Szerény kezdetek

Az 1992-es (más források szerint 93-as, 94-es, vagy 95-ös) Sorority House Party címen is elérhető Rock and Roll Fantasy finoman fogalmazva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A sablonos erotikus komédia, melyben egy fiatal lány kvázi túszul ejti álmai sérült idolját, megvédelmezve őt attól, hogy alávaló menedzsere a másvilágra küldje két bérgyilkossal, a közönségsiker legkisebb esélye nélkül került a videotékák polcaira. Beszédes, hogy a főszereplőt, Jamie Z.-t alakító, Attila nevű férfi ezután csak a Body Bags (Hullazsákok) horror-antológiában tűnt fel, ahol a „szép hajú férfi” szerepét osztották rá, míg az Alex bőrébe bújó, tizenhárom éves kora óta kamerák előtt álló, ám ennek ellenére rendkívül szerény karriert befutó April Lerman a forgatás befejeztével unta meg, hogy a huszonötöt taposva még sehol sem tart, és előbb ügyvédbojtárként, majd mesterdiplomás gyermekpszichológusként folytatta jóval sikeresebb életét.

Az alkotás azonban nem csupán az új irányt vevő nő sorsát változtatta meg: a pályája elején álló rendező David Michael Latt, és a szárnyait bontogató producer, David Rimawi sorsára is kihatott, mert a lassan összebarátkozó szakemberekről beszélgetéseik során hamar kiderült, hogy hasonlóképpen vélekednek a világról. Ezért mikor 1997-ben rossz idők jártak rájuk, és állás nélkül maradtak, a Rimawihoz korábban szintén a Village Roadshow Pictures sorait erősítő Sherri Strain segítségével megalapították a The Asylumnak, azaz Az Elmegyógyintézetnek keresztelt stúdiójukat. Célkitűzésük nem volt különösebben ambiciózus. Eszük ágában sem volt az él, vagy a másod, netán harmadvonalba merészkedni. Megannyi más, kicsiny céghez hasonlóan beérték annyival, hogy olcsó, gyorsan leforgatható, nyomott áron kínált művekkel tegyenek szert tisztes, de nem kiemelkedő haszonra.

Első, saját irányítás alatt készült, közös munkájuk, a később a vállalkozás stabil alapemberévé avanzsáló Kim Little-lel készült 1997-es Killers is ezt a filozófiát követi. Az akció-horror keverékben egy piti bűnöző meglop egy drogkereskedőt, hogy aztán az ebül szerzett portékát eladja néhány kispénzű egyetemistának. Ám a tervbe hiba csúszik, mivel különösen kegyetlen gyilkosok válogatott kivégzőosztaga érkezik a tranzakció helyszínéül szolgáló raktárhoz, és miután a fiatalok kizárólag általuk ismert okokból menekülés helyett bújócskázni kezdenek a tébolyult pszichopatákkal, hamar kezdetét veszi a mészárlás.

Bár az első ízben a portugál Fantasporto fesztiválon bemutatott hentelde gyalázatos értékeléseket kapott, elég pénzt hozott ahhoz, hogy a trió tagjai ne bánják meg döntésüket, és a horror maradjon a fő csapásirányuk. 2002-ben a rettenetes elődjén messze túllépő, kategóriája középmezőnyébe tartozó Killers 2: The Beast-tel igyekeztek újabb babérokat learatni, de részt vállaltak az embert jóformán percenként döbbent grimaszolásra, vagy harsány röhögésre késztető Scarecrow-trilógia első két epizódjának tető alá hozatalában is. A válogatás nélkül öldöklő, démoni madárijesztő rémtetteit bemutató horrorok jellemzéséhez talán annyi is elég, hogy az első, nyolcvanhat percig tartó felvonást irreálisan rövid idő, mindössze nyolc nap alatt vették fel, és ez akkor is meglátszana a végeredményen, ha a kétszázötvenezer dolláros minimálbüdzsé sajnálatos velejárójaként nem mérsékelten tehetséges színészek, hanem a Royal Shakespeare Company tagjai futnának sikoltozva az életükért.

