A puszta szórakoztatással be nem érő, és a népnevelés ingoványos talajára merészkedő filmek örök rákfenéje, hogy az efféle műveken dolgozók jellemzően lényegesebbnek tartják világjobbító ideológiájuk propagálását az objektíven mérhető minőségnél. Emiatt gyakran megesik, hogy egy alapvetően nemes szándék vezérelte projektet a klasszikus értelemben vett nívóra ügyelő korrektorok és ítészek óvó-ápoló tanácsainak figyelmen kívül hagyásával tárnak a publikum elé. Holott ez tízből kilencszer a potenciálisan karrierromboló, sanyarú-keserű bukás legbiztosabb receptje.

Elvégre az adott eszmét veszett-vad vehemenciával pocskondiázók hosszú esztendőkre elég muníciót kapnak egy-egy didaktikus-vonalas rettenet piacra dobásával, a szándékot becsülők pedig választhatnak. Vagy szabadon tűrik szellemi ellenlábasaik kárörvendő garázdálkodását, vagy arra kárhoztatnak, hogy esztétikai érzéküket sutba dobva foggal-körömmel védjenek egy szovjet tankhadosztály kifinomult-rafinált cizelláltságával bíró, mozgóképnek titulált ebolajárványt.   

Különösen igaz ez a szociohorror-hullámra, azaz a társadalmi igazságtalanságokra és anomáliákra vértől tocsogó, vagy éppen páratlanul feszült allegóriákon keresztül reflektáló rémmesékre. Mivel miközben tény, hogy ezen irányzat gyümölcsei bővelkednek mézédes zamatú kuriózumokban, az is tagadhatatlan, hogy a vonulat egyik-másik termése emberi fogyasztásra kvázi alkalmatlan. A csüggesztő és az agyvízforralóan hitvány között ingadozó elrettentő példákból nincs hiány. Az A maszk mögött faarccal előadott, vontatott erkölcsi parabolaként untat halálra. A megannyi Aranymálna-jelölést begyűjtő A vágyak szigete egy, az összes fronton megbukó próbálkozásként ejti kétségbe az érdeklődőket. A kitaszítottság kérdését boncolgató Mamira pedig már esélyesen az ebül szerzett bérét rég elverő forgatókönyvíró sem emlékszik.

Ennek tükrében a többség sanszosan óhatatlanul is gyanakvó pillantásokat vet Kevin és Matthew McManus alkotására, mert itt hemzsegnek az intő jelek. Főleg rövidebb lélegzetvételű szkeccsekben utazó direktorok, Netflix-debütálás és nevesincs stáb: baljós ómenek. Így ha ezekhez a cím a kilencvenes évek VHS-borzalmait idéző, röhejesen sablonos antifordítását is hozzávesszük, nehéz nem a legrosszabbra gondolnunk. Ám ha felülkerekedünk balsejtelmeinken örömmel konstatálhatjuk, hogy ezúttal nem egy, az éppen aktuális őrületet meglovagolni igyekvő, kutyafuttában összedobott rettenettel hozott minket össze a sors. Pláne, mivel a fivérek egy ritkán előkerülő témára, jelesül, a lecsúszott alsó-középosztályra fókuszáltak.

Az életét a kicsiny Block Island-en morzsolgató Harry-nek (Chris Sheffield) sokat kéne fejlődnie ahhoz, hogy kiérdemelje a pitiáner vesztes titulusát. Az egyre bizarrabbul viselkedő apja (Neville Archambault) kegyelemkenyerén tengődő, alkoholista semmirekellő kizárólag a piával, a turistalányok felcsípésével  és hasonszőrű barátaival foglalkozik. Ráadásul eleve nem túl vidám helyzetét tovább súlyosbítja, hogy a lelke mélyén retteg attól, hogy kitörjön a mókuskerékből. Mert hibái dacára kicsiny kompániáján belül valakinek számít. De mikor a totális téboly peremén táncoló családfő rejtélyes módon meghal, kénytelen kilépni a való világba – viszont ez távolról sem megy zökkenőmentesen.

