A könyv jobb volt

Egy King-adaptáció megtekintése az orosz rulett egy módfelett sajátos formája. Tippünk sincs, hogy a revolver öt, hat, vagy hétlövetű, és azt is homály fedi, hogy hány töltényt rejt a forgótár. Ráadásul ha rossz kedvében találjuk Fortunát, akkor egy csőre töltött, negyvenötös kaliberű, félautomata pisztoly ravaszát kell meghúznunk. Ugyanakkor az is tény, hogy a hátborzongató hazárdjáték túléléséért nemritkán a legmerészebb vágyainkon is túltevő jutalom a jussunk. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy az A remény rabjai hosszú esztendők óta az IMDB a legjobb filmeket összesítő listájának élén tanyázik. Ám egzotikus diktatúrák tábornokai egyedül azért nem aknázták még ki az A kukorica gyermekei franchise-ban, vagy az A mángorlóban rejlő hadászati potenciált, mivel az lenne az utolsó húzásuk. Ha egy másodpercet is levetítenének öldöklés közben, a nagyhatalmak szívfájdalom nélkül beszántanák őket a földbe a tömegpusztító fegyvereket korlátozó egyezmények aránytalan-irreális megsértéséért.

Emiatt az Álom doktor akkor is ingoványos terepen mozogna, ha nem az eleinte fagyosan fogadott, aztán az eltelt évtizedek során átértékelt-újraértelmezett, és manapság milliós rajongótáborral bíró Ragyogás folytatása lenne. Így viszont egyszerre kell megküzdenie a horror modern nagymesterének írásaira épülő alkotásoknál jelentkező lutrifaktorral, és a kimondva-kimondatlanul irreális elvárásokkal.

Lássuk hát, hogy megérte-e harminckilenc esztendőt várni, vagy sem!

Amikor előtted pusztulnak

Az ördögi Overlook hotel bábjaként megtébolyodó, és őrületében családjára rontó Jack Torrace fia, Danny sosem heverte ki a tragédiát: hogy senkire se hozzon bajt, elnyomta különleges képességeit. Öngyűlölettel kevert bűntudata megtette a magáét: az ártatlan-aranyos csöppség egy hitvány, narkós-alkoholista kurvapecérré (Ewan McGregor) züllött, aki jószerivel bármire hajlandó, hogy megszerezze a napi löketét. Szerencséjére az anno hasonló cipőben járó irgalmas szamaritánus Billy (Cliff Curtis) felfigyel rá, és az ő hathatós segítségével maga mögött hagyja rossz döntései vissza-visszatérő árnyait. Pár évvel később az egy hospice ápolójaként dolgozó, a negyedik X-et taposó férfi vidáman és józanul tér haza a fárasztó műszakok után. Mert bár szigorúan betartott, önkorlátozó napirendje unalmasabb nem is lehetne, az, hogy sors kifürkészhetetlen akaratából összebarátkozott az elképesztő erőknek parancsoló kiskamasszal, Abby-vel (Kyliegh Curran) kárpótolja a nehézségekért.

Boldogsága azonban nem tart soká. Kisül, hogy egy, az irgalmat nem ismerő Kalapos Rose által (Rebecca Ferguson) vezetett, bizarr kompánia vadászik a hozzá és védencéhez hasonlókra. A magukat Igaz Kötésnek nevező, egy vándorkommunával vegyített szektára hajazó banda tagjai évezredeken át tartó életre ácsingózó, elátkozott junkie-k. Ameddig hozzájutnak a kiszemeltjeikből kínzással-kivégzéssel kinyerhető, általuk párának nevezett, misztikus anyaghoz, addig nem rágja meg őket az idő vasfoga. Ám mivel egyre kevesebb a becserkészhető-elejthető vad, lassan felélik felhalmozott készleteiket, és mikor rábukkannak a lányra, egy percig sem kérdéses, hogy mit terveznek. A béke nem opció, és igazolva, hogy csőstül jön a baj, Danny-nek múltja hófödte, neokoloniális stílusú démonjával is le kell számolnia.

Ahogy az ennyiből is megállapítható, lélektani elemekkel megtűzdelt rémmese helyett egy izgalmas, a jó és a rossz örök harca körül forgó, dark-urban fantasy hibridre ülhetünk be. A horror csupán szűk marokkal mért cukorszórat az ízletes-laktató tortán. Ez gyaníthatóan sokakat fel fog paprikázni, mert egy folytatásnál mondhatni alapkövetelmény, hogy ne kalandozzon túl messzire az első résztől. Ellenben ha túltesszük magunk az első sokkon, és adunk egy esélyt a végeredménynek, elégedetten konstatálhatjuk, hogy nem a rajongó-lehúzás minősített