1. oldal
Az, hogy az utcákat ragacsos melaszfolyam önti el, elsőre könnyedén egy régi vágású burleszk-komédia, netán egy katasztrófafilm-paródia nyitójelenetének tűnhet. Ám a Boston városára 1919-ben lecsapó áradat távolról sem csalt mosolyt a North End negyed lakóinak arcára. Elvégre, a tragédiában huszonegy, tíz és hetvenhat esztendő közötti, ártatlan járókelő vesztette életét, a megannyi elpusztult lóról, százötven sérültről és a több millióra rúgó anyagi kárról nem is beszélve.
A közvélemény a pusztítás láttán vért akart, főleg azután, hogy napvilágot látott, hogy az első feltételezésekkel ellentétben nem egy eszelős anarchista pokolgépe, hanem a lustaság és az ostobaság elképesztő keveréke miatt kellett annyi embernek meghalnia. Mivel, mint az kiderült, az anyag tárolására használt, jókora tartály gyalázatos állapotban volt, de javítás helyett egyszerűen barnára festették, hogy ne látszódjon, hogy folyik belőle a szirup. Hovatovább, hajmeresztő módon a kivitelezést felügyelő Arthur Jell a legelemibb, a munka minőségét ellenőrző tesztek elvégzésével sem fárasztotta magát. Így, bár a hirtelen, extrém felmelegedés, mely során szinte varázsütésre -5-ről 17 Celsius-fokra nőtt a hőmérséklet vitán felül szerepet játszott a borzasztó eseményben, annak nem lett volna szabad bekövetkeznie, ha mindenki végzi a dolgát.
A Pató Pál mentalitással kombinált csodavárás tehát szélsőséges esetben végzetes következményekkel is járhat. Szerencsére, a Frozenbyte csapatánál messze nem ennyire veszélyes a helyzet, ám ha kicsit alaposan megvizsgáljuk a lejtmenetbe került stúdió történelmét, rájöhetünk, hogy náluk is az a legfőbb probléma, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag abban reménykednek, hogy a sült galamb egy szép nap egyenletes szárnycsapásokkal a szájukba röppen. A svéd fejlesztők karrierje ugyanis kezdetben szebben nem is alakulhatott volna. Hiszen már debütálásuk, a Shadowgrunds, illetve a Survivor alcímet kapó folytatás is élvezetesre sikerült és miközben a mobilokra szánt Splot kevesekben hagyott maradandó nyomot, a Trine első két részével biztosították a helyüket az indie-élvonalban.
Az idill azonban illékonynak bizonyult, mert a 2015-ben csonkán, de cserébe a tartalomhoz mérve horribilisen drágán piacra dobott Trine 3-mal egy pillanat alatt lerombolták évek szívós munkájával felépített renoméjukat. Ráadásul, a nem túl erős játék körüli hisztériát csak tovább fokozta a cég vezetőjének, Joel Kinnunennek kínos, a költségvetés elszállását okoló magyarázkodása. Okos tervezéssel és szakadatlanul a kényes szituáció javításán ügyködve persze lemoshatták volna a becsületükön ejtett foltot, ám a fiaskó után teljesen kicsúszott a lábuk alól a talaj. Az álmosító Shadwen méla unalmat hagyva maga után tűnt el a szürke tucatprogramok tengerében és a Has-Been Heroessem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sőt, bármennyire is szomorú ezt kimondani, az amúgy ígéretes alaphelyzetű Nine Parchments-nél is érződik, hogy a profi svédek vagy halálosan unják választott pályájukat, vagy halvány lövésük sincs arról, hogy mivel is kéne kitűnniük a tömegből.
2. oldal
Feladatunk tehát adott. Első körben el kell döntenünk, hogy a kezdetben csupán két választható karakter közül melyiket is tartjuk szimpatikusabbnak. Majd ezután maximum három másik kománkkal együtt útra is kelhetünk, hogy a káoszt kihasználva zöldfülű újoncból misztikus titkok tudójává avanzsáljunk és nem kevés harc árán magunkhoz szólítsuk a cím által sugallt értékes fóliáns oldalait.
