Szakad az eső. Az ablaktörlők alig győzik a munkát a szélvédőn, a látási viszonyok katasztrofálisak, a férfi mégis megpróbálja hazajuttatni az anyósülésen utazó kedvesét. Hirtelen fényszórók tűnnek fel előttük, a férfi megpróbál kitérni, az autó megcsúszik, egy útszéli fának ütközik és kigyullad. A férfi kirepül a kocsiból, súlyosan megsérülve, szerelme nem éli túl a balesetet, a szeme láttára hal meg.

A fenti szomorú történet ismerős lehet a progresszív rock rajongóinak a Porcupine Tree-alapító Steven Wilson Drive Home című dalából, illetve annak különleges videóklipjéből, melyet Jess Cope animátorművész rendezett. Az olasz Ovosonico stúdiót a dal és a klip inspirálta egy történetalapú kalandjáték, a Last Day of June elkészítésehez, melyben a központi kérdés az, vajon megváltoztathatjuk-e a sorsot, vagy ez semmiképpen sem lehetséges.

A két főszereplő, Carl és June világa eleinte tökéletesen idilli. A naplementét csodálva ülnek egy tóparti stégen, June ajándékkal kedveskedik Carlnak, illetve egy „brrr” hang kiadásával jelzi, hogy fázik. Az egész játékban egyetlen szó sem hangzik el, az érzelmeket és mondanivalót gesztusokkal, különböző hanghatásokkal adják át a fából faragottnak tűnő, száj nélküli, csupán apró gödröcske szemekkel rendelkező karakterek. Épp ezért a Last Day of June bárhol a Földön tökéletesen értelmezhető és élvezhető, méghozzá úgy, hogy ez a bátor dizájnbeli döntés nem megy a sztori összetettségének kárára, sőt, számos vicces pillanatot kínál, kicsit oldja az alapvetően szívfacsaró és szomorú történetet, például a gyerekek kacagásával, zsivajával, vagy a morcos vadász dörmögésével.

A tótól hazafelé tartó úton megtörténik a tragikus baleset. Carl egyedül ébred a sötét nappaliban – June halott, ő túlélte a dolgot, viszont kerekesszékbe kényszerült. Így járjuk be most a kihalt házat, melyet néhány perccel korábban, mikor June-t követtük az ajándék elrejtésének ügyében, még élettel teli otthonként láthattunk. A rettenetesen szomorú Carllal eljutunk June festőszobájába is, ahol a képek szép lassan életre kelnek – ha hozzájuk érünk, gyakorlatilag átteleportálunk a velük kapcsolatos emlékbe, ahol megváltoztathatjuk a múltat.

A falu négy másik, névtelen lakójának testébe ugrunk ezután: egy kisgyerek, a legjobb barátnő, a vadász és az öregember cselekedetei vezettek June halálához, mint kiderül, tehát a feladat az, hogy ezeken változtassunk valahogyan. Kezdésként azt kell megakadályoznunk, hogy a kisfiú az útra szerencsétlenkedje a focilabdáját, a baleset közvetlen okozójává válva ezzel. Ha sikerrel is járunk, az önmagában nem lesz elég ahhoz, hogy megmentsük June-t: a négy ember tetteinek helyes kombinációjára van szükség ehhez, tehát többször vissza kell majd térnünk az egyes emlékekbe - néha talán még az úton heverő labda sem lesz gond.

A falusiak emlékeihez először hozzá kell férnünk, így elindulunk Carllal az éjszakában, hogy megkeressük June képeit. Kezdetben nem jutunk el mindenhová, a kerekesszéket egy irányba nyíló kapuk és különböző csapdák akadályozzák. Ha belépünk egy emlékbe, az adott személy testébe kerülünk, de azok a bizonyos kapuk itt is csak egy irányban működnek, így csak a játék vége felé fogunk szabadon szaladgálni az egész faluban, ahol húsz golyót is összegyűjthetünk, kicsit kitolva ezzel a meglehetősen rövid, cirka három órás játékidőt. Nehéz dolgunk mondjuk nem lesz, a legtöbb golyó pont az utunkba esik, nem kell őket túlságosan nagy intenzitással keresgélni…

Míg a játék a történet elmesélése szempontjából egy apró kis remekmű, vajon hogy fest mindez technikailag? Nos, a grafika egyértelműen merít a teszt elején említett videóklip látványvilágából, bár az árnyékok terén szerintem annyira nem jeleskedik. Ennek ellenére kellemes stílus jellemzi, kicsit impresszionista festményre emlékeztetően bánik a fényekkel, az elmosásokkal. Míg June él, a játéktér kissé túlszaturált, meleg vörösben, zöldben, sárgában-narancsban pompázik, a lány halála utáni jelenetekben azonban mindez a hideg kékek, szürkék és feketék dominanciájára vált, ráadásul az események is éjszaka zajlanak, melyet egyedül Carl emlékei világítanak be meleg fényükkel. Zeneileg egy szavunk sem lehet, hiszen maga Steven Wilson gondoskodott a muzsikáról: gitárdallamai tökéletesen illenek a történethez, mindig a megfelelő hangulatot hozzák, lágyan kényeztetik fülünket, sosem válnak harsánnyá.

A játéknak nagyjából két gyenge pontja van, az egyik a mentési pontok. Maga a játékidő ugyan rövidke, de az egyes emlékekben azért olykor hosszabb időt is eltöltünk ezen belül és közben nem igazán van mentés. Szerencsére ha egyszer befejeztük valahogy a karakterek „történeteit”, egy mozdulattal válthatunk az A és B lehetőség között, tehát legfeljebb néhány percet veszítünk, ha rossz szerepbe ugrunk. Túllőtték egy kicsit az árat is, 20 euró – három-négy óráért ezt kicsit sokallom, bár a minőségre valóban nem lehet panasz.

Ezektől eltekintve a Last Day of June tényleg egy picike, de kiválóan sikerült játék, mely megtanít minket arra is, hogy mi az igazi szerelem, illetve arra, hogy bizonyos embereknek mi vagyunk a szuperhős, akkor is, ha ránézésre ez egyáltalán nem látszik rajtunk. Ha tetszett a Life is Strange, a What Remains of Edith Finch, vagy a Blackwood Crossing, az Ovosonico alkotását se hagyjátok ki!