Bár az 1987 és 1999 között futó Szomszédokat kismillió kritika érte a botrányos operatőri munka, a banális-szájbarágós, moralizálgató cselekmény és a tömegoszlató dialógusok miatt, népszerűsége vitathatatlan. Rajongók százezrei, ha nem egyenesen milliói követnék tovább örömmel hétről hétre kedvenceik életét. Ám ha a hőn áhított folytatás egy alternatív univerzumban játszódna, és Lenke néni domina-bőrszerkós, rúnázott ököltőrökkel harcoló szörnyvadászként szabadítaná meg szenvedéseitől emberi mivoltuktól megfosztott, mutálódott szeretteit, sokan felvonnák a szemöldöküket.
Pláne, ha Taki bácsi pikkelyekkel borított, lélekfaló démonfejedelmként, Kutya úr egy kannibál horda tébolyult, heronista vezéreként, míg Julcsi gyerekgyilkos, vérivó strigaként térne vissza a képernyőre. A kiborggá operált Böhm úr, a patkány-labrador-félcipő hibrid, vallási fanatikus Vágási Feri vagy az átélt események hatására megtébolyodó, és egy lángszóróval ámokfutásba kezdő, nekrofil Etus kiváltotta sokkról nem is beszélve.
Egy efféle, az ihletforrásnak jóformán csak a címét és a szereplők nevét használó kvázi-reboot elsőre a valóságtól elrugaszkodott, alkohol szülte, abszurd gondolatkísérletnek tűnhet. De ahogy azt az A vágyak szigete furcsa históriája is igazolja, messze nem akkora képtelenség, mint azt hinnénk. Hiszen a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig hódító széria korának jellegzetes képviselője volt: a némi misztikummal átitatott, kalandos-optimista epizódok szinte kivétel nélkül ugyanarra a bejáratott sémára épültek.
Az egyes elejtett félmondatok alapján halhatatlan Mr. Roarke jóindulatú őrangyalként valóra váltotta paradicsomi birtokát felkereső vendégek legtitkosabb kívánságait. Egyben rámutatott jellemhibáikra, és segítségükre volt abban, hogy legyűrhessék a napjaikat megkeserítő gyarlóságaikat, hogy aztán testileg-lelkileg megifjodva mehessenek haza. Eközben hű társa, a pöttöm Tattoo sem tétlenkedett: szerethető, komikus mellékalakként csalt mosolyt egy generáció arcára.
Ennek tükrében egy, az üdülőparadicsom urát ősi, megnevezhetetlen-felfoghatatlan hatalmak kérlelhetetlen, romlást hozó ügynökévé züllesztő újragondolás annyira tűnhet logikusnak, mint angolnákat deriválásra idomítani. Ám a sors kifürkészhetetlen akaratából a Blumhouse producereinek megtetszett ez a koncepció, és áldásukat adták a munkálatok megkezdésére. De ahogy arról immár a hazai nézők is meggyőződhetnek, ez súlyos tévedésnek bizonyult, mivel végeredmény jószerivel azt sem érdemli meg, hogy filmként hivatkozzunk rá.
Holott az újragondolás terve papíron nem hangzik rosszul. Elvileg egy, a hozzá intézett fohászokat szándékosan kifacsaró, szadista dzsinn kegyetlenkedései körül forgó Halálosztó-franchise nyomdokaiban járó Majommancs-slashert kellett volna kapnunk a pénzünkért. Ezeknek az alkotásoknak a felépítése pofonegyszerű: pár, más-más habitusú karakter kénytelen megtanulni a fantáziálás és a hőn áhított képzelgések megvalósulása közötti, drasztikus-drákói különbséget. Illetve az is gyakori, hogy dédelgetett céljuk lidércnyomásba illő, groteszk áldozat árán teljesül. Aki pénzt akar, azt imádott édesanyja, gyermeke vagy hitvese egy kisebb vagyont érő biztosítási kötvényével kerülhet be a dollármilliomosok elit klubjába. A sztárságra ácsingózok előbb-utóbb belefutnak egy biztos kezű David Chapman-imitátorba, és az igaz szerelmük meglelésében reménykedők egy személyüket bálványozó, 140 kilós, pálpusztai-szagú, fogatlan-tripperes kangogre szexjátékszerekkel teli pincéjében ébrednek. A lényeg az ironikus, romlásba taszító vagy őrületbe kergető, meghökkentő-bizarr értelmezés.
