Állati!
1266-ban Szent Genovéva kolostorának sokat látott szerzetesei egy mai szemmel nézve igen bizarr ügyben hoztak ítéletet a Franciaországban található Fontenay-aux-Roses-ban. Ugyanis a vádlottak padján nem egy gátlástalan haramia, engedetlen parasztlázadó, skrupulusok nélküli lótolvaj, mézes-mázas szavú svindler vagy az ördöggel paktumot kötő vajákos állt, hanem egy csecsemőt felfaló disznó. Tekintve, hogy a malac a korabeli feljegyzések szerint vajmi kevés jelét adta a megbánásnak, a verdikt nem lehetett kérdéses. Megkötözték és máglyára vetették, hogy kínhalállal fizessen szörnyű vétkéért.
Az efféle, abszurd kutyakomédiába illő esetekből később sem volt hiány. 1474-ben egy Bázelben egy állítólag tojást rakó, és a Sátánnal cimboráló kakast hajítottak a lángok közé. 1519-ben Stelvio döntéshozói a környező mezőkön dolgozó parasztokat gyötrő vakondokok és egerek felett akartak törvényt ülni, ám azok a többszöri felszólítás dacára sem jelentek meg a városatyák színe előtt. 1545-ben Saint-Julien krémje a szőlőt felprédáló szálkás gyalogormányosok felett tört pálcát. A tanácsnokok objektivitását jól mutatja, hogy megengedték egy prókátornak, hogy enyhítő körülményeket hozzon fel a bogarak védelmében, de beszéde nem győzte meg a hallgatóságot. Míg mostanság az izraeli ornitológusok által meggyűrűzött madarakra jár rá a rúd, mert egyik-másik arab államban kémeknek dukáló, mérsékelten barátságos fogadtatásra számíthatnak.
Hogy az Untitled Goose Game készítői mennyit olvastak ezekről a roppant sajátos bűnügyekről, azt homály fedi. A tény azonban tény marad. Játékuk becstelen-megvetendő libája szerencsésnek érezheti magát, hogy a toleráns 21. században követi el rémtetteit, mivel a középkorban okvetlenül egy pöcegödörbe hajították volna lefejezett-kibelezett-felgyújtott tetemét.
Hófehér terror
Kalandjaink egy kicsiny település csendes-idilli tavacskájánál veszik kezdetüket. Egy itt tanyát verő, és az egész környéket a felségterületének képzelő, hallatlanul pofátlan ludat irányíthatunk. Célunk nemes egyszerűséggel az, hogy a törékeny békét pozdorjává zúzó feladatok elvégzésével a totális, zabolázatlan-kontrollálatlan anarchia kitátott pofájába lökjük a lakosokat. Nincsenek tabuk, sem korlátok. A romlás megkérdőjelezhetetlen-irgalmatlan hírnökeként az Apokalipszis lovasai szemlesütve, kezitcsókolommal köszönnek, és általában véve kizárólag azért élünk, hogy a cselekedeteink keltette felfordulásban gyönyörködjünk.
Bizarr keretsztori. Az ember mérget venne rá, hogy egy idiótábbnál idiótább szuperképességekkel bíró, tollas démonfajzattal fog randalírozni, és kisebb-nagyobb csínyek után egy drogkartell vezetésével vagy egy atomreaktor felrobbantásával koronázza majd meg karrierjét. Ám ilyesmiről szó sincs. Egyrészt, hiába bújunk a vegytiszta-hígítatlan gonoszság Michael Myers-en is túltevő, gombszemű avatárjának bőrébe, a galád jószág a végletekig kisstílű. Hovatovább, modellt állhatna a pitiánerség szobrához. Ezért véres-beles tömegmészárlások és dél-amerikai junták veterán kínzómestereit is hidegleléssel kombinált hányingerrel eltöltő aljasságok végrehajtása helyett a bosszantáson, illetve zavarkeltésen van a hangsúly. Egy szódásszifon-szemüvegű, nyámnyila-idegbeteg bőgőmasina módszeres-akkurátus megalázása, lopás, gerilla-ruhamosás vagy épp pár tárgy összetörése: hőseposzba bajosan illő, de cserébe változatos és jópofa feladatok várnak ránk.
