Mami - Mit is láttam tizenkét perce?

Nem kis bátorságra vall egy abszolút feledhető horrorral versengni a műfaj rajongóinak figyelméért, viszont szerencsére Tate Taylor nem rettent meg a kihívástól.

Mami - Mit is láttam tizenkét perce?

48 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
48
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Annak dacára, hogy jobb körökben elnéző-sanda mosollyal kombinált ciccegéssel illik beszélni a horrorfilmekről, az utóbbi pár évben a lesajnált műfaj számtalanszor bemutatta, hogy túl tud emelkedni a kliséken. Kismillió példa igazolja, hogy ma már nem a maszkos-konyhakéses pszichopaták uralják a szórakoztatóipar ezen szegmensét. Hovatovább hozzávetőlegesen 2010 óta valóságos rémmese új hullámnak örülhetünk. Hiszen egyre több, a vért és beleket mellőző, vagy nem azokat a középpontba állító, elgondolkodtató kísérlet lát napvilágot.

Jordan Peele a rasszizmus témakörét feszegető remeke, a Tűnj el! nem csupán a mozik kasszáinál szerepelt parádésan. Kismillió más díj mellett a legjobb nem adaptált forgatókönyvnek járó Oscart is elhódította. A Valami követ a szexuális úton terjedő betegségek veszélyeinek hideglelős allegóriájaként tarolt. Az A látogatást a generációs különbségek ihlették, míg a Hang nélkül és a Madarak a dobozban a családi kötelék eltéphetetlenségével foglalkoznak. Persze, jóval humorosabb témák is akadnak. A Szöktetés a pokolból, a Boldog halálnapot 1-2 és a rettenetes magyar címével potenciális nézők tízezreit elriasztó Trancsírák a darabolós henteldék unalomig ismert toposzai elé tartanak görbe tükröt.

Az efféle kikapcsolódást keresők tehát határozottan el vannak kényeztetve, és ennek az igazolásához keresve sem találhatunk jobb példát Tate Taylor munkájának se íze se bűze gyümölcsénél. A sablonos-feledhető tucatblődli megtekintése után ugyanis önkéntelenül tisztelettel kezdünk adózni a borzongás valódi mestereinek, egyben hálát adunk a bőséges, minőségi választékért.

Holott kezdetben könnyen arra juthatunk, hogy egy érdekes művel hozott össze minket a sors. A nagyvárosból egy, az Isten háta mögött tíz lépésre található koszfészekbe költöző Maggie hamar túlteszi magát azon, hogy a jövőben jóval szerényebb lehetőségek várnak rá, és megpróbál beilleszkedni új környezetébe. Fáradozásait siker koronázza: a középiskola nagymenői befogadják maguk közé. Ám öröme nem felhőtlen, mivel a bigott kisvárosban kész tortúra némi, a bulik hangulatát feldobó nyakolajhoz jutni. Ez az áldatlan állapot egy szempillantás alatt megváltozik, mikor látszólag véletlenül megismerkedik a különc Sue Ann-nel.

Az ötvenhez közeledve is a tinik társaságát kereső, közvetlen modorú asszony jóval nyitottabb az italozgatást és a füvezést minimum a gyermekgyilkossággal, vagy háborús bűncselekményekkel azonos súlyú vétekként kezelő, vaskalapos felnőtteknél. Készséggel segít beszerezni egy parádés szombat esti tivornya összes korhatáros kellékét és még azt is felajánlja, hogy erdőszéli romok helyett a pincéjét használják búvóhelynek. Cserébe csak annyit kér, hogy ő is a lealjasodó ifikkel mulathasson. Az alku megköttetik, és az eleinte a magukat hallatlanul szerencsésnek gondoló kölykök nem is sejtik, hogy beleestek egy sérelmein túllépni képtelen, bosszúszomjas kitaszított csapdájába.