Ez azonban értelemszerűen több okból sem fáklyásmenet. A legfőbb nehézséget az jelenti, hogy bár itt a nyilvánvaló ihletforrásként szolgáló Magicka-val szemben egyetlen gombnyomással aktiválható, kész hókuszpókuszokat kapunk, azok épp úgy viselkednek, mint az Arrowhead remekében. Azaz, ha ellövünk egy területre ható tűzcsapást, akkor ármányos ellenségeinken túl a rosszkor, rossz helyen tartózkodó cimboráink is megsülnek, ha pedig pontatlanul célzunk egy gyógysugárral, akkor megeshet, hogy az egyik, halálán lévő ellenlábasunkat istápoljuk. Ezért jó reflexekre van szükségünk, mivel hőseink nem reggelente egy jeges patakban megfürdő, ájultra vert vaddisznóval megtörülköző és záróakkordként egy pár ökölcsapással megnevelt királykobrával fogat mosó barbárok, hanem törékeny testű, nyüzüge nyomoroncok.
Ergo, ha nem figyelünk oda, pár másodperc alatt kiirthatjuk az egész partit, aztán csupán abban bízhatunk, hogy még az előtt fel tudjuk őket támasztani, hogy rosszakaróink felkoncolnának minket. A varázslatok egyébiránt roppant változatosak. Jelentős részük öt kategóriába, jelesül a tűz, a jég, a villám, a halál valamint a gyógyítás iskolájába sorolható be és a folyamatos sugártól kezdve a lövedéken keresztül a pontos, pergőtűz szerű szóróbombázásig számtalan formában keseríthetjük meg velük a gonosztevők többnyire igen kurta életét.
Ráadásul, a javuk másodlagos hatásokat is okoz. Emiatt, ha teszem azt valakit elég sokáig hűtünk le, akkor mozdulatlanná dermed, míg az elektromosság lebénítja áldozatainkat. Ezeken kívül még a jóval ritkább, a hideg és a meleg harci praktikák kombinálásával létrehozható gőzmágiát és a tisztán fizikai sebzést okozó ráolvasásokat is bevethetjük. Illetve, ha sokat használtuk a bűverőinket és azok nem töltődtek vissza, utolsó mentsvárként puszta kézzel, vagy botunkkal is odacsaphatunk.
A könnyen visszaütő bűbájok mellett arra sem árt ügyelnünk, hogy legtöbb ellenfelünk valamelyik elem oltalma alatt áll, ami egyben fokozottan sebezhetővé is teszi az ellentétes hatásokkal szemben. Így ha például egy lila lényt nekromanciával akarunk pokolra küldeni, kiröhög minket, ám ha belesétál egy a sebeket elvileg beforrasztó körbe, azonnal felfordul. Végül, egyes teremtmények pajzzsal védik maguk, netán óvó aurával növelik a saját és társaik túlélési esélyeit, akik ha közel állnak hozzájuk, immúnissá vállnak bizonyos kunsztokra.
Ez a rendszer elméletben már önmagában garantálná, hogy ne nagyon unatkozzunk, hiszen egy végigjátszás során a bűvigék igen csekély hányadát ismerhetjük ki, és folyamatosan figyelnünk kell, mert elég, ha egy pillanatra lazítunk s máris begyalultak minket az aljtalajba. De az izgalmak sora még nem ér véget. Kihívások teljesítésével összesen nyolc karakter fejenként négy, más-más repertoárral, és fejleszthető képzettségekkel bíró variációját nyithatjuk meg. Továbbá többnyire pennák összeszedésével és keményebb szörnyetegek másvilágra küldésével speciális bónuszokat adó botokra tehetünk szert, sőt, pár elszórtan heverő ládában csinos-divatos kalpagokra bukkanhatunk.
3. oldal
Az alapokra tehát egy szavunk sem lehet, ám maga a kivitelezés már hagy némi kívánnivalót maga után. A legfőbb, kézjegyét mindenen rajta hagyó gond, hogy a vitathatatlan szaktudással bíró, mesterségük összes csínját-bínját ismerő alkotók egyszerűen nem tudtak, vagy akartak semmi eredetit létrehozni.