Nem éppen agysebészet – ám a Jeff Wadlow rácáfolt az esélyekre, és történelmet írt. Mert egyrészt makacsul tartotta magát a tankönyvi dramaturgiához, másrészt fáradozásai gyümölcse minden, de szó szerint minden területen elmarad az elvárható minimumtól. Vagyis a bevett fogások szellemtelen kopírozása sem tudta elfedni siralmas koncepciótlanságát, és fizikai fájdalmat okozó tehetségtelenségét.
Pozitívumot kiemelni tényszerűen lehetetlen, ellenben az egy média-szakkör szárnyaikat bontogató tagjait is pirulásra késztető baklövések listáját napestig sorolhatnánk. A szigetre egy pompás hétvége ígéretével elcsalt, és kénytelen-kelletlen egy ördögi játszma résztvevőjévé váló, jellegtelen hullajelöltek kétdimenziós, érdektelen sablonfigurák. Hányattatásaik ötlettelenek, egyetlen kurta pillanatig sem izgat minket, hogy miért is csalták őket lépre. Emellett halmazati büntetésként megformálóik tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy bevertek egy marék szeget karrierjük koporsójába, mivel színészi játéknak nyomát sem látni. Ez leginkább a Roarke bőrébe bújó Michael Peña-nál fordul át nem szándékos paródiába, mert az eredetileg kimért, elegáns- enigmatikus világfi itt egy botoxtól lebénult arcú, jóllakott óvodásra hajaz. Ráadásul egy rosszakarója elhitette vele, hogy ha meredten bámul maga elé, az tiszteletet parancsoló, sejtelmes aurát kölcsönöz majd neki, és nem egy durcás bárzongoristára fog hasonlítani.
Ez pedig egy átütő atmoszférájú horrornál is áthidalhatatlan problémát jelentene. Hát még egy meghatározhatatlan-bekategorizálhatatlan, rémmesének sótlan, drámának inspirálatlan, kriminek unalmas, thrillernek túl könnyed, vígjátéknak nem elég humoros, dark fantasy-nek lapos blődlinél. Bikinis macák, elbaltázott döntésektől szenvedő nyomorultak, zombik, természetfeletti rontások, fékeveszett partik és altesti poénok kavarognak követhetetlen kaotikussággal. Mintha három avantgárd websorozat rosszul összefércelt, kohézió nélküli epizódjaival gyötörnének.
Záróakkordként a történet bő negyedét hanyag eleganciával zárójelbe tevő, kötelező csavar is olyannyira ostoba, mesterkélt és légből kapott, hogy kedvünk támadna lefejelni tőle az előttünk lévő szék támláját. Ám a nyolcvanezredik, faarccal előadott párbeszéd, hajánál fogva előráncigált fordulat, vagy hajmeresztő baromság után már annyi erőnk sem marad, hogy kínunkban röhögjünk ezen a vonatszerencsétlenségen. Megkockáztatom: legkésőbb a huszadik percnél rehabilitáljuk Ed Wood-ot, majd ötvenediknél fogjuk a kabátunk, elhagyjuk a vetítőtermet, és hazafelé Uwe Bollnak is megbocsátjuk a vétkeit.
Így az A vágyak szigete legfőbb erénye, hogy esélyesen februárban túlestünk 2020 abszolút mélypontján, és innentől kezdve kizárólag felfelé vezet az út. Eszünkbe ne jusson megtekinteni, mert a jegyvásárlás erkölcsileg pariban áll a Boko Haram, a Fényes Ösvény vagy a gombamód tenyésző neonáci utódszervezetek támogatásával.