Hiszen azon túl, hogy húgai, az elviselhetetlen Jen (Heidi Niedermeyer) illetve a tengerbiológusként dolgozó Audry (Michaela McManus) érezhetően szégyellik, hogy testvérük egy iszákos csodabogár, még ocsmány hallucinációk is gyötrik. Az összetört-zavarodott pária ezért kezdetben egyedül veszi fel a harcot az emlékezetkiesést előidéző, és érkezésük statikus recsegéssel tudató, lidérces fantazmagóriák ellen.

Ám apránként meggyőződésévé válik, hogy nem csupán megtépázott idegei játszanak vele, hanem egy atyját is akarat nélküli torzóvá silányító, gátlástalan-amorális kreatúrák bábja lett. Ha nem engedelmeskedik őt víziókkal instruáló, vérszomjas urainak, pokoli gyötrelem az osztályrésze, ergo egyéb opció híján titkolja egyre jobban elhatalmasodó problémáját. Természetesen rokonai ebből sokáig mit sem sejtenek – sőt elvárják tőle, hogy szakítson megcsontosodott szokásaival, és száznyolcvan fokos fordulatot véve megdolgozzon a betevő falatért.

Kommunikációképtelenség, gyanúsítások, általánosságokban kimerülő álságos okoskodás, öntömjénező humanizmus-pótlék, közöny és mocskosabbnál mocskosabb hazugságok: a lejtőn nincs megállás. A szesz mellett egy megfoghatatlan-megnevezhetetlen entitás rabjává züllő nyomorult kálváriája ismerős lehet azoknak, akik megszenvedték, hogy szerettük apránként függőség-hajtotta ösztönlénnyé korcsosulva csakis enyhülést hozó adagja beszerzésével törődik. A szavak mit sem érnek, az elhatározások nem érlelődnek tettekké, és a testi-lelki kiszolgáltatottság démona a vérköteléket is szétszakítja.

Magyarán egy, a szájbarágós monológokat, és az anyanyelvüket gyenge középfokon beszélő félkegyelműeknek szánt, kulisszahasogató jeleneteket mellőző, sötét-borongós horror-dráma hibriden izgulhatunk, amiben az idegen teremtmények kegyetlenkedései kevésbé ijesztőek a kilátástalan vegetálásnál. Vagyis a sajátos koncepció vitathatatlanul szépen muzsikál, de sajnos örömünk távolról sem lehet felhőtlen. Mivel ugyan a készítők sikerrel elkerülték a műfaj sok ígéretes ötletet egy rozsdás dugóhúzóval kiherélő csapdáját, ám az alacsony költségvetés kihívásaival messze nem birkóztak meg ilyen ügyesen.

Az, hogy a szűk marokkal mért effektek kissé megmosolyogtatóak, ha meg nem is bocsátható, de némi jótékony hunyorgással tudomásul vehető. Ám a színészek meghökkentően egyenetlen teljesítménye felett nehéz udvarias krákogással napirendre térni. Nem kis mázlinkra a fontosabb figurák megformálói hozzák az előírt kötelezőt, hovatovább, Archambault parádés hitelességgel tragikus hőst formál a szellemileg és fizikailag is leépült vénségből. A mellékalakok terén ellenben teljes a káosz: a mimika létezését elvi alapon eretnek eltévelyedésnek bélyegző, baltaarcú pályatévesztő épp úgy megtöri az illúziót, mint az ifjú William Shatnert idéző, túlmozgásos-teátrális ripacs.

Összességében tehát, bár nem sorolhatjuk az iskolateremtő etalonokhoz, a Baljós erők kategóriája egy oktatandóan nívós atmoszférájú és történetvezetésű képviselője. Tehetségesebb gárdával könnyűszerrel egy, a Tűnj elhez, vagy az Elpusztíthatatlanokhoz hasonló, okkal-joggal dicsfényben fürdőző remeket tisztelhettünk volna benne. De a fájó baklövésekkel tarkított szereposztás miatt lecsúszik erről a lehetőségről – persze, ettől függetlenül bearanyozhat egy döglődő-herebajos csiga sebességével vánszorgó, tavaszi karantén-délutánt.