A Don’t Nod neve hallatán a legtöbb játékosnak a drámai, érzelmi hullámvasutakkal teli és a döntési helyzeteket hangsúlyozottan középpontba állító játékok jutnak eszébe, mint például a Life is Strange sorozat (és a hozzá kapcsolódó játékok) vagy a Vampyr és a Banishers. A francia stúdió azonban az utóbbi években láthatóan igyekszik kitörni a jól megszokott zsánerből és jelen esetben szó szerint bolygóközi dimenziókba emelné a történetmesélést. Az Aphelion messze a legambiciózusabb vállalkozásuk és a háttér is hátborzongató.
A 2060-as évek végén járunk és a Föld az ökológiai összeomlás szélén billeg – a vízszint folyamatosan emelkedik és pusztító tájfunok késztetik újabb és újabb költözésre a túlélőket a még elérhető szárazföldeken. Az emberiség reményeinek utolsó sugarát egy újonnan felfedezett, a Naprendszer legkülső peremén keringő, fagyos és kietlen égitest, a Persephone jelenti. A két személyes felfedező űrmisszió az emberiség sorsát tartja a kezében, de lehet, hogy a saját életüket sem lesz erejük megmenteni a bolygón leselkedő veszélyektől.
A két főszereplő a Hope-01 kutatómisszió két asztronautája Ariane Montclair és Thomas Cross és a fejlesztők nagyon komoly háttérmunkát tettek a játék tudományos, a felszereléseket illető és az űrkutatással kapcsolatos részébe, ugyanis, hogy a projekt az Európai Űrügynökség (ESA) szakmai támogatásával valósult meg, ami meg is látszik az űrruhák részletességén vagy az asztronauták eszközkészletén. Még a játék címe is asztronómiai kifejezés, ugyanis az aphélium (aphelion) vagy naptávolpont egy heliocentrikus pályán keringő égitest pályájának azt a pontját jelenti, amely a Naptól a legtávolabb esik.
A gondok és a halálos kaland akkor kezdődnek, amikor a kutató és felfedezőhajó letér a pályájáról, és kényszerleszállást hajt végre a bolygó felszínén. A becsapódás után Ariane és Thomas elszakadnak egymástól, az elhagyatott, befagyott tájon pedig nemcsak a gyilkos hideggel és az oxigénhiánnyal kell megküzdeniük, hanem egy rejtélyes, természetfelettinek tűnő entitással is, amit a játék Nemesis-nek hív.
Lehet rá bármit mondani, de az Unreal Engine 5 olyan képi világot varázsol a képernyőre, amely ahhoz képest, hogy „csak” jég és hó elképesztően szép és változatos tud lenni, és nem csak abban, ahogy megölni igyekszik minket. A hóviharok ködén átsejlő idegennek és szokatlannak ható struktúrák, a jégpáncél alatt megcsillanó fények, a végtelen kráterek és a magány nyomasztó jelenléte rendkívül erős hangulati töltettel bír és remekül passzol a túléléshez, az ember szinte érzi a csontig hatoló hideget, a magára hagyatottságot, ahogy a két főhős az életéért küzd. Mindezt szinte tökéletesen kiegészíti Amine Bouhafa zeneszerző kísérőzenéje, ahol a visszafogott, melankolikus, szintetizátorokkal és vonósokkal támogatott zene a cselekménnyel és a szereplőkkel a szokásosnál is szorosabban fonódik össze.
Az Aphelion a két főszereplő eltérő állapota miatt egy ponton túl kettéválik és mindkét karakterrel, kicsit másképp kell előre haladnunk és túlélnünk. A sérült Thomashoz kapcsolódó szálban a sci-fi háttérsztori felfedezése érdekes is lehetne, de a szakaszok rendkívül monotonnak hatnak sajnos és a csigatempójú mozgás, a túlbonyolított oxigén-menedzsment nem feszültséget teremtenek, hanem folyamatosan megakasztják a játék ritmusát Ariane szakaszaiban a felfedezés és a dinamikus haladás egy lendületesebb jelleget képvisel, de szinte platformerként működik, ami itt elég zavaró, pláne ilyen mennyiségben, de az sem segít, hogy az ugrások időzítése néha kiszámíthatatlan és nem egyszer előfordul az is, hogy egy apró fizikai akadály miatt zuhanunk a mélybe.
Sajnos hasonlóan frusztráló lett a Nemesis elől bújkálós, az Alien:Isolation-höz hasonlítani akaró rész is, ahol az ellenség vagy tökkelütött módon észre sem vesz minket, vagy hirtelen mindentudóvá avanzsál és a legbiztosabbnak tűnő helyen is levadász. A felsorolt problémák pedig a ritka mentési pontok miatt még több frusztrációt okoznak, az újra és újra megismételt szakaszoktól pedig hamar elmehet az ember kedve.
Összességében az Aphelion egy látványos, de tragikusan kiegyensúlyozatlan alkotás. A külalak, a zene és a hangulat szempontjából az élvonalba is tartozhatna, de a nehézkes irányítás, a kidolgozatlan lopakodós részek és a néhol vérszegény történeti szál miatt a bő 7-8 órás kaland a végére inkább érződik nyűgnek, mintsem lenyűgöző utazásnak.
