Vitán felül áll, hogy a merész horrorkísérletek korát éljük. A komikusból a műfaj egyik legjelentősebb író-rendezőjévé avanzsált Jordan Peele előbb a rasszizmus témáját feldolgozó, Oscar-díjas Tűnj el!-lel bizonyította tehetségét. Majd az elgondolkoztató Mivel öregbítette hírnevét. A család fontossága körül forgó, rendhagyó Hang nélkül is teljes joggal nyerte el a kritikusok és a nézők tetszését. A borongós Örökséget, vagy az egyik legrégebbi, leírtnak hitt franchise-t feltámasztó Halloweent nem is említve.
Mindezek tükrében aligha meglepő, hogy a Fűrész, a Démonok között, és az Annabelle szériák atyja, James Wan is meg akarta lovagolni a trendhullámot. Ezért producerként áldását adta az évtized alighanem legtrükkösebb rémmeséjének, az iróniára építő az A gyászoló asszony átkának a tető alá hozatalára. Szerencsére a rendező, Michael Chaves értette a koncepciót, és mereven tartotta magát hozzá.
Ennek hála első, felszínes pillantásra könnyen arra juthatunk, hogy egy pofátlan, bicskanyitogatóan lapos, tévéfilmnek is gyenge átverésére váltottunk jegyet. Ám ha vesszük magunknak a fáradtságot, hogy a dolgok mélyére pillantsunk, ráébredhetünk, hogy erről szó sincs. Egyszerűen egy kísérlet részesei vagyunk. Ez azt kutatja, hogy a néző hány, harminc-negyven éve is elcsépelt-unalmas karakter, ál-fordulat és primitív ijesztgetés után jön rá, hogy egy művészi igényű paródiával hozta össze a sors.
Ez persze csak akkor működhet, ha a készítők legalább az elején el tudják hitetni az érdeklődőkkel, hogy egy komoly horrorra ültek be. Ezen a téren nincs okunk panaszra. Bár az alapötlet, miszerint egy áldozatait vízbe fojtó kárhozott lélek egy szociális munkás (Linda Cardellini) gyermekeit nézi ki magának, nem érdemel díjat, elég érdekes ahhoz, hogy felkeltse a figyelmünk. Pláne, mert az első pár, vitán felül kellemes percben még azt gondolhatjuk, hogy egy, a mexikói folklór elemeit ügyesen használó lidércnyomásba csöppentünk. Egy pokolbéli futóversenybe, ahol ártatlanok élete a tét.
De ahogy peregnek a képkockák, rá kell ébrednünk, hogy a feszes nyitány nem volt több csalinál: sorra jönnek az árulkodó jelek. A valódi személyiség nélküli karakterek sorsán lehetetlen izgulni – a leginkább a Breaking Bad Tucójaként ismert Raymond Cruz az egyházat maga mögött hagyó ex-papjának kivételével. Ő ugyanis az utolsó harmadban tűnik fel komolyabban, és mivel addigra már nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék, végig arra várunk, hogy a színész zárópoénként mikor bújik vissza a tébolyult nepper bőrébe. Az ötletgazdák azonban ellenálltak a kísértésnek. A férfi így nem szív fel egy adag methet, majd lövi agyon a rettenetes jelenést. Inkább épp olyan kétségbeesetten igyekszik hitelessé tenni az egydimenziós renegátot, mint az amúgy igen tehetséges gárda többi tagja a maga elnagyolt-érdektelen alakját.
Az is sokat segít abban, hogy ráébredjünk az igazságra, hogy feszültségnek szinte nyoma sincs. Hideglelős atmoszféra helyett széllökésektől kinyíló ajtóktól, nyikorgó falovaktól és fellibbenő függönyöktől kéne megijednünk. Vagy attól, hogy átlag nyolcpercenként megjelenik a semmiből a fantom, kettőt sikolt, és újra eltűnik. Ráadásul, további mankóként, a cselekményből teljes egészében hiányoznak az azt kissé feldobó csavarok. A család egy ideig igyekszik megmaradni a racionalitás talaján. Aztán idővel már nem tudják tagadni, hogy egy ismeretlen-felfoghatatlan erővel küzdenek, és pikk-pakk ott is vagyunk a finálénak számító, borítékolható végkifejletű szelleműzésnél. Ehhez képest a faék is kvantumhipotézis. Egy olyan, tiniknek szóló, riogatós borzadványból desztillált, egyedi ízekkel vicc szintjén sem megfűszerezett sztorin ásítozhatunk, melyben a szereplők szégyenérzet nélkül felmenekülnek a padlásra az ide-oda teleportálgató árny elől. Majd mérhetetlenül meglepődnek, hogy a fizika törvényeit ajánlásnak is alig tekintő túlvilági entitás beérte őket.
Teljesen nyilvánvaló, hogy egy, a legnagyobbak között bérelt hellyel bíró sztár nem venne részt ilyesmiben. Azaz a fentebb vázolt elméleten kívül nincs más magyarázat erre a másfél órás, kábelcsatornán is csak késő este leadható, banális próbálkozásra.
Megjegyzendő, a filmművészet terén kevésbé járatosak valószínűleg balga módon a tényeknek, illetve a szemüknek hisznek majd, és amellett fognak kardoskodni, hogy márpedig Wan palira vette a horrror-rajongókat. Esetleg annak a tévképzetüknek is hangot adnak majd, hogy az A gyászoló asszony átka nem több egy, a legolcsóbb megoldásokra építő, a nyolcvanas években is kínos kliséket újramelegítő szélhámosságnál. Ám ez alapjaiban hibás megközelítés. Hiszen teljesen kizárt, hogy a körülzsongott szakember egy kizárólag a gyors pénz reményében leforgatott, sablonos hülyeséghez adta volna a nevét. Egy, a nézőket röhögve arcon köpő, közhelyes lehúzáshoz, ami után dohogva jövünk ki a moziból, és tehetetlen dühünkben gorombábbak vagyunk a később bőségesen kárpótolt kutyánkkal. Ez teljesen ellentmondana a józan ész szabályának, egyben komoly csapást mérne a horrorguru karrierjére. Mert hiába csupán producere a nulla energiával tető alá hozott, önálló ötletek nélküli fércműnek álcázott poénkavalkádnak, azt az ő nevével reklámozzák. Övé a felelősség, az ő renoméja a tét.
Összességében tehát, ha értékeljük a finom, a sorok közt megbúvó humort, az A gyászoló asszony átka bearanyozhatja a napunk. Amennyiben viszont nem szeretjük az újfajta horror-megközelítéseket, inkább hagyjuk ki. Mivel az hamis a benyomásunk támadhat, hogy egy kreativitása utolsó morzsáit is felélő, húsz fillér haszonért gyakorlatilag bármire hajlandó ex-csillag hattyúdalára fizetünk be.
