Hiszem, ha látom?

A horror legnagyobb csapdája, hogy a más műfajoknál jellemzően kifizetődő, sallangok nélküli lényegre törés itt tízből kilencszer biztos bukáshoz vezet. Egy, a bevett toposzokra építő, ötlettelen romantikus komédia a megfelelő sztárokkal úgy is dollár-százmilliókat hozhat a konyhára, ha az első pillanattól az utolsóig pontosan tudni lehet a végkifejletet. De egy ügyesen kiválasztott történelmi krízis feldolgozásánál sem feltétlen izzadják habosra az ingüket a készítők, és az inkább elvont fejtörőknek, mintsem krimiknek számító detektívsztorik piaca is biztos.

Az eseményeket elfogadhatóvá és logikussá tevő atmoszféra megteremtése egyszerűen nincs benne a tíz legelengedhetetlenebb kritériumban. Pótolja a negédeskedés, a honfiúi hevület vagy a szellemi kihívás gyönyöre. Ám egy steril kulisszák között játszódó, vagy elvontan sematikus rémmese még a zsáner baltás gyilkosokkal, haragvó fantomokkal, mutáns szörnyszülöttekkel és megnevezhetetlen entitásokkal kelő-fekvő fanatikusait is legfeljebb csupán felingerli.  

Úgy szeretjük ezt a földet: ezer fészkivel/barázdáltan, vihar-törve víz fölé ível

Jarand Herdal legújabb filmje, az A maszk mögött ékesen illusztrálja ennek az tételnek az igazát, mivel megtekintése során szinte egyfolytában a fejünket csóváljuk, és a dühös-gúnyos ciccegések sem maradnak el. Gyanakvásunk már az alaphelyzet is megalapozza. A nem is olyan távoli jövőben járunk: az egykor Skandinávia ékköveként irigyelt-ünnepelt Norvégiát egy kibogozatlan hátterű atom-incidens kvázi visszarepítette a középkorba.

A társadalom tartóoszlopai szétestek, a gazdaság összeomlott, és megszokott, hogy a nyomorgástól megtébolyodottak vagy a gátlástalan haramiák egy vastagabb kabátért is bárkit halálra vernek. Igaz, ezzel sem mennek sokra, mert a vegetáló keveseket egytől-egyig az veszély fenyegeti, hogy pár hónap, és éhen vesznek.

Másokhoz hasonlóan a katasztrófa előtt népszerű színésznőként hódító Leonora, és férje, Jacob is az épelméjűeket az őrültektől elválasztó, vékony határvonalon egyensúlyoznak. A nő már kizárólag a realitások makacs tagadása, és imádott gyermeke, Alice miatt kel ki reggelente az ágyból. Míg kedvese lassan, de annál biztosabban egyre mélyebbre süllyed a testet-lelket megbénító depresszió mocsarába. Éppen ezért mikor egy titokzatos idegen egy vacsorával összekötött performanszra invitálja meg őket, legyűrik balsejtelmüket, és felkeresik gazdája, az enigmatikus Matthias villáját.

A ház ura állja a szavát: némi falatozás után egy bizarr, interaktív kísérleti darab nézőiként és résztvevőiként feledhetik el bánatukat. Viszont örömük tiszavirág-életűnek bizonyul: előbb a cserfes-élénk gyermek tűnik el, majd a hitvesétől elszakadó, figyelmes asszony ráébred, hogy ördögi kutyaszorítóba került. Ha nem lép okosan és gyorsan, garantált, hogy a kúria alatt meghúzódó labirintusrendszerben fog kikötni, ahol markos henteslegények várják a hozzá hasonló, megtévesztett balekokat. Feladata adott: túlélni az éjszakát, és megmenteni a családját.

Eszem a zúzád

A totálisan életszerűtlen nyitány okkal indítja be fejünkben a vészcsengőt – igaz, ennek zaját eleinte elnyomja a precízen megkomponált, festményszerű látványvilág. Vigasztalan, az örömet a csontokból is kiszívó koszfészek, egy szebb-jobb kor misztikus-vallásos áhítatot keltő, csicsás bálterme, vagy épp egy furcsábbnál furcsább szobákkal teli kastély babonáz meg.

Ám sajnos ahogy telnek-múlnak a percek, óhatatlanul rájövünk, hogy a rendező elemi hibát követett el, jelesül, beleszerelmesedett a túlélés és az erkölcsi megingathatatlanság körül forgó mondandóba. Így ostobábbnál ostobább ál-fordulatokkal, mérhetetlenül mesterkélt, se füle, se farka csavarokkal, és bicskanyitogatóan unalmas moralizálással próbálja nyomatékosítani azt a formabontóan merész felvetést, miszerint felebarátaink étkezési célú felhasználása igazolhatatlan-opportunista gonoszság.

Azonban hitelességnek se híre, se hamva: a blőd, hatelemis szimbólumokkal teletűzdelt jelenetek okítani és nem szórakoztatni akarnak. Mi pedig csak ülünk, és csendben várjuk, hogy mi sül ki ebből az egészből. Aztán kétségbeesetten konstatáljuk, hogy ennyi, nincs ironikus felhang, a sztorit nem fűszerezik meg pikáns-váratlan apróságok és katarzisról is fölösleges álmodni. Hanem tényszerűen arról van szó, hogy valaki 2020-ban égető szükségét érezte annak, hogy nyilvánosan elítélje a kannibalizmust, és rámutasson a táplálkozás ezen módjától undorodók etikai felsőbbrendűségére.

Ráadásul apránként halmazati büntetésnek kissé paradox módon a kezdetben pozitívumnak elkönyvelt külcsín is idegesíteni kezd. Hiszen nincs annál rettenetesebb gyötrelem, mint mikor egy triviális, popsláger-reflénnek is kínos üzenetet vizuális effektekkel turbóznak fel, hogy közel két, agyrohasztó órán át sulykolhassák a fejünkbe. Ergo hamar olyan érzésünk támad, mintha egy védencei szellemi képességeiben nem bízó, egyben a debilitás határát súrolóan naiv dadus három felvonásos, a zöldségfogyasztás fontosságát aláhúzó zoknibáb-rockoperáját bámulnánk.

Verdikt

Összességében az A maszk mögött egy hébe-hóba szekunder szégyent keltően butácska, csattanó, meglepetések és tanulság nélküli tanmese-pótlék. Ha erre vágyunk, örülhetünk, de ellenkező esetben ugorjunk.

A kép forrása a Rotten Tomatoes.