A zombihadseregével síron túli vendettára induló élőholt katona kegyetlenkedéseit bemutató, 2004-es Death Valley: The Revenge of Bloody Bill esetében is az olcsóság volt a fő szempont.

A baj nem jár egyedül

A The Asylum irányítóinak sorsa tehát, miközben filmjeik minősége a közel nézhetetlen és az unalmas tucatmunka között ingadozott, az alacsony gyártási költségeknek köszönhetően a lehetőségekhez képest jól alakult. Ám hamar viharfelhők csúfították el a nem is olyan rég még tündöklően kéknek tűnő eget. A legnagyobb gondnak halovány anyagi lehetőségeik bizonyultak, mert riválisaik több pénzt tudtak fektetni egy-egy produkcióba és bejáratott, jól csengő nevük miatt az egyszeri vásárló hajlamos volt inkább az ő portékájukat választani a radar alatti stúdiócska munkájának gyanúsan silánynak tűnő gyümölcse helyett. Opcióik egyre inkább beszűkültek és siralmasnak tűnő szituációjukon az sem sokat segített, hogy új területek felé nyitottak. A három más és más, de egyformán nehéz helyzetben lévő, terhes tinédzser hányattatásai körül bonyolódó, 1999-es Bellyfruit, annak ellenére, hogy meglepően jó kritikákat kapott, és némi művészi érték is felfedezhető benne, vajmi kevés vizet zavart. A 2001-es Fourplay-ként és Londiniumként is forgalmazott, nálunk "Négyes kettes"-ként vetített, langymeleg romantikus komédiát pedig Colin Firth és Stephen Fry sem tudták megmenteni attól, hogy unalomba fulladjon.

Világosan látszott, hogy a katasztrófa elkerüléséhez új csapásirányra van szükség, ám a cég csekélyke tőkéje megnehezítette a váltást, mivel az szóba sem jöhetett, hogy magasabb ligába lépve több pénzből gazdálkodjanak. Jobb híján 2004-ben az eredetileg Vampires vs. Zombies-ként piacra dobott, majd a nagyobb siker érdekében Carmilla, the Lesbian Vampire-ként terjesztett horrorral próbáltak helytállni. De Vince D'Amato elvben Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus regényét feldolgozó széteső-zavaros katyvasza jó eséllyel pályázhat a minőséget sokadlagos szempontnak tekintő vállalkozás legrosszabb munkájának nem éppen kitüntető címére.

Próbálj valami mást! Megszületik a ma ismert Asylum.

Egy évvel később viszont a csapatnak már új terve volt. Belátván, hogy önálló ötleteik ritkán érik el az ingerküszöböt, arra jutottak, hogy visszavesznek a saját kútfőből táplálkozó borzalmakból, és inkább nagy költségvetésű kasszasiker-várományosok címeit, illetve cselekményük egyes elemeit kölcsönvevő, ám azoktól több ponton eltérő, paródiának is beillő változataival mérettetik meg maguk.

