- Ha egy filmnél a legkeményebb munkát a lapos címet egy szójátékkal feldobó fordító végzi, az mindent elárul a ránk váró gyötrelmekről.
Bár a huszártiszti egyenruhába bújva megannyi főrendet megkopasztó Strasznof Ignáchoz és az Eiffel-tornyot kétszer is eladó Victor Lustighoz hasonló szélhámosok kalandjai szórakoztatóak, egy kispályás hantásnál kevés idegesítőbb-szánalmasabb figurát lehet elképzelni. Ezekkel a többnyire ordítóan műveletlen és primitív pernahajderekkel ugyanis elsősorban nem azért kell vigyáznunk, mert meg akarnak minket szabadítani összekuporgatott vagyonunktól. Igazi veszélyük abban rejlik, hogy jócskán megemelik áldozataik pulzusát, mivel mérhetetlen, őserejű sötétségük drámai következményeként nem értik meg, hogy átlátszó szövegükkel egy közepesen értelmes galagonyabokrot sem tudnak csőbe húzni. Sőt, ha próbálkoznak, esélyesen a békésen fotoszintetizáló növény lép meg az ő pénzükkel.
Ez a jelenség sajnos a filmiparban sem példa nélküli: az ilyen-olyan, vérlázítóan pofátlan fortélyokat napestig sorolhatnánk. Egyesek sikercímek olcsó másolataival árasztják el a piacot. Mások azzal trükköznek, hogy a beharangozott főszereplőket csupán percekig mutatják, és az sem ritka, hogy egy előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból tető alá hozott spin-offal hajtják be a hülyék vámját.
Az eredetileg Countdown-ként futó Halálod appja azonban messze kimagaslik ebből a szomorú-szégyenteljes mezőnyből. Mert ez a maga kategóriájában bő két fokkal az anyanyelvüket is csak gyenge középfokon beszélő mobiltelefonos csalók, és a rákos gyermekeken segítő alapítványok nevével visszaélő, alávaló-becstelen paraziták alatt helyezkedik el.
Holott az előzetesek alapján könnyen arra juthatunk, hogy egy kifejezetten érdekes próbálkozás került a mozikba. A fiatal ápolónő, Quinn (Elizabeth Lail) kezdetben szentül hiszi, hogy betege kizárólag az átélt traumái miatt fél attól, hogy egy titokzatos program megátkozta, és legfeljebb órái vannak hátra. Hogy egy kis lelket öntsön a fiúba, és rámutasson, hogy egy szoftver senkire sem hozza rá a rontást, letölti az alkalmazást. Ám védence iszonytató balesetét követően rá kell, hogy ébredjen, hogy távolról sem egy bűntudattól gyötört tizenéves groteszk-irracionális kényszerképzetéről van szó. Az applikáció lényegében egyfajta digitális ráolvasás, és ha nem talál ki valamit, akkor mikor pár nap múlva a számláló a nullához ér, egy démon ragadja majd el a lelkét. A pánikba esett lány jobb híján megkísérli kicselezni a fertelmes kreatúrát. Ám jogos a kérdés: mit tehet, ha egyrészt időkerete szűkös, másrészt az ősi fekete mágia hibátlanul elegyedik a modern technika csodáival?
Izgalmas, kismillióképpen feldolgozható-alakítható történet. Az egy könnyelmű döntése folyományaként józan ésszel felfoghatatlan, rosszindulatú hatalmak játékszerévé váló kispolgár kálváriájának a Körhöz, vagy a Pokolba taszítvához hasonló iskolapéldája. Gyerekjáték kihozni belőle egy, a Végső állomás által kitaposott ösvényen járó szaftos gyilokpornót, vagy az okostelefon-mánia elé görbe tükröt tartó, a vérontást szatírával-társadalomkritikával színesítő, újhullámos rém-tanmesét. Hovatovább, tekintve, hogy a sztorit egy sajátos elveket valló, különc pap is színesíti, a fekete humorral dúsított, vígjáték-központú megközelítésben sem lenne semmi kivetnivaló.