Az, hogy a történet tényszerűen annyiból áll, hogy megyünk előre a vakvilágba, harcolunk, összeszedjük a zsákmányt majd az utolsó pálya legvégén három mondatban a korábban még utalás-szinten sem felbukkanó főellenség felfedi előttünk, hogy mégis mi a fenéért szóródtak szét a tekercsek, egy akciójátéknál még bocsánatos bűn. Azon sem ildomos fennakadni, hogy a karakterek valamivel kevesebb személyiséggel bírnak, mint egy zacskó zsemle. De amellett, hogy egymást követik az enervált és szellemtelen megoldások, lehetetlen szó nélkül elmenni. Eleinte nincs nagy baj, kitart az újdonság varázsa, ám kisvártatva azon kapjuk magunk, hogy ugyan nem élünk át tantaluszi kínokat, de lenne ennél jobb dolgunk is.
Hiába meseszépek a pályák, kísérlet sem történt arra, hogy többet kapjunk, mint a hatszázezredik tundra, erdő és trópusi paradicsom. Míg az ellenfélkínálatról elég annyit tudnunk, hogy körülbelül az alkotás első harmadánál már betéve fújjuk, hogy ki, hogyan tör az életünkre.
Sablon sablont követ, és ha ivós játékként az összes elcsépelt toposz után felhajtunk egy felest, akkor hacsak nincs acélból a májunk, két óra után megkapjuk a választ arra, hogy van-e élet a halál után, vagy sem. Megkockáztatom: a technikai megoldások és a kreatív tartalom közötti ordító szakadék alapján nehéz másra gondolni, mint hogy bár összecsapni a saját racionális önérdekük miatt nem merték művüket, mielőbb túl akartak esni az egész hercehurcán. Így hiába a gyűjtögethető varázspálcák és a megnyitható karakterek, miután egyedül játszva hamar lecsap a monotónia, zéró motivációnk van arra, hogy az összes opcióval megismerkedjünk. Hiszen, mi értelme van annak, hogy a halálmágus macskával, a dobozok urával, Amadeus-szal, a bagoly-robottal, esetleg valamelyik karaktervariánssal fussunk neki még egyszer a tekercsvadászatnak, ha tudjuk, hogy másodszorra sem lesz izgalmasabb a hajsza?
A félreértések elkerülése végett: ez nem azt jelenti, hogy kisebb dózisokban, lehetőség szerint másokkal együtt ne szórakozhatnánk vele jól, illetve, hogy fizikai fájdalmat jelentene a kampány végigvitele. Ám iszonytatóan frusztráló látni, hogy miközben valamennyi tényező adott volt ahhoz, hogy a Frozenbyte ismét valami zseniálisat tegyen le az asztalra, az egész kísérlet azon bukik el, hogy nem akadt senki sem, akiben felmerült volna, hogy hiába festik át a modelleket, attól még az adott ellenségtípus támadási módja nem változik. Arról nem is beszélve, hogy a közhelyes szakaszoknál rengeteg lehetőség nyílt volna arra, hogy legalább egy kicsit élettel telivé tegyék őket pár, csupán az adott szintre jellemző színfolttal. Ehelyett összesen egy ilyennel találkozunk, amikor egy, az életéért rimánkodó hóembert menthetünk meg, a többinél pedig legfeljebb az új hősök előcsalogatásához használható kihívásokba vághatunk bele.
4. oldal
Összességében tehát, a Nine Parchments hibái ellenére egy távolról sem rossz, de szív nélkül tető alá hozott mű, amivel azonban mert technikailag semmi rosszat nem lehet rá mondani és a játékmechanika fő elemei is a helyükön vannak, elüthetünk pár esős délutánt. Ám ennél többet botorság várnunk tőle. Ugyanakkor, tekintve hogy a Magicka olcsóbb nála, ajánlott inkább az Arrowhead alkotásával tenni egy próbát, vagy kivárni egy akciót.
A viszonylag magas pontszám oka, hogy ha minden tényezőt súlyozunk, egy tisztes iparosmunkáról beszélhetünk, melyen egyszer-kétszer végigfutunk, aztán azt is elfelejtjük, hogy a világon van. A magam részéről őszintén remélem, hogy tényleg egyszerű lustaság miatt lett sikerült így a mágustanoncok nagy kalandja, mert ha a múzsák többé nem csókolják homlokon a stúdió tagjait, akkor gyaníthatóan nem sokáig maradnak meg a piacon, elvégre ilyen teljesítményre képes alakulatokkal Dunát lehet rekeszteni.