Ennek az elsőre meglehetősen pofátlannak ható, de mások által is alkalmazott, az angol nyelvterületen a kigúnyolás és a várva várt bestseller szavak összerántásával mockbusternek nevezett koncepció legfőbb erénye, hogy ha az alkotók el tudják kerülni, hogy bepereljék őket, akkor jószerivel egyetlen fillért sem kell költeniük marketingre. Elvégre, ha jól időzítenek, bőven profitálhatnak az ágazat nagyjainak reklámkampányaiból, arról nem is beszélve, hogy a B-filmek szerelmesei már csak a hecc kedvéért is befizetnek egy, az adott mű büfé-költségvetéséből készült, kvázi-adaptációjára. Persze, vezetőségnél nem becsülték túl az érdeklődők számát, és tapasztalatuknak hála, azzal is tisztában voltak, hogy az egy produkcióra jutó várható haszon aligha lesz túl magas. Ezért átvették az ötvenes-hatvanas évek futószalagon termelő garázscégeinek munkamenetét, ám jól bevált megoldásaikat az új évezredhez igazították. A legfontosabbnak azt tekintették, hogy az addig is szűkös költségvetést tényszerűen a szükséges minimumon tartsák, és egy fillérrel se fizessenek többet semmiért, mint amennyit feltétlenül kell. Ez óhatatlanul meg fog látszódni a minőségen, de mert bevallottan nem a halhatatlanság igényével vágnak bele egy-egy projektbe, a félamatőr színészek, setesuta effektek és sebtiben összecsapott forgatókönyvek nem jelenthetnek gondot. Az is elkerülhetetlennek tűnt, hogy fokozzák a tempót, mivel egyedül folyamatos, óraműszerű megjelenésekkel kereshetnek elég pénzt ahhoz, hogy biztos lábakon álljanak. Tétlenkedni nincs idő: egy filmnek maximum két-három hónap alatt el kell jutnia a nézőkhöz.

Az ötlet hibátlannak tűnt, ám az alapítók nem akartak mindent egy lapra feltenni és 2005-öt annak igazolására szánták, hogy elméletük vajon a gyakorlatban is megállhatja-e a helyét. Így, bár elkészítették a sok vizet nem zavaró Dead Man Walkingot, a gyengécske Alien Abductiont és a Wisconsin, illetve Illinios egyes területén a harmincas évektől kezdődően látott farkasember-szerű szörnyetegről szóló beszámolók alapján készült The Beast of Bray Roadot, két, merőben eltérő mozgóképet is kiadtak. A H. G. Wells’ War of the Worlds (Világok harca – Az invázió) értelemszerűen a Spielberg 2005-ös War of the Worlds-e (A világok harca) által keltett hullámokat lovagolta meg, az abban szereplőktől lényegesen eltérő űrlényekkel.

Míg a King of the Lost World (Az elveszett sziget kalandorai) Peter Jackson King Kongjának köszönhette létrejöttét, de története lényegében Sir Arthur Conan Doyle Az elveszett világjának a huszonegyedik századba átültetett feldolgozása, egy óriásmajommal megspékelve.

Ha egy üzlet beindul...

A főpróba jobban nem is sülhetett volna el. Főleg az idegenek elleni harcot bemutató alkotás teljesített messze várakozásokon felül, hiszen az akkoriban fénykorát élő Blockbuster videó és DVD-téka hálózaton keresztül kétszázötvenezer példányt adtak el belőle. A stúdiónál ennek ellenére nem tettek le az eredeti koncepcióról, és 2006-ban hol ilyen, hol olyan filmekkel egy kurta esztendő alatt közel kétszeresére növelték portfóliójukat.

A When a Stranger Calls-t másoló When a Killer Calls egyértelműen a legfelháborítóbb, igénytelen másolatok közé tartozik, mert szinte semmit sem tesz hozzá az színtelen-szagtalan, szabvány slasher-alaphelyzethez.

Viszont, a Snakes on a Plane nyomdokaiban járó Snakes on a Trainnél a sztorit jegyző Eric Forsberg sokat tett azért, hogy a körülményekhez képest ötletes produktumot adjon ki a kezéből. Ezért itt nem egy elvetemült gengszter okozza a galibát, hanem egy maja sámán által megátkozott, csúszómászók által gyötört nő, aki maga is átváltozik egy hatalmas, irgalmat nem ismerő hüllővé.

