Amikor 2006-ban az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Hivatala tudatta a nagyvilággal, hogy John Carpenter 1978-as Halloweenje bekerült az utókor számára magas művészi értékük miatt okvetlenül megmentendő, kincsként kezelt mozgóképek közé, sokan azt hitték, hogy a tekintélyes intézmény ítészei közepesen intenzív gyógyszeres kezelésre szorulnak. Holott, a döntés a legkevésbé sem meglepő, elvégre Michael Myers személyében egy rendhagyó-felkavaró gyilkossal gazdagodott a horror palettája. Az első ízben hatéves korában ölő mészáros ugyanis azzal együtt, hogy anya szülte, és ha éppen nem viseli félelmetes maszkját, külseje is teljesen átlagos, valójában legfeljebb technikailag ember: maga a megtestesült, indok nélküli, vadállatias gonoszság. Motivációit nem ismerjük: könnyen lehet, hogy nincsenek is. Nem fulladt bele fiatalon egy tóba, hogy aztán élőholtként visszatérvén kiélje haragját, nem gyújtották fel élve rémtettein felháborodott szülők, nem érte trauma és nem is egy rokona idő előtti, szörnyű vége sarkallta arra, hogy fegyvert ragadjon. Egyszerűen egy jól megtermett fekete lyuk, a konyhakéses mumus: még azt sem lehet tudni, hogy felfogja, vagy élvezi-e tettei következményeit, netán kizárólag azért öl, mert a természet torz tréfájaként másra nem képes.
Persze, ahogy az lenni szokott, a sorozat későbbi rendezői és forgatókönyvírói nem tudták, vagy akarták magukat tartani ehhez a nem túl bonyolult alaphelyzethez. Futószalagon érkeztek a karaktert túlmagyarázó, vagy új kontextusba helyező, a jeles elődhöz fel nem érő részek és újragondolások. A 2009-es, Rob Zombie által jegyzett gyenge, ám legalább unalmas Halloween II-reboot után egyenesen úgy tűnt, hogy amire a páciense természetét nagyon is jól értő, életét az elpusztítására feltevő Dr. Samuel Loomis képtelen volt, az a White Zombie alapítójának sikerült, és Michael érdeklődés hiányában örökre a sírba száll.
Negyven évvel a klasszikus debütálása után azonban David Gordon Green nem kisebb feladatra vállalkozott, mint, hogy rendet teremtsen a káoszban, egyben eltörölje négy évtized hiábavaló próbálkozásait.
Műve, az újrakezdés jegyében tető alá hozott Halloween ezért rendhagyó módon az 1978-as közvetlen, az előzményeket figyelmen kívül hagyó folytatása. Nincs semmiféle druida-átok, furcsa csillagállás, sem eltitkolt rokoni kapcsolat vagy elszakíthatatlan, paranormális mentális kötelék. Az élete alkonya felé járó, a szörnyű események terhétől szabadulni képtelen Laurie Strode így nem Myers testvére, hanem egyszerűen egy rosszkor, rossz helyen lévő áldozat, akinek az egész élete ráment arra, hogy Haddonfield réme őt pécézte ki magának. Lánya, Karen gyűlöli, mivel egész gyermekkorában arra kényszerítette, hogy erődszerű házuk hátsó kertjében pisztolyokkal-puskákkal gyakorolva várja, hogy mikor bukkan fel újra a ráérős tempójú sorozatgyilkos, és bár unokája, Allyson szereti, ő sem tagadja, hogy furcsának találja a viselkedését.
De végül mindkettejüknek rá kell ébrednie arra, hogy a nő nem jókedvében élt drasztikus eszközökkel. Hiszen, mikor a kezelőorvosa legnagyobb bánatára semminemű javulást nem mutató, szótlan-közönyös Myers Halloweenkor egy új elmeotthonba való átszállítása során megszökik, és útját meggyötört-megcsonkított tetemek szegélyezik, nyilvánvalóvá válik, hogy a férfi legalább akkora fenyegetést jelent, mint annak idején. Megkezdődik hát a halálos macska-egér játék, melyet csak tovább bonyolít, hogy Michael egyszerre vad és vadász, mert többen is a nyomában lihegnek.
Nem épp a legeredetibb történet, ám a kivitelezés szerencsésen feledteti ezt az apróságot. Jamie Lee Curtis páratlan érzékkel formálja meg a mentálisan valóban nem ép, viszont a nemezise jelentette veszéllyel gyakorlatilag egyedüliként tisztában lévő, nagymamakorú nőt. Strode immár nem egy fejhangon visítozó sikolykirálynő csitri: céltudatosságban és kitartásban méltó párja ellenlábasának, de vele szemben a túlélés, illetve családja épségének biztosítása sarkallja emberfeletti teljesítményre. Ám az alkotás igazi sztárjai az irgalmat hírből sem ismerő bestiát megformáló Nick Castle és James Jude Courtney. A kezdetben maszk nélkül öldöklő, arcát az operatőr jóvoltából soha fel nem fedő Myers elsőre egy kopaszodó, megviselt vénembernek tűnik, de hamar kiderül, hogy mi sem áll távolabb a valóságtól. A test látszólag megöregedhetett, ellenben személyisége egyetlen lényegi eleme, a gyilokvágya mit sem csökkent: ha kiszemel, véged. Álarca visszaszerzését követően pedig újfent a pusztítás avatárját láthatjuk a vásznon, egy olyan, fájdalmat nem érző entitást, kinek erejét a vegytiszta gonoszság adja.
A rajongók tehát maximálisan elégedettek lehetnek, ám a jegy megvásárlása előtt nem árt tudatosítaniuk magukban, hogy Green munkája nem több, mint egy nagyon jó slasher, azaz messze nem olyan korszakalkotó, mint Carpenter remeke. Bőven akadnak a műfajba még beleférő, de azért egy-egy fájdalmas felszisszenést megérdemlő, nem túl logikus fordulatok. Ráadásul megdöbbentő módon a forgatókönyvet jegyző Green-McBride-Fradley trió vígjátékokban sűrűn utazó tagjai nem tudtak kibújni a bőrükből, és az indokoltnál lényegesen több a teljesen hangulatidegen, füves-kábítószeres poén. Ugyanakkor, ezen gyengeségei dacára a Halloween bátran ajánlható a borzongni vágyóknak, hovatovább, egyenesen kötelező darab. A magam részéről ezzel együtt őszintén remélem, hogy a szinte garantált folytatásnál sikerül tartani a nívót: szörnyű lenne, ha egy végre valóban minőségi részt megint egy fölöslegesen túlkomplikált, vagy dilettánsok keze munkáját magán viselő borzalom követne.