Jó lenne azt írni, hogy ezután a körmünket rágva végigizgulhatjuk, ahogy apránként lehull a lepel, és bepillantást nyerhetünk egy, a valósággal módfelett laza kapcsolatot ápoló, közveszélyes fantaszta lelkivilágába. Hasonlóképpen, azt is már-már mennyei boldogság volna konstatálni, hogy a hetedrangú, szürke kisegér a szemünk láttára változik át egy Annie Wilkes-en vagy Baby Jane Hudson-on is túltevő, emberbőrbe bújt démonná. Ilyesmiről azonban szó sincs. Az alkotás bő háromnegyede nem több egy, a logikai bakik miatt ezernyi sebből vérző, egyszerre két szálon futó fekete komédiánál.

A nívósabban kivitelezett vonulat az örökre a múltban ragadt túlkoros bulikirálynőre, pontosabban nevetséges, groteszk színjátékára fókuszál. A nappal minimálbér-körüli éhbérért robotoló, főnöke által élő szerszámnak tekintett nő bármire hajlandó, hogy sajátos mesevilága ne omoljon össze, és végrehajthassa évtizedek óta dédelgetett tervét. Hazugság, zsarolás, lopás: semmi sem drága, ha cserébe este a Funky Town-ra rophatja, és úgy érezheti, hogy ő a parkett általános népszerűségnek örvendő ördöge.

De az, hogy a fiatalok a legrosszabb slasher-hagyományokat idézve látványosan ignorálják a figyelmeztető jeleket, és hogy a cselekmény fő hajtóereje a tömény hülyeség, épp annyira erőltetett, mint amennyire kínos. Elvégre itt nem természetfeletti borzalmak, vagy más, a józan észnek gyökeresen ellentmondó furcsaságok létezését kéne tényként elfogadniuk ahhoz, hogy elkerüljék a rút, erőszakos halált. Hanem csupán egy nem túl okos, átlátszó blöffjeivel menetrendszerűen lebukó hisztérikát kellene száműzniük az életükből, ám képességeiket ez is meghaladja.

A maradék játékidő pedig arra megy el, hogy a valóságtól végleg elszakadó eszelős belekezd kurtán-furcsán összecsapott vendettájába, aztán mire észbe kaphatnánk, már a pereg is a stáblista. Azaz tanulságnak, vagy mondanivalónak azt a roppant mély és elgondolkoztató üzenetet leszámítva, hogy ne legyünk kegyetlenek a másikkal nyoma sincs, de cserébe látványos gyilkosságok sem szegeznek minket a székünkhöz. Egy szinte semmiféle meglepetést sem tartogató, faék egyszerűségű sztori, pár groteszk poénnal és kiskanállal adagolt vérrel megspékelve: ennyit kapunk, nem többet.

Összességében tehát a Mami nem tud egy egyszer egészségügyi kockázatok nélkül megnézhető, ám jónak, vagy legalább tisztes közepesnek a tények tudatos elferdítésével is alig nevezhető horror szintje felé nőni. Sőt, megkockáztatom: ha nem az Oscar-díjas Octavia Spencer keltené életre az őrület mocsarában vígan dagonyázó, önjelölt pótanyát, a végeredmény még ezt a szerény szintet sem érné el. Hiszen kizárólag a tudása legjavát nyújtó karakterszínésznő a ripacskodást mellőző alakításának köszönhető, hogy a film nem silányul önmaga Zs-listás paródiájává. Mindez azért is fájó, mert egy szigorú dramaturg közreműködésével könnyedén öregbíthette volna a többi készítő hírnevét is. Így viszont legkésőbb augusztus végére azok is el fogják felejteni, hogy a világon van, akik jegyet váltottak rá.

Összefoglalás

Mami - Mit is láttam tizenkét perce?

Mami - Mit is láttam tizenkét perce?

Mami - Mit is láttam tizenkét perce?
Szerzői értékelés
48
%
Egy gyengécske, hellyel-közzel új hullámos horrorfilm.
Octavia Spencer alakítása remek és egyes groteszk-humoros elemei működnek.
Következetlen és kiszámítható.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap