Más ágazatok képviselőihez hasonlóan a játékiparban érdekeltek sem rettennek vissza a profitjukat szavatoló, piszkos-undorító trükköktől. A szomorú példák hosszan sorolhatóak. Az Eidos döntéshozói gátlástalanul kirúgatták a GameSpot szerkesztőjét, Jeff Gerstmann-t, mivel nem tudtak belenyugodni abba, hogy a férfi őszintén leírta a véleményét a középszerű Kane & Lynch: Dead Men-ről. A szólásszabadságot a nyolc alapelve közé emelő, ám ezzel párhuzamosan Kínában is terjeszkedni óhajtó Blizzard egy pocokra vadászó vércse sebességével csapott le a hongkongi tüntetőkért kiálló Blitzchung-ra. Sőt, a totális meghunyászkodás jegyében még az ügyben ártatlan műsorvezető-kommentátorok sem úszták meg a büntetést. Az Electronic Arts előbb a büszkeségre építve próbálta lenyomni a Star Wars Battlefront II vásárlóinak torkán, hogy miért kell mélyen a zsebükbe nyúlniuk, vagy vért izzadniuk egy új hős megnyitásához. Aztán a középsúlyú PR-katasztrófa elülésekor csökkentek ugyan az árak, de a virtuális valuta ingyenes begyűjthetősége is durván visszaesett.

A prímet azonban nem kérdés, hogy a FrozenByte viszi, mert 2015-ben a túlköltekező vállalkozásnál sajátos veszteségcsökkentő stratégiaként félkészen, érdemi lezárás nélkül dobták piacra a Trine 3: The Artifacts of Power-t. A szégyenteljes húzás és az azt követő, nívótlan-esdeklő handabandázás megtette a magáét. A logikai platformerek rajongóinak agyát ellepte a vörös köd, és válogatott szitokszavak kíséretében fejtették ki véleményük a bolhapiacon is megütközést keltő lépésről. Egyben tüntetőleg nem ruháztak be az új epizódba, és igazolva, hogy a baj nem jár egyedül, a merőben más jellegű Nine Parchments, a Has-Been Heroes vagy a bűnrossz Shadwen sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ilyen előzmények tükrében nem túl meglepő, hogy többen nagy összegben fogadtak a széria, illetve a közutálatnak örvendő cég végére, és hogy igazuk lesz-e vagy sem, az még a jövő zenéje. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a Helsinkiben székelő gárdánál tényleg kényszerű-ideiglenes megbicsaklásról volt szó.

Egyszer volt, hol nem volt

Kalandjaink újfent a jól ismert, klasszikus Disney-rajzfilmbe illően bájos királyságban veszik kezdetüket. Az ifjú Selius herceg iszonytató mágikus energiák ura, ám hebehurgya-kivagyi természetéből adódóan nem igazán jeleskedik az alázatot és odafigyelést igénylő misztikus művészetek elsajátításában. Ennek ellenére eltökéli, hogy kerül amibe kerül, de a leghatalmasabb bűbájosként fogja beírni a nevét a történelembe. Ám ahogy az ilyenkor lenni szokott, terve visszafelé sül el: elbizakodottságában iszonytatóbbnál iszonytatóbb lidércnyomás-kreatúrákat idéz meg. Farkasok, pókok és más, veszedelmes ocsmányságok fenyegetik a törékeny békét – szerencse, hogy sokat megélt trió tagjai örömmel állnak az újabb megmérettetés elé.

A csapat agya a hosszú szakállú, köpönyeges-kalpagos mágushoz képest megdöbbentően kispolgári allűrökkel megáldott-megvert, családcentrikus varázsló, Amadeus. Bár specialitása, a dobozmágia leginkább egy kétségbeesett ponyvagyáros viccnek durva, komolyan meg nem gondolt ötletére hajaz, ő ezerszer bebizonyította már, hogy a semmiből ott termő készség többet ér egy tűzgolyónál. Pláne, hogy mivel a telekinézishez is konyít, más tárgyak mellett a multifunkciós eszközt is kedvére mozgathatja. A kissé lassú észjárását nemes jellemével kompenzáló Pontius más utakon jár: igazságérzetéhez és erejéhez egyedül étvágya mérhető. Tekintélyes súlyával összezúzza a törékenyebb holmikat, ügyesen forgatja éles kardját, és hűséges pajzsa fénynyalábokat eltérítő tükörként is jó szolgálatot tesz.

Csak okosan!

Ahogy az ennyiből is könnyűszerrel kitalálható, a puzzle-platformerek sorát bővítő alkotás lényege nem a lilás színben pompázó fenevadak levadászása, hanem a fejtörők és akadályok legyűrése. Ez kezdetben nem kunszt, mert többnyire triviális, hogy mit kell tennünk, de minél jobban belemelegedünk a nem kifejezetten kooperatív fiú üldözésébe, annál jobban bonyolódik a dolgunk. Egyre-másra új csapdák vagy pályaelemek nehezítik az életünk, ráadásul a menet közben megedződő és új fortélyokat elsajátító cimborák mesterfogásait is meg kell tanulnunk kombinálni. Az egyik pillanatban fagyasztó nyílvesszővel dermesztünk meg egy, a legkisebb súlytól is összedőlő platformot, hogy aztán a testes vitéz pocakját meghazudtoló fürgeséggel vetődhessen át egy komisz vermen. Majd egy másik alkalommal egy megidézett acéllabda, egy pillekönnyű tündérkötél és egy rugalmas növény kombinálása vezet diadalra. Később pedig a bűvös palánk, a bámulatos álompajzs, ilyen-olyan kristályok és még kismillió, frappáns-szellemes kuriózum titkát is ki kell ismernünk, hogy győzhessünk.

Megjegyzendő azonban, hogy hiába bővülnek a lehetőségeink, ez az elmetornák legszebb hagyományainak megfelelően nem jelenti azt, hogy idővel kizárólag az új praktikák kerülnek előtérbe, és a régieket elfelejthetjük. A Trine 4 vonzerejét pont az adja, hogy mivel a legtöbb termen többféleképpen is átjuthatunk, bátran használhatjuk a képzelőerőnket. Hovatovább, örvendetesen ritkán vagyunk arra kárhoztatva, hogy egy kőbe vésett megoldást ókumláljunk ki. Bámulatos érzés, ahogy egy kis morfondírozás után kikövetkeztetjük az éppen aktuális rejtvény nyitját, és miután nem hajt a tatár, kedvünkre kísérletezgethetünk.

Pláne, mert a kezdet kezdetén két, markánsan eltérő alapállású opció közül választhatjuk ki a legszimpatikusabbat. A Classic esetében maximum hárman vehetik fel az eléjük dobott kesztyűt, és nincs karakterduplikáció. Ezzel szemben a maximum négy próbálkozó kikapcsolódását támogató Unlimited nevéhez méltóan a totális szabadságról szól. Mindenki azzal jön, akivel szeretne, és kedve szerint váltogathatja, hogy kinek a bőrébe bújik bele. Azaz az előbbinél tökéletesre csiszolt összhangra van szükségünk a sikerhez, míg az utóbbinál a győzelem kulcsa a szárnyaló fantázia, és ez a kettősség jelentősen megdobja a program újrajátszhatósági értékét. Záróakkordként az, hogy magányosan vagy helyi, esetleg hálózati multiban is belevághatunk a nagy hajszába, már csak a hab az ízletes-laktató tortán.

Rémálmok a köbön

A sorozatot tetralógiává bővítő epizód tehát jócskán dicstelen elődje fölé nőtt, és tisztára mosta a stúdió tagjainak besározódott becsületét. Azonban ez távolról sem jelenti azt, hogy a finn fejlesztők egy hibátlan etalonnal öregbítették kissé koszlott-foszlott hírnevüket.

A jellemzően a franchise egyik Achilles-sarkának számító történet újfent nem több egy bő fél kávészünet alatt papírra vetett semmiségnél. Logikai bakugrások és tömény hülyeségből fakadó fordulatok zagyva-érdektelen keverékét kapjuk. Fájdalmasan sűrűn visszatérő elem, hogy hőseink vonakodnak lekeverni két, orbitális pofont az elkanászodott hercegecskének. Egyszerűen rezignált-sztoikus nyugalommal mennek utána árkon-bokron-réztrombitán keresztül, és egyedül a forma kedvéért szakad ki hébe-hóba belőlük némi halovány mormogásféle. Mintha kezdettől fogva éreznék, hogy hiába a menetrend szerint érkező kihívások és hátráltató tényezők, velük van a forgatókönyvíró, ergo nincs okuk aggodalomra.

Ezt persze még hellyel-közzel megbocsáthatjuk, elvégre a hangulat és a verhetetlen hármasfogat jópofa egysorosai bőven kompenzálnak minket a se füle, se farka cselekményért. Viszont a rémálom-bestiákkal vívott összecsapásokra nincs mentség, magyarázat vagy enyhítő körülmény. Fapados, jóformán egy gomb ínhüvely-gyulladást okozóan szapora nyomkodásában kimerülő ütközeteken ásítozhatunk, és az sem sokat segít, hogy a földhülye árnydémonok túlélési ösztöne pariban áll egy depresszióban szenvedő, emós lemmingével. Őserejű ostobaságuk, szervezetlenségük és primitívebbnél primitívebb trükkjeik miatt önkéntelenül is felmerül bennünk, hogy a meseszerű-vidám alkotás fő témája igazából az eutanázia. Hiszen óhatatlanul is az a benyomásunk támad, hogy rosszakaróink csupán az életbe belefáradt, nyomorult véglények. Amik belátván önnön létezésük értelmetlenségét, abban bíznak, hogy ha felhergelnek minket, végre eléri őket megváltó halál.

Ráadásul halmazati büntetésnek a váratlanul materializálódó szörnyetegek érkezésekor lényegében egy szűk arénába szorulunk, és esélyünk sincs komolyabban taktikázni. Annyit tehetünk, hogy ha nem egy, kifejezetten a vén mágust vagy a fifikás besurranót riogató jelenéssel hozott össze a balsors, akkor gyorsan átváltunk Pontiusra. Majd másodpercenként hatezerszer megsuhintjuk gigászi pallosát, és közben azért fohászkodunk, hogy minél hamarabb véget érjen a gyalázat. A magam részéről kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy az ütközetek viszonylag későn kerültek be a játékba, és a designerek nem tudtak kiötleni normális mechanikákat. Netán egy, a vállalkozás kevésbé tehetséges tagjaiból verbuvált, B-listás alakulatra bízták a feladatot, és az oktalan bizakodás iskolapéldájaként tiszta szívükből remélték, hogy azok túl fognak lépni az árnyékukon. Tízszer jobban jártunk volna, ha a készítők kihagyják a csihi-puhit, és inkább az Amadeus legbelsőbb félelmeit szimbolizáló főellenséghez hasonló, ésszel legyőzhető rémek kiagyalására fordítják kreatív energiáikat.

Bűnbocsánat

Viszont a hibákat és erényeket a maguk súlyának megfelelően kezelve elmondhatjuk, hogy a Trine 4 magvát-lelkét jelentő agytornák no meg az aranyos-mesés hangulat bőven kárpótolnak minket a kellemetlenségekért. Így bár az új felvonás lecsúszik arról, hogy múlhatatlan, örök klasszikussá avanzsáljon, egy percig sem kérdéses, hogy bérelt hellyel bír kategóriája élvonalában. Vagyis, ha érdeklődünk a műfaj iránt, egy percig se habozzunk a vásárlással, mivel a Frozenbyte-nál megtanulták a leckét és semmi sem indokolja dafke-jellegű megbüntetésüket.