1957-ben alighanem maga a manapság leginkább a Logan futása rendezőjeként is ismert Michael Anderson is nehezen tudta visszatartani döbbenetét, amikor filmje, a 80 nap alatt a Föld körül megnyerte a legjobb mozgóképnek járó Oscart. A súlytalan popcornmozi, amiben a jelenetek cselekményszövés helyett kizárólag azt a célt szolgálják, hogy minél több korabeli sztár tűnjön fel bennük, ugyanis nem kisebb klasszikusokat győzött le, mint a mai napig komoly rajongótáborral bíró Anna és sziámi a királyt, az esztendő egyik legnagyobb kritikai és közönségsikert arató remekét, a texasi elitet górcső alá vevő Óriást és Cecil B. Demille egyik fő művét, a Tízparancsolatot. Azt, hogy a semmiféle kulturális jelentőséggel nem bíró, kifejezetten rosszul öregedő kalandfilm miféle ördögi módon is tudott diadalmaskodni egy ennyire erős mezőnyben, jó eséllyel sohasem fogjuk megtudni, ám a tény, hogy elvihette a rangos elismerést, remekül rávilágít arra, hogy a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia néha képes orbitális bakot lőni.
Azt, hogy vajon több, mint hatvan év távlatából a VIS Vienna Shorts filmfesztiválon remekül szereplő Everything kedvcsinálójának a legjobb animációs rövidfilm kategóriájában való indítása is efféle könnyelmű lépésnek tűnik-e majd, nem tudhatjuk. Az azonban tény, hogy mindazok, akik a korábban precedens nélküli jelölés láttán kedvet kapnak ahhoz, hogy alaposabban is megnézzék, hogy miről is van szó, életük legmeghökkentőbb órái elé néznek.
A nehezen meghatározható műfajú játék kezdetén egy ide-oda repkedő fénygömb vagyunk, ami különféle kérdéseket tesz fel, majd hip-hop, egy véletlenszerűen kiválasztott, rendes mozgás helyett gurulással közlekedő állat bőrében találjuk magunk. Ezután egy furcsa, a logóban is látható ikon megtalálásával új képességeket, például a nagyobb, illetve kisebb dolgokba és élőlényekbe költözést, vagy a hozzánk hasonlók magunkhoz édesgetését sajátíthatjuk el. Így hamar kipróbálhatjuk, hogy milyen érzés kontinensnek, katicabogárnak, fűnek, kunyhónak, galaxisnak, fáklyának, egysejtűnek, vagy az egész univerzumnak lenni. Ez elsőre könnyen lehet, hogy nem hangzik túl izgalmasan, és valóban, le kell szögezni: a program csak a szó rendkívül tág és megengedő értelmezésével nevezhető játéknak. Jobban járunk, ha inkább egyfajta sajátos, interaktív műalkotásként tekintünk rá, ami a kíváncsiságunkra és arra apellál, hogy mennyire tudjuk lekötni magunkat.
Ám, ha elfogadjuk, hogy a kikapcsolódáson és a felfedezésen kívül nincs más végcél, akkor garantált, hogy fel sem akarunk kelni a tévé, vagy a monitor elől. Órákat el lehet tölteni azzal, hogy egyik testből a másikba vándorolva magunk köré gyűjtjük a hozzánk hasonlókat, békésen fel-alá mászkálunk, majd ha megunjuk, formát váltunk, és mindeközben új feljegyzésekkel bővítjük az enciklopédiánkat. Az egyik pillanatban mamutként nyargalászunk, majd növényként sokasodunk és vesszük fel a flóra tagjaival a kapcsolatot, míg végül mindezt megunva egy kicsit atomi szintre megyünk le, hogy végül galaxisként is körbenézzünk az űrben. Ha mindezekhez azt is hozzávesszük, hogy idővel kedvünkre alakulhatunk át bármivé, és akár egészen pici bolygóként, kontinensméretű utcai lámpaként, vagy galaxisok körül lebegő malacként élvezhetjük az életet, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a mindenség-szimulátor a játékélmény szempontjából csillagos ötösre vizsgázik. Persze, fel lehet tenni a kérdést: ennek mégis mi értelme van? Azon kívül, hogy Cataflam-vodka-hasis kombónál is jobban oldja a stresszt, nem sok, de ilyen alapon Monet Híd a vízililiomos tó felettcímű képének, sőt, a teljes képzőművészetnek a gyakorlati hasznán is eltűnődhetünk, hogy aztán zsémbesen morogva visszamásszunk a fára.
Látszólag minden szép és jó – mindaddig, ameddig kommunikálni nem kezdünk a környezetünkkel és bele nem futunk valami olyan, magvas gondolatnak szánt blőd hülyeségbe, amit Oravecz Nóra és Paulo Coelho szerelemgyereke is szégyellne leírni. Egészen elképesztő módon nívótlan, a tíz-tizenöt évvel ezelőtt hódító lánclevelek útján továbbított, agyérgörcsöt okozó, mélynek szánt idézetekkel teli diafilmekre hajazó borzalmakba futhatunk bele. A központi téma az, hogy de jó is élni, légy önmagad, illetve, hogy minden mindennel összefügg. Ezeket az elképzeléseket olvasva az ember önkéntelenül is irigyelni kezdi Lovecraft kínhalállal kiszenvedő és megtébolyodó főhőseit, mert lehet, hogy űrbeli fertelmek műtötték ki az agyukat, vagy exnejük rohadó testébe börtönözve tértek magukhoz, de nem kellett elolvasniuk, hogy mit gondol egy baktérium a világ folyásáról.
Az pedig, hogy halmazati büntetésnek a számtalan filozófus és zen-buddhista tanító által felületesnek, sőt, tudatlannak tartott, önmagát misztikusként, spirituális szórakoztatóművészként és showmanként jellemző Alan Watts előadásainak szövegeit is meghallgathatjuk ha figyelmetlenül kattintunk, újabb jó ok arra, hogy mindent elpakoljunk a közelünkből, ami alkalmas arra, hogy kárt tegyünk magunkban. Felfoghatatlan, hogy miért kellett lerontani az összképet a központozás teljes hiányát és anyanyelvének felületes ismeretét indokolatlan mennyiségű hangulatjellel kompenzáló, az Élet Iskolájában végzett konyhafiloszok modoros életbölcsességeire hajazó „elmélkedésekkel”. Eldönthetetlen, hogy ez minden idők legnagyobb antivicce, amivel az alkotó görbe tükröt akar tartani a megfelelő körülmények esetén egy cipőpasztakrém használati utasítása köré is messiáskultuszt építő new age, és az ezt csont nélkül benyelő zsurnaliszták elé, vagy tényleg komolyan gondolja-e ezt a jó eséllyel a tévés jósok java által is vállalhatatlannak tartott zagyvaságot.
Kétségtelen tehát, hogy, az Everything méltán pályázhat minden idők leginkább zavarba ejtőbb játékának titulusára. Egyszerre bazári, a leértékelt önismereti könyvek legrosszabb példáit hozó hamis és hazug szellemi maszturbálás, és delikát független különlegesség, amit ha nem is kötelező, de ajánlott kipróbálni, ha vevők vagyunk valami egyedire. Így azt sem egyszerű eldönteni, hogy P. T. Barnum svindlijeit megszégyenítő, egynyári szenzációval, vagy valami olyannal állunk-e szemben, aminek komoly sansza van rá, hogy 2017 legemlékezetesebb címeként vonuljon be az ágazat krónikájába. Ráadásul, az értékelést még nehezebbé teszi, hogy nincs is igazán mihez hasonlítani, hiszen míg egy FPS-nél vagy RTS-nél egy gazdag hagyománnyal bíró műfaj legújabb képviselőjéről beszélhetünk, amit a kategória egy vagy több címéhez mérhetünk, addig David O'Reilly művéről jóval nehezebb eldönteni, hogy milyen értékelés is jár neki.
Erre utal az is, hogy a Metacritic-en összegyűjtött kritikák tanúbizonysága szerint szokatlanul nagy a szórás, és 100%-os ítélet épp úgy született, mint 50%-os. Én összességében úgy vélem, hogy az igazság valahol középtájon húzódik meg, azaz az Everything egy olyan, sajátos kísérleti rétegprojekt, ami ha nem akarna kényszeresen, sőt, görcsösen elgondolkodtatni, akkor valóban olyan jó lenne, mint ahogy leglelkendezőbb hívei állítják. Ugyanakkor, komoly hiba lenne egy kalap alá venni a Shower With Your Dad Simulator 2015: Do You Still Shower With Your Dad-hez hasonló, bő három percig vicces, ám Let's Play videókhoz ideális, posztmodern szimulátorokkal. Ha egy kicsit is érdeklődünk iránta, akkor a Steam pénz-visszafizetési garanciája miatt okvetlenül a PC-s verziót próbáljuk ki, mivel így ha egy óra és ötvenkilenc perc után nem értjük, hogy ez mégis mi a fene óhajt lenni, nem ér minket anyagi veszteség.