Másrészt a stúdió tagjai példás önmérsékletet tanúsítottak, így a géppisztolyos őrjöngést, és mémteremtési szándékkal kiötlött, rasztahajú, füves libaszellem-idézéshez hasonló, irreális marhaságokat elfelejthetjük. Egyetlen különleges képességünk az, hogy látjuk, hogy min tűnődnek az utunkba kerülő nyomorultak, és kikövetkeztethetjük, hogy mit fognak csinálni. Amúgy praktikáink tárháza némiképp szűkös: gágoghatunk, mozoghatunk, lehajolhatunk, verdeshetünk a szárnyainkkal és csőrünkkel megragadhatjuk az itt-ott heverő eszközöket. Ennyit tudunk, nem többet.
Sakk és matt
Aknavető, lángvágó, pirokinézis és elmekontroll híján rákényszerülünk, hogy a többet ésszel, mint erővel ősi bölcsessége lebegjen a szemünk előtt. Ergo ha ide-oda futkosva, ad-hoc jelleggel törünk-zúzunk, komoly sanszunk van arra, hogy sehogy sem jutunk egyről a kettőre. Ám ha óvatosan, a tereptárgyak alatt-mögött megbújva felderítjük a környezetünket, és gondolkozunk, nem marad el a diadal. El kell érnünk, hogy valaki ráüssön egy kalapáccsal az ujjára? Lapuljunk meg egy bokorban, és mikor belekezd a munkába, bátran eresszük ki a hangunk. Nemezisünk egyből partvisához kap, ha kiszúr? Ragadjuk meg fegyvere másik végét, és mire feleszmélhetne, az már szét is esett az ide-oda rángatástól.
Fantasztikus élmény, hogy a falusiak szokásainak kiismerésével és egy kis ravaszsággal manipulálhatjuk áldozatainkat, akik akaratlanul is dróton rángatott, engedelmes bábokként segítenek ördögi terveink tető alá hozatalában. Mintha a Hitman egy habkönnyű-áramvonalas kiadásában mélyednénk el. De itt türelmünk és rafináltságunk jutalmaként nem körmönfont-elegáns merénylettel likvidálhatunk egy hét lakat alatt őrzött alvilági kiskirályt, hanem elcsenhetjük egy teázgató kispolgár papucsait. Pánikra pedig akkor sincs okunk, ha elképzelésünk netalántán csődöt mondana. A burleszkfilmbe illő jeleneteknek hála, a legnyilvánvalóbb kudarc sem lomboz le minket, mert legfeljebb kergetőzünk egy kicsit, és ha meglépünk, folytatjuk az önfeledt szemétkedést.
Hogy repül az idő!
A melbourne-i fejlesztők fáradozásainak gyümölcse tehát újfent igazolja, hogy a puding próbája még mindig az evés. Hiszen bár alkotásuk elnagyolt-fapados grafikája, fájóan posztmodern-szellemeskedő címe és témája alapján eleinte joggal bízunk a legrosszabban, hamar kisül, hogy nem egy hitvány, pénzlehúzó youtuber-csalival hozott össze a balsors. Egy logikai feladványokkal megtűzdelt, lopakodós programmal üthetjük agyon a szabadidőnk, ami minőségében és mentalitásában jóval közelebb áll a Metal Gear franchise-hoz, mint az olcsó provokációnak is silány-harmatos Genital Jousting-hoz. Ráadásul a koncepció majdnem hibátlan kiaknázásának hála, jóformán kétpercenként vigyorodunk el a bő marokkal mért vizuális gegeken.
Azonban nincsen rózsa tövis nélkül. A meglepően kellemes végeredmény nehezen megbocsátható, fő gyengesége, hogy ha nem fűt a felfedezés extázisának heve, két-három kurta óra alatt esélyesen az őrületbe kergetjük kiszemeltjeinket. Ám az extra feladatok kipipálásával is valószínűtlen, hogy hat óránál többet garázdálkodjunk, és mivel a mű újrajátszhatósági értéke igen csekély, sanszos, hogy többet felé sem nézünk. Vagyis akkor járunk el a legokosabban, ha vásárlás előtt feltesszük magunknak a kérdést: megér nekünk hozzávetőlegesen ötezer forintot egy mókás, egyben a kis szürke sejtjeinket is megtornáztató délután? Ha az őszinte feleletünk az, hogy igen, akkor ne habozzunk: remekül fogunk szórakozni. Amennyiben viszont nem a válaszunk, inkább keressünk más, tartalmasabb elfoglaltságot.
