Werner Herzog 1972-es drámája, az Aguirre, Isten haragja egy mai napig érvényes tanmese arról, hogy a valósággal szembenézni képtelen, nagyravágyó alakok pályája okvetlenül tragédiával végződik. Hiszen, a sorsával elégedetlen, de semmiféle, a nagy átlagtól eltérő jellemvonással sem bíró címszereplő hiába tartja azt magáról, hogy egyetlen szavára madarak rajai hullanak alá az égből, csupán egy szánni való bolond, akinek alkalmatlansága miatt az összes embere odavész. Ő pedig a biztos halál küszöbén állva, magát változatlanul egy felsőbb hatalom ügynökének tartva a tutajára gyűlő majmok hadának tart hagymázas szónoklatot távlati terveiről.
Lényegesen kevesebb galibát okozó, messze a lehetőségeik és a képességeik felett teljesíteni igyekvő, ám elbukó fantaszták a játékiparban is jócskán akadnak. Elvégre, jóformán se szeri, se száma az olyan címeknek, melyekből ha múlhatatlan klasszikus nem is, de kategóriájuk egy tisztességes, sokaknak megannyi kellemes órát szerző képviselője válhatott volna, ha a fejlesztőkön nem vesz erőt a nagyzási hóbort. Sajnálatos módon cikkünk tárgyát, a Planetoid Pioneers-t is ezen, járványszerűen terjedő kór áldozatai közé sorolhatjuk. Ugyanis, a Data Realms kilenc hónapig korai hozzáférésben lévő műve könnyedén lehetne a független gigantománia kétségbeejtő-csüggesztő emlékműve.
Holott, az alaphelyzet kifejezetten érdekes. Egy tapasztalt, vén űrhajós, a kalandvágyó Eszelős Bob felett vehetjük át az irányítást, aki luxusbárkája meghibásodását követően egy furcsa lényekkel és kíméletlen veszélyforrásokkal teli planétán landol. Miután világvándor hősünk nem szeretné hátralévő napjait a barátságtalan vidéken tölteni, nekiáll, hogy megjavítsa a hajóját, egyben feltárja a bolygó rejtélyekben gazdag múltját. Ebben legfőbb segítsége a legtöbb élettelen anyagot atomjaira bontó és az így kinyert erőforrásokat elraktározó készülék, mellyel ha valamiből sokat szedünk szét, akkor azt egy idő után létre is tudjuk hozni.
Hamisítatlan, hangulatos metroidvaniát kapunk, ahol a továbbjutás kulcsa az, hogy kitaláljuk, hogy miképpen használjuk a gépünket, és ez vitán felül hatalmas móka, mivel gyakori, hogy kissé furcsán kell legyűrnünk a kihívásokat. Megesik, hogy jobban járunk, ha emelvény-replikálás helyett egy elrettentő külsejű, ám amúgy ártalmatlan faj meglepően jól mászó egyedeit gyilkoljuk halomra, majd kellő számú tetem dezintegrálását követően létrehozzuk a saját állatkánkat, akiben megkapaszkodva elérhetünk a csúcsra.
Míg máskor azzal könnyíthetjük meg a dolgunk, ha elhelyezünk egy, halálunk esetén aktiválódó pót-testet és feláldozzuk aktuális porhüvelyünket. Tekintve, hogy csekély számú kivételt leszámítva mindent szétszedhetünk és rengeteg a rafinált csapda, a változatosságra egy szavunk sem lehet. Ennek ellenére azonban örömünk nem lehet felhőtlen, mert ahogy arra hamar rájöhetünk, a stúdió tagjai kizárólag általuk ismert okok miatt kapkodásnak ható, félkész ötletekkel próbálták meg színesíteni művüket. Ezért az összességében olyan hatást kelt, mintha fogalmuk sem lett volna arról, hogy mit is akartak a nagyközönség elé tárni.
A legfőbb problémaforrás a nagy dobásnak szánt, viccnek durva, komolyan viszont nyilván nem gondolt fizikai modell, ami ha kutya lenne, az ember könnyes szemmel vinné el állatorvoshoz, és térden állva rimánkodna, hogy a doktor szabadítsa meg a szenvedéseitől. Emberünk előszeretettel botlik el alig látható törmelékhalmocskákban, egy minimálisan meredek emelkedőn való feljutás kész teljesítménytúra a számára. Hovatovább, egyszer alighanem túl hevesen mulatozott, mivel ziher, hogy ameddig részegen hevert, egy lelkiismeretlen gazfickó kiműtötte és a feketepiacon értékesítette a belső fülében lévő, egyensúlyért felelős szerveket.
Ráadásul, halmazati büntetésnek annyiféle furcsaság nehezíti meg az életünket, hogy egy idő után szívünk szerint a S.T.A.L.K.E.R anomáliái ellen bevált, csavardobálós módszerrel haladnánk előre. Személyes kedvencem az volt, amikor sikerült rajzfilmbe illő módon rátapadnom egy meredek folyosón lefelé száguldó sziklára, hogy aztán különösebb sérülés nélkül csapódjak bele egy falba. De a teljesen kiszámíthatatlan és irreális zuhanás utáni sebzés is alkalmas arra, hogy kezelje az alacsony vérnyomást. Igaz, attól, hogy a pulzusunk egy bizonyos, egészségtelen szint alá esik, garantáltan nem kell tartanunk, mert biztos, hogy az indokolatlan, sőt, nevetséges és irritáló töltési idő miatt hevesen fog kalimpálni a szívünk.
További, súlyos árnyoldal, hogy a készítők az alkotás gerincét képező alkatrészvadászat csinosítgatása-bővítése helyett inkább rövid, ám cserébe unalmas minijátékok kiötlésével töltötték az idejüket. Emiatt ha akarjuk, egyebek mellett egy 2002-es, böngészőből futtatható flashjáték kidolgozottságával bíró, le-lefagyó, lövöldözős marhaságban is pokolra küldhetjük a többiek avatárját. Illetőleg, más antimókákon kívül van itt még bő negyven másodperc alatt abszolválható, szellemtelen versenyzés, hullámokban érkező ellenfelek visszaverésére építő mód, és akkor sem csalódunk, ha elemi késztetést érzünk arra, hogy a nem túl látványos grafika miatt halálosan érdektelen gladiátorviadalokat tekintsünk meg.
Összességében tehát, a Planetoid Pioneers a két szék között a pad alá esés már-már tankönyvbe illő esete. Szűkebb fókusszal még változatlan áron kínálva is tisztes hasznot hajthatott volna a Data Realms-nak. De mivel húsz euróért közel lehetetlen, hogy ne találjunk jobb nonlineáris lövöldét, a gravitáció furcsaságaira építő platformert, apróság-gyűjteményt, vagy építgetős programot, az egyetlen érv a megvásárlása mellett az, hogy ha mindenből akarunk egy mérsékelten jóízű harapást, de nem óhajtunk vagyonokat kiadni.
