerösszeomlást okozott. 

Egyes kritikák szerint a QL-t kisszámú kiszolgáló áramkörrel a "rendes" Motorola 68000-res processzorral is létre lehetett volna hozni. 1985-re, mikorra a QL lényegében használható lett, a két processzor között csak pár dollár volt a differencia (sőt egyes hírek szerint már a Sinclair által 68008-ra kialkudott árnál is olcsóbb volt). A gép ára még ekkor is versenyképes maradt volna, ezt Sinclair sem tagadta, azonban egy következő lépésnek szánta. Még Sinclair dolgozott egy lemezegységes QL2, vagy QL+-on 68000/68020-as, valódi 32 bites Motorola processzorral, 512-640k RAM-mal, 64K ROM-mal, Tyche néven, melyet 1986-ra szánt. A Digital Research céggel is tárgyalt az Atari ST-n sikeres GEM operációs rendszer használatáról, mely egyébként a QL-re is egyszerűen adaptálható lett volna - végül nem került gyártásba.

David Karlin nyilatkozta, hogy a Macintosh árának harmadáért meg tudta volna építeni hajlékonylemez meghajtókkal és néhány módosítással a valóban versenyképes, professzionális QL-t.

Üzletekben a gépet 1984. augusztusában kezdték árusítani, ekkor megjelent a 12" Vision QL színes monitor is hozzá, 698GBP volt az ára a QL-lel együtt. Tegyük hozzá a kijelző minősége elég sarkalatos pont egy üzleti gép esetén. Egy vibráló, esetenként torzító, sarkokat levágó TV képernyő nem az üzleti gépek megszokott része. A QL videokimenete nem a Nagy-Britanniában elterjedt monitorokat támogatta, így szükséges volt a Vision QL  bevezetése. Később a Microvitec több 14" színes modellt kínált, ahogyan a Prism is, QL14 néven. A videokimenet Euroscart-ra alakítható, melyet több kijelző támogat.

A konfiguráció ára nyomtatóval, monitorral együtt már 1000 font körül alakult, ami nem tűnt annyira kiemelkedőnek - főleg, hogy kategóriájában a processzor lassú volt - csekély plusz összegért jóval jobb teljesítményű gépek is rendelkezésre álltak.

Aki sokat gépelt, kényelmetlenül érintette, hogy a billentyűzet kissé laposan fekszik, a csuklói, ujjai hamar elfáradnak. Megoldásként Sinclair három vicces kis műanyag lábat szállított, amelyeknek a billentyűzet alatti gumipárnákba kellett illeszkedniük, ezek azonban rendszeresen kihullottak.

A vásárlók panaszai meghallgatásra kerültek. Sir Clive Sinclair összegyűjtötte a QL-termékekkel foglalkozó cégeket, hogy február 27-én Londonban egy miniatűr kiállítást mutasson be a gépnek, a QL-t "újraindították". Sinclair kiadta a PSION xChange 2-es verzióját, hallgatólagosan elismerve, hogy az eredeti kiadás hibás. Megoldásként a szoftvercsomagot átírták C nyelvről gépi kódra (2, és 2.3 verziók), így méretük kisebb lett, nem kellett a microdrive-ot használni, kétszer gyorsabban töltődtek be, 20-30%-kal gyorsabban futottak.

Azonban nem volt minden rendben: a 32 767 karakternél (vagyis körülbelül öt és fél ezer szónál) hosszabb dokumentumok mentéskor megakasztották a QL-t. A PSION szerint az ok, a QDOS nem a kézikönyvben leírtak szerinti viselkedése. Megjelent egy frissítés, amely javította ugyan a problémát, de visszaállította a korábbi lassú mentési sebességet. Sinclair szerint ez volt a megfelelő megoldás, mivel a PSION Quill-jét nem úgy tervezték, hogy nagy szövegszerkesztő legyen.

Kiadták a régóta várt műszaki útmutatót is, sőt 1985. nyarán Sinclair végül beadta a derekát, és bejelentette a 3.5"-os hajlékonylemez meghajtót, melyet a Micro Peripherials gyártott. Ezt ők már március óta árulták. Kritikák szerint Sinclair ekkor úgy gondolta, hogy a Sinclair néven eladott floppy egységek növelik az eladást, míg a microdrive-ok nem segítik. A floppy egység mellett, a korábban említett Sheikosha által gyártott nyomtató is ekkor vált elérhetővé. Egyéb QL perifériát a Sinclair már nem adott ki.

De az egyik nagy durranás mégis a 0.5MB-os bővítő - melyet RAM chipek helyett szilíciumostya alkot - a szilárdtest meghajtó bejelentése. Ez nem egészen SSD, valójában DRAM technológiát használ, melyet akkumulátorral táplálnak. Valójában egyik technológia sem egyedi, a szilíciumostya alapú tárolást már a 70-es évek elejétől fejlesztették. Sir Clive Sinclair 1985-ben új céget szervezett, az Anamartic-ot, hogy elkészítse a szilíciumostya integrációt, röviden WSI-t. Az Anamartic 13%-ban a Fujitsu Ltd. és 19%-ban a Tandem Computers Inc. tulajdonában van.

A QL "újraindítása" során Sir Clive év végéig 300 font alatti árral bejelentette a 0.5 megabájtos szilíciumostya alapú adathordozó terveit, amely szilárdtest lévén masszívabb, mint egy merevlemez. A vezérlés automatikusan megkerüli az ostyán lévő, meghibásodott egységeket. 20- vagy akár több megabájt tárolókapacitás elérését is lehetségesnek tartották. Végül 80-as évek végén kiadták 160MB-s szilárd test meghajtót, mellyel díjat is nyertek. Azonban ez a QL-t már nem érintette. A gyártó nem tudott elég szilíciumlapkát biztosítani a gyártás felfuttatására. Végül a RAM árak összeomlása, és a merevlemezek árak esése, valamint egyre nagyobb sebességük és megbízhatóságuk hamarosan ellehetetlenítette.

A QL-lel kapcsolatban Sinclair elszámolta magát abban, hogy az üzleti szegmens inkább fizet többet, mint kompromisszumot kössön a termelékenységben. A korábbi nagy sikereit a ZX80 és 81-gyel olyan szegmensben érte el, ahol nem volt versenytárs, azonban ezen a piacon volt, és nem is kicsi. A gép nem volt üzleti kategóriásnak mondható, de a hagyományos "játékgépekhez" képest többet nyújtott, azonban az ezt felvelő a piac akkor még nem létezett. Kockázatos volt emellett a mindenkitől eltérő megoldások használata is. A felhasználók is inkább a hagyományos ZX-Spectrum kompatibilis utódot, a Spectrum+-t választották.

A Sinclair QL kicsit játékszerűnek számított, ami Sinclair örökségét tekintve talán nem meglepő, de a meglévő Spectrum-tulajdonosoknak a váltás nem érte meg, mivel szinte nem volt elérhető játékprogram. Sinclair megpróbálta orvosolni a játékok hiányát és megvásárolta a Bandersnatch "mega-játékot" (az előzetes szerint egy újszerű szemlélet alapján készül, melyhez kiegészítő hardver is szükséges, viszont az ára is többszöröse a megszokottnak) a gondban lévő Imagine Software-től. 

Néhány hónappal később, a nézeteltérések következtében a Sinclair leállította a finanszírozását, a játék az Atari ST-n és Amigán jelent meg Brataccas néven. A QL játékok továbbra is csak a sakkra, a backgammonra és a bridzsre korlátozódtak. Egyik oka ennek, hogy a QL egyáltalán nem tartalmaz látványos játékok megírását lehetővé tevő hardvertámogatást: sprite, memóriaterületek gyors másolása, a képtartakom görgetéséhez.

A QL sakkverziója Richard Lang, a Mikroszámítógépes Sakk Világbajnokság győztesének algoritmusán alapult. Májusban megjelent a Blackjack (19,95 GBP-ért), a Quest (eredetileg az ACT's Apricot-on található játék) és egy sprite-szerkesztő. Programnyelvek közül pedig a Pascal, a Forth, az assembler/monitor, az APL, a BCPL, a Lisp és a C-fordító már márciusban elérhető volt. A QL-hoz bővítőket egyébként is kínáló Cumana is bejelentette OS-9/68000 operációs rendszerét, a Digital Research, a GEM-et, és az "szegény ember Unixaként" is ismert Minix portját is belengették. 

A Sinclair anyagi nehézségeit azonban nem sikerült megoldani. Még 1985-ben leállították az angliai gyártást, de a Samsung folytatta az exportra szánt gépek előállítását. Szeptember 2-től 199GBP lett az ár, a külföldi árak is hasonló, de nem ekkora mértékben csökkentek, hogy a felhalmozott készleteket eladják, mivel Sinclairnek gyorsan pénzhez kellett jutnia. Kevesebb, mint felére csökkentette a hurokszalag-kazetták árát is. Az eladásoknak ez jót tett. A gyári számok alakulása alapján 140-150 ezer kelt el belőle, nagyrészt angol, de 4500 USA, és közel tízezer darab német változat.

A bejelentést követően, még 1984-ben megalakult egy független QL felhasználói csoport, az IQLUG, mely klubként működve megosztotta egymással tapasztalatait a félkész hardverrel és a befejezetlen dokumentációval kapcsolatban. 1985-ben neve QUANTA-ra változott, máig működik.

A Sinclair megvásárlásakor Alan Sugar egyből leállította a QL vonalat. Elhíresült mondata szerint az Amstradnál üzletemberek dolgoznak, nem álmodozó egyetemisták, akik alkatrészket pakolnak műanyag burkolatba. A 19 ezer darab készleten maradt QL-t  Alan egyben eladta volna, ajándékként melléjük a QL jogait is. Ezzel esélyt kaphatott a QL, hogy lemezegységgel felszerelve új élere keljen. Alan szándéka szerint a microdrive-ot kinyírta volna, az Amstrad a szintén viszonylag egyedi 3"-os lemezegységben utazott. Igaz a hurokszalag-kazetták gyártása hamarosan leállt, és 1989-ben a helyzet kétségbeejtó lett, bár ezres tételekre a gyártók vállalták volna a gyártást.

A tételek egy része ipari gépként folytatta, burkolat nélkül. 

Hmm... 1984. januári bejelentés, elődökkel nem kompatibilis, business kategóriásnak pozicionált gép, négy darab irodai szoftverrel, kapkodás, bukás. Engem emlékeztet ez valamire... 

Sinclair 1986 nyarán adott interjújában egyetértett abban, hogy nem volt szükség a 68000-es technológiára, nem tudtak általa extra előnyt biztosítani az ügyfelek számára, a legjobb Spectrum szoftver pedig sokkal jobb, mint bármelyik QL szoftver. Egy biztosnak tűnik, a QL megjelenésekor tesztelőnek használt vásárlók és a jövőbemutató projekt elkapkodásával elégedetlen fejlesztők a kezükbe vették a dolgokat.

(folytatjuk)