„Akit az istenek el akarnak veszejteni, annak először elveszik az eszét.” – szól Henry Wadsworth Longfellow gyakran idézett sziporkája. Ennek igazságtartalmával nehéz vitába szállni, ám a jelek szerint egyik-másik különösen kegyetlen égi hatalmasság abban leli örömét, hogy megtagadja a tisztes visszavonulás lehetőségét a nyolcvanas-kilencvenes évek akciósztárjaitól. Hiszen az egykori önmaguk árnyékaként vegetáló hírességekkel Dunát lehetne rekeszteni.
A lábát bajosan emelő, felpüffedt Steven Seagal marcona harcművészként bohóckodik. Lorenzo Lamas a Gyilkos cápa vs. Óriáspoliphoz, illetve a Sharknado 3-hoz hasonló, emberiség elleni bűntettekben mereng el azon, hogy hogyan süllyedt idáig. Az anno Connor MacLeod-ként milliós rajongótáborra szert tevő Christopher Lambertre csillaga haloványabban nem is pislákolhatna, és a jelek szerint Sylvester Stallone is kivívta egy szadista entitás rosszallását. Esetleg a külvilág elől titkolt anyagi problémákkal küzd, netán gátlástalan üzletemberek csoportja egy sötét, felfoghatatlan-kimondhatatlan gaztette nyilvánosságra hozatalával zsarolja. Más magyarázat ugyanis egyszerűen nincs arra, hogy a pályáját meglepően kevés vállalhatatlan bukással beszennyező, még ma is a legnagyobbak között számon tartott ikon miért nem képes elengedni a Szupercella-franchise-t.
Elvégre míg az első, a szcéna másik nagy öregjével, Arnold Schwarzeneggerrel jegyzett felvonás hozta az elvárható kötelezőt, addig az ex-kormányzó nélkül leforgatott folytatás nem más, mint játékfilmnek álcázott sugárzó hulladék. Ennek tükrében nem túl meglepő, hogy a legtöbb országban DVD-n piacra dobott, nálunk viszont ki tudja miért, de a mozikba is bejutó harmadik epizód debütálását mérsékelt lelkesedés előzte meg. Sajnos azonban a végeredményhez viszonyítva még ez a fagyos fogadtatás is az indokolatlan jóindulat túlzó-teátrális megnyilvánulásának bizonyult.
A nyűgök és nyavalyák hosszú sorát a történet nyitja meg. A kenyerét börtönök gyenge pontjainak feltárásával kereső Ray Breslin békés élete egy pillanat alatt felfordul, mikor rossz útra tért, és vétkeiért méltó büntetését elnyerő egykori partnere fia elrabolja a kedvesét. A férfinak nincs sok választása. Ha újra látni akarja szerelmét, kénytelen betörni az ott uralkodó áldatlan körülmények miatt Ördögveremnek nevezett, hírhedten kegyetlen, illegális fegyházba. Ez persze nem ígérkezik fáklyásmenetnek, ám szerencséjére ellenlábasa nem csak őt okolja apja haláláért. A vagyonát titkos létesítmények üzemeltetéséhez szükséges technológiai újításokkal megalapozó milliárdos, Wu Zhang (Russell Wong) lányát (Malese Jow) is foglyul ejti, hogy busás váltságdíjat csikarjon ki tőle. Így csapata a marcona Trent DeRosa (Dave Bautista) a hacker Hush (50 Cent) és az éles elmével megáldott Jules (Lydia Hull) mellett új tagokkal is kiegészül. Az örökösnő megszégyenült testőre (Harry Shum, Jr.) és a leányzó balhés szerelme (Max Zhang) is csatlakozik az öngyilkos küldetéshez. Tárgyalásnak nincs helye: a fegyvereké a szó.
Vagyis lényegében egy menekülésről szóló, csavaros-frappáns ötletekkel feldobott, és döntően a veterán specialista szaktudására építő, izgalmas thriller helyett egy primitív-fapados túszmentős marhaságot kapunk a pénzünkért. A nem is olyan rég még fontos tervezés háttérbe szorul, ergo Breslin egy MacGyver találékonyságát és improvizációs képességét lélegzetelállító biztonságtechnikai ismeretekkel ötvöző profiból tizenkettő-egy tucat izompacsirtává degradálódik. Megy és lő, ennyiből áll a tudománya. A legkisebb mértékben sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy egy, a sorozathoz elvileg egyetlen szállal sem kötődő forgatókönyvet pofoztak egy kicsit át a nagyobb haszon reményében.
Természetesen a széria alapkoncepcióját egy csorba-rozsdás vajazókéssel kiherélő sztorit még ha fogcsikorgatva is, de meg lehetne bocsátani. Feltéve, ha az új irányvonalhoz illeszkedve egymást érnék a bámulatos koreográfiával és effektorgiával kényeztető, felejthetetlen csihi-puhik. Ám erről szó sincs. A meglepően szűk marokkal mért összecsapások egyetlen, nyúlfarknyi leszámolás kivételével semmiben sem lógnak ki a kábelcsatornákra szánt, olcsó alkotások csüggesztő mezőnyéből. Megkockáztatom: ha a tévétávirányítót kapcsolgatva futnánk bele az elcsépelt kliséket újramelegítő bunyókba, szívfájdalom nélkül inkább a Kobra negyvenhatezredik ismétlésére voksolnánk.
Végül az utolsó, kivédhetetlen kegyelemdöfést az iparág legpofátlanabb lépései között bérelt hellyel bíró szereposztás adja meg. Pontosabban fogalmazva az a vérlázító, egyben kifejezetten aljas húzás, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott csillagok csupán mellékalakok. 50 Cent hozzávetőlegesen harminc másodpercig produkálja magát. Bautista öt-hat percig tomboló karakterének súlyáról-jelentőségéről mindent elmond, hogy ha nem láttuk a második részt, tényszerűen nem tudjuk meg, hogy ki a fene is ő. Záróakkordként a fásult-unatkozó Stallone sem sokat fárasztja magát: messze nem annyira aktív, hogy ő legyen a középpontban. A parádét Shum és Zhang vezénylik. Ami miután nem az ő arcuk van a plakátok javán és a lemezes kiadás borítóján, még akkor is problémás lenne, ha átlag feletti alakítással öregbítenék hírnevüket. De előbbi azon kívül, hogy azon búsong, hogy nem tudta megmenteni a védencét, semmit sem tesz hozzá az összképhez, és pályatársa sem tud mit kihozni a szótlan vagány féldimenziós figurájából. Igaz, ez nem az ő bűne: egy jórészt cinkos kacsintásokkal kommunikáló, sablonos fenegyerekbe Daniel-Day Lewis, vagy Jack Nicholson bicskája is beletörne.
Összességében tehát, a keveset ígérő és még azt sem teljesítő Szupercella 3: Az ördögverem egy különösen szomorú vidéki haknira hajaz. Egy olyan, kizárólag a pénzért megtartott, sebtiben összedobott koncertre, ahol a plakátokon szereplő húzónevek minél kevesebb időt akarnak a színpadon tölteni, hovatovább a hátuk közepére sem kívánják a rendezvényt. Gyorsan, alibizve ledarálják hát egy-két slágerüket, aztán hagyják, hogy futottak még kategóriás, fénykorukban C-listás nótafák vegyék palira a hülyék vámját megfizető hallgatóságot. Ezért akkor járunk el a legbölcsebben, ha messziről elkerüljük ezt az élvezeti értékét tekintve félúton az érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés és a bordatörés között elhelyezkedő, gyalázatos fércművet.