Ám Justin Dec más utat választott. Egyedül általa ismert okokból egy, a létező leghitványabb közhelyekből összetákolt, a dramaturgiát egy elhagyatott pince mélyén egy rozsdás vascsővel megerőszakoló ócskaságot hozott tető alá. Belekeveredő rokon, látszólagos megmenekülés, feláldozható mellékalak: már a nyolcvanas években is elcsépelt fordulatok és orbitális klisék váltják egymást monoton nyugalommal. Sokkoló, hogy egyetlen árva-megveszekedett, eredeti ötlettel vagy önálló gondolattal sem hoz minket össze a sors kilencven, kínkeservesen hosszú perc alatt. Mindent, de szó szerint mindent láttunk már korábban, és gyakorlatilag egy, valamennyi kötelezőnek hitt elemet felvonultató, ám markáns-sajátos zamat nélküli, papundekli-ízű, szürke-szellemtelen fércművet kapunk
Peregnek a képkockák, és a palira vett nézők vérmérsékletüktől függően vagy kómába esnek a méla unalomtól, vagy emberfeletti akaraterővel ellenállnak a kísértésnek, hogy megszaggassák a vetítővásznat. Netán hisztérikusan röhögni kezdenek – hiszen a végeredmény hébe-hóba egy nem direkt-harsány poénokkal, hanem abszurditásig fokozott sablonokkal nevettetni akaró stílusparódiára hajaz. Mintha a South Park alkotói, Matt Stone és Trey Parker eldöntötték volna, hogy a látnokos krimik, a zombihorrorok, vagy a középiskolai musicalek után a természetfeletti elemekkel megspékelt slashereket állítják pellengérre. De itt nyoma sincs az ezeknek a kikarikírozásoknak a savát-borsát jelentő iróniának és szarkazmusnak. Az átvert nyomorultak így döbbenettel vegyes megrökönyödéssel kénytelenek konstatálni, hogy egyesek 2019-ben tényleg egy pár, bő harminc éve kimúlt formula oszló-foszló tetemét előásó rettenettel akarnak berobbanni a szórakoztatóiparba.
Ez pedig akkor is beverne nyolc marék szeget a produkció koporsójába, ha halmazati büntetésnek a cselekmény mellett a faék nem lenne a Poincaré-sejtés szanszkrit nyelvű levezetése. Nívóját tökéletesen érzékelteti, hogy a peches nővér nem tudatos kutatással bukkan rá egy hasonló cipőben járó hullajelöltre. Az egyszerűen mögötte áll a sorban egy elektronikai kisboltban, hallja, hogy miről beszél, majd megszólítja. A létező legigénytelenebb, vurstlis bábjátéknál is megütközést keltő megoldásokkal szúrják ki a szemünk.
Záróakkordként az, hogy hiába fut Quinn az életéért, feszültségnek vagy atmoszférának se híre, se hamva, aligha lep meg bárkit is. A hangulatot és a rettegést az hivatott pótolni, hogy egy rémalak időnként három centiről belevisít egy C-listás színész arcába. Aztán az éppen aktuális, pályát tévesztett delikvens egy üzbég mosóporreklám statisztáját is pironkodásra késztető teljesítményt nyújtva megpróbál ettől megijedni. Süt az egészről, hogy a kenyerét korábban főleg asszisztensként kereső, illetve pár, a lőtéri kutyát sem érdeklő, rövidebb semmiséget is jegyző író-rendező egyetlen percig sem bízott a képességeiben. Minél hamarabb le akarta tudni a filmet, és elfelejteni, hogy köze volt hozzá.
Megkockáztatom: ennél még a hiszékenyeket és ostobákat megcélzó varázspaplan-nepperkedés, sőt, a pillangókéses kéregetés is tisztességesebb. Hiszen egy krómacél haleffel felfegyverzett haramia nem hivatkozhat arra a bíróságon, hogy a sznob kritikusok rántották a sárba. Egyben azzal sem háríthatja el a felelősséget, hogy zseniális-körmönfont koncepcióját csupán az utókor fogja megérteni. Ha akarja, ha nem, el kell, hogy vigye a balhét, és nem adatik meg neki a csendes-szolid-békés visszavonulás luxusa. Ellenben ha képzi magát, és kamerával szedi el mások vérrel-verítékkel megkeresett pénzét, akár másnap belevághat egy új projektbe, hiába tűnik mellette Ed Wood John Carpenterbe oltott George A. Romerónak.
A verdikt ezért nem lehet kérdéses. Messziről kerüljük el ezt a sajnálatos véletlenek összjátékaként hébe-hóba egy mozgókép benyomását keltő, egészségre ártalmas, blőd-silány svindlit.