Ezek, a többihez hasonlóan hozták az elvárt kötelezőt, ám Sherri Strain 2006 decemberében mégis inkább új vizekre evezett, és lemondott elnöki posztjáról. De a show nélküle is folytatódott, és sorra jöttek az olyan darabok, mint a Michael Bay hátán felkapaszkodó Transmorphers, a The Terminators, vagy a mechanikus sárkányokat is prezentáló Sir Arthur Conan Doyle’s Sherlock Holmes.

Emellett, ahogy azt a MILF, vagy a nőket kéjvágyó mániákussá tevő fű megszerzése körül bonyolódó Sex Pot (Itt a fű, hol a fű?), vagy a #1 Cheerleader Camp is ékesen mutatja, a szexkomédiák szegmensét sem hanyagolták el.

Ám lényeges, hogy nem kizárólag a rossz CGI-effektekre, erőszakos jelenetekre, illetve funkció nélküli erotikus betétekre gerjedőkre építették modelljüket: az Amerikában évtizedek óta virágzó keresztény piacot is megcélozták. Persze, erre szakosodott divíziójuk, a Faith Films az esetek nem elhanyagolható hányadában csupán annyira szakít a bevált formulával, hogy a hívő lelkek ne botránkozzanak meg. A beszédes című The Apocalypse-ban (Vigyázat, világvége!) a szereplők a biztos halál árnyékában találták meg újra a hitüket, a Sunday School Musical pedig a gyakorlatilag High School Musical receptjét követi, némi vallási tartalommal felturbózva.

A törvény az törvény

A sajátos filozófiájú cég tehát maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket. De elkerülhetetlen volt, hogy egyesek idővel megelégeljék azt, hogy a tulajdonosok az ő farvizükön szeljék a szakma óceánját.

Már a 2008-as The Day the Earth Stopped (A nap, amikor a Föld megállt) kapcsán is felmerültek ilyen gondok, elvégre az minimálisan sem leplezte, hogy a The Day the Earth Stood Stillre (Amikor megállt a Föld) épül. Ám ekkor még elmaradt a retorzió, de 2012 májusában az Universal Pictures jogászai akcióba lendültek, és elérték, hogy Battleship (Csatahajó) American Battleshipnek keresztelt verziója, melyben egy, az idegenek EMP-támadásaira technikai elmaradottsága miatt immúnis hadihajó legénysége menti meg a Földet a másik planétáról érkező megszállóktól, American Warships-ként ( Amerikai hadihajók) kerüljön a boltok polcaira.

Ám ez az ügy is alig akasztotta meg az olajozott gépezetet. Ellenben, a szintén ebben az esztendőben az Age of Hobbits-ként beharangozott, majd a világhírt Clash of the Empires-ként és Lord of the Elves-ként elkerülő fantasy körüli hercehurca már komolyabb következményekkel járt. Ez a próbálkozás ugyanis annyira felpaprikázta a Warner Bros., a New Line Cinema, és a Metro-Goldwyn-Mayer illetékeseit, valamint az A Hobbit producerét, Saul Zaentz-t, hogy egyesítették erejüket. Ezután azzal az indokkal, hogy a Burbank városában székelő cégnél csalárd módon Peter Jackson fáradozásaiból akarnak nyereségre szert tenni, a bírósághoz fordultak. A vállalkozásnál tagadták a vádakat, azt állítva, hogy az ő hobbitjaik nem Tolkien teremtményei, hanem az ezt a becenevet kapó Homo floresiensis-ek, ergo, semmiféle jogot nem sértenek. Végül azonban az érvelés nem hatotta meg a bíróságot, és a per eredménye egy címcsere és két hónapos, a feszes menetrendet alapjaiban felborító csúszás lett.

Cápák és zombik

Ilyen előzmények után 2013 nem sok jót ígért a The Asylum számára, mivel benne volt a pakliban, hogy véget ér a hosszú éveken keresztül tartó, gondok-bajok nélküli, békés állapot és egy pillanat alatt ellehetetlenülnek. Így, bár ebben az évben is szívesen ékeskedtek idegen tollakkal, és az eredetinek bajosan nevezhető Age of Dinosaurs, (Jurassic város) vagy a Home Alone (Reszkessetek betörők!) történetét beszélő kutyákkal újramesélő Alone for Christmas (Reszkessetek kutyaütők!) továbbá a Pacific Rim nélkül jó eséllyel soha el nem készülő Atlantic Rim le sem tagadhatják, hogy vérbeli mockbusterek, végül ismét szempont lett az eredetiség.

Az efféle, a semmiből érkező és pont oda visszatérő, minimális reklámot kapó alkotások a várható módon teljesítettek – a nemzetközi hírnévre szert tevő Shaknado-t leszámítva. Holott a szokatlanul magas, kétmillió dolláros költségvetésből forgatott, az égből aláhulló cápákkal rémisztgető blőd katasztrófafilm-vígjáték világméretű sikerére eleinte kevés jel utalt, mert a 2013. július 11-én megtartott premiert a SyFy sci-fi csatorna 1,5 milliós átlagnézőszáma helyett 1,37 millióan követték nyomon. De a hallatlanul hülye alaphelyzet és a Twitter-felhasználók dicsérő tirádái megtették a hatásukat. Ezért a csatornánál adtak egy második esélyt az emberhúsra éhes ragadozók elől menekülő Fin Shepardnek és kompániájának. Ez telitalálatnak bizonyult, mivel az ismétlést már 1,87 millióan tekintették meg, míg harmadszorra már kétmillió fölött volt a hitetlenkedve röhögők száma. A Sharknado így hamar a popkultúra egyik kissé pihent agyú, ám vitán felül üde színfoltjává avanzsált. Rendhagyó módon a Regal Cinemas mozihálózat voltából még filmszínházakban is vetítettek – de a bevétel természetesen elmaradt a szokásostól. Ezzel együtt nem lehetett kérdéses, hogy nem lehet leállni: egymást érték az újabbnál újabb, az amúgy is szűken mért logikát és történet-kohéziót a véres-röhejes látvány oldalán feláldozó felvonások. A hatodik, egyben elvileg utolsó, a hangulatot időutazással, nácikkal és Noé bárkájával fokozó, a The Last Sharknado: It's About Time-ban előző hét óta mélyedhetnek el az érdeklődők.

Sőt, aki akarja, az endless runner-műfaj tagjainak számát bővítő, finoman fogalmazva is mérsékelt kritikai sikerű Sharknado: The Game-mel, vagy egy maximum négy fő által játszható, társasjáték-adaptációval is elütheti a szabadidejét.

2014-ben pedig a tulajdonosok egy újabb meglepetés-sikert könyvelhettek el, mert a The Walking Dead alapötlet felhasználó, ám jóval könnyedebb-humorosabb, idén ötödik évadját ünneplő, hazánkban Z, mint Zombi-ként adott Z Nationnel betörtek a sorozatok piacára. Ez különösen annak tükrében érdemi, valóban elismerésre méltó eredmény, hogy a részenkénti költségvetés hétszázezer dollár, azaz egy közepesen jól megfizetett TV-sztár gázsija alatt van.

Folytatása következik?

Emiatt, mindent összegezve elmondhatjuk, hogy a kínálatát a Grimm testvérek meséi és a Bosszúállók-franchise szerény képességű szerelemgyermekeként jellemezhető Avengers Grimm-mel, a Spielbergnek örök hálával tartozó Triassic Worlddel, a Lara Croftra erősen hajazó Alabama Channing kalandjait bemutató Tomb Invaderrel, vagy a kifinomult esztétáknak szánt Lava Sharks-szal gyarapító stúdió jövője igencsak fényesnek tűnik.

A Latt-Ramiwi duó tehát változatlan büszkeséggel viselheti a futottak még kategória királyainak hajszálvékony, aranyszínű alufóliával bevont, kopott-ócska pléhkoronáját.