Mivel lapunk szívén viseli fiatalkorú olvasóinak gyöngye-érzékeny, megmételyezetlen lelkének védelmét, nyomatékosan megkérjük a 18 év alattiakat, hogy ne olvassanak tovább, mert olyan szeméremsértő tartalom következik, ami károsan hathat sérülékeny pszichéjükre. Mi szóltunk.
A negyvenkilenc évesen, a diftériával viaskodó lánya ápolása közben megbetegedő, majd nem sokkal később elhalálozó Jules Cotardot méltán tekintik a neurológia egyik jeles alakjának. Hiszen, a francia férfi a saját magáról elnevezett betegség bemutatásával örökre bírta magát az tudomány krónikáiba, mivel a Cotard-tévképzetnek keresztelt kórnál semmi sem bizonyítja ékesebben, hogy a megbomlott emberi elme hátborzongató dolgokra képes. A defektustól szenvedők ugyanis szentül meg vannak arról győződve, hogy meghaltak, belső szerveiket eltávolították, és régen oszlásnak indult, bűzlő testüket férgek hada rágcsálja. De az is megesik, hogy egyenesen úgy vélik, hogy bűneikért pokolra jutottak. A balszerencsés páriáknak ezért minden pillanata tömény gyötrelem és kétségbeesés, mert megingathatatlanul abban a hitben vannak, hogy már nem élnek, ám a holtak nyugalma sem adatik meg nekik. Ráadásul helyzetüket tovább bonyolítja, hogy az önmagukat halhatatlannak, de nem elpusztíthatatlannak képzelő betegek egyes esetekben táplálkozni sem hajlandóak, és az éhezés csak tovább fokozza agóniájukat.
A ritka, de annál rettenetesebb rendellenesség pontos kiváltó oka még ismeretlen, ám a legvalószínűbbnek az agy érzelmekért és arcfelismerésért felelős részei közötti kommunikációs hiba tűnik. Jómagam azonban az indie-játékfejlesztés szerepét is vizsgálnám, mivel alig töltöttem el tizenöt percet a Free Lives művével, de a legkomolyabban felmerült bennem, hogy 2018. január 9-én délután fél három fele engem mégiscsak elütött az a látszólag az orrom előtt fékező, ezüstszínű Suzuki, és ez az egész nem más, mint büntetés földi vétkeimért.
Az végbélnyílásukon keresztül táplálkozó, szemüvegeket és öltönyöket viselő csőszbőgettyűkkel teli univerzumban játszódó Genital Jousting ugyanis merész alaphelyzete ellenére a világ egyik, ha nem a legunalmasabb játéka. Teljesen mellékes, hogy a John nevű, napjait céges rabszolgaként tengető bőrjankó önértékelési zavara körül forgó kampányba vetjük bele magunkat, vagy a kisebb-nagyobb kihívásokra építő Party-multiba, a kooperatív Date Night-ba, vagy a másik felökleléséről szóló Traditional-módba. Ha ugyanis betöltöttük a tizenharmadik életévünk, legkésőbb öt perc után elmúlik az aprót, hányadékot és még ki tudja mit fröcskölő egyszemű szörnyek okozta sokk. Ezt követően pedig hiába csapkodhatunk jobbra-balra, hatolhatunk be királykobránkkal a barnamedve odújába, sőt, falhatunk fel az alfelünkkel hosszú kolbászokat, esetleg kis, kék pirulákat, hamar ráébredünk, hogy hülyére lettünk véve. Elvégre, egyrészt a korhatáros körítés kimerül pár, másodpercek alatt ellaposodó vizuális gegben, másrészt az elvégzendő feladatok olyannyira fantáziaszegények, hogy ötven perc után laposakat kezdünk pislogni és két órán belül akkor is elnyom minket az álom, ha koffeinoldatra cseréljük a vérünk.
Persze, miután felfogjuk, hogy hét euróért ténylegesen nem kapunk mást, mint néhány jellegtelen-ötlettelen minijátékot, egy rövid, leginkább egy bőrös virslikkel elmesélt Éjjel-Nappal Budapest epizódra hajazó egyjátékos módot, illetve pár megnyitható kosztümöt, akkor a jogos düh miatti adrenalintermeléstől okvetlenül felélénkülünk. Ám ez édeskevés. Teljesen hiányzik az a vad, állatias, kemény, provokatív attitűd, amitől elsápadunk, fennakad a szemünk, rózsafüzérért nyúlunk és elemi késztetést érzünk, hogy hipóval mossunk szemet. Cserébe a finom iróniának sincs nyoma, hovatovább, világosan látszódik, hogy az esélyesen egy különösen konzervatív internátusban felnevelt, majd onnan kikerülve kései kamaszkorukat élő készítők ezt tényleg bátornak, modernnek és trendinek gondolták. Így a program két szék között sikeresen a pad alá esik, mert görbe tükörnek ostoba, alpári, ösztönökre ható tréfának lapos, és mindezek tetejébe szórakozásként is értelmezhetetlen, mivel egy, a nyolcvanas években kiadott kvarcjátékkal tartalmasabban és változatosabban üthetjük el az időnket.
Összességében tehát, Genital Jousting méltán pályázhat a január legnagyobb csalódásának kijáró, nem különösebben kitüntető címre, mert kasszákat robbantó alaphelyzetet így még nem fecséreltek el. Hiszen ha belegondolunk, a végtermék épp úgy lehetett volna egy pimasz és pikáns, polgárpukkasztó humorbomba, vagy egy figyelemfelkeltő, a játékiparban felületesen kezelt erotikán élcelődő paródia. Netán a közismert, egy művészklub zongorájának alternatív felhasználásáról szóló vicc szellemiségében született, a fiatalokat megszólító, kissé öncélú, de cinkos kacsintással felvállalható gusztustalankodás. Ehelyett viszont leginkább ahhoz hasonlítható, mikor egy összejövetelen tíz, harminckilenc és ötvenöt év közötti, középosztálybeli családapa és családanya két pohár töménnyel többet iszik meg a kelleténél. Aztán, ahogy túlesnek a levelet kaptam lájf, az ádzseszkó valamint a jamaha jamasza fals eldanolásán, alkohol tüzelte vetkőzős pókerbe kezdenének. Ám félúton beindulnak a többé-kevésbé háttérbe szorított gátlások, és mielőtt igazából elkezdődne a buli, elnyomja őket az álom.
Az egész nem tart sokáig, sőt, ha módosult tudatállapotban vágunk bele, még akár élvezhetjük is. De egyrészt józanul végignézve a lehető legkínosabb látvány, másrészt, a mámor elmúltával nem csupán a másnaposság, hanem a csontig hatoló, vegytiszta szégyenérzet is meggyötör minket, hogy ilyen hülyeséggel fecséreltük el az időnket, holott, akár jól is érezhettük volna magunkat. Nagyobb rajongóbázisra ácsingózó videókészítők tehetnek vele egy próbát, ám nem árt tudniuk, hogy tíz percnyi, az idézőjelet maximálisan megérdemlő "játék" után vért fognak izzadni, hogy ne tűnjön fel, hogy a legszürkébb, méla, az öröm szikráját is kiölő unalom mardossa a lelküket. Így, amennyiben tényleg undorító tetteket akarunk elkövetni, maradjunk a Postal 2-nél, ha szatírához támadna kedvünk, vágjunk bele a Red Comrades szériaangolul is elérhető felvonásaiba, míg abban az esetben ha partijátékot keresünk, az Ultimate Chicken Horseaz ideális választás.
A program egyetlen haszna kizárólag az, hogy remekül rámutat arra, hogy a Steam értékelési rendszere elemi hibákkal küzd. Utóvégre, ha húsz-harminc percnyi játék után írt, humorosnak szánt pozitív véleményekkel még egy ilyen, kétes minőségű fércművet is az ágazat egyik etalonjának lehet feltüntetni, akkor az egész szisztémának nem sok értelme van.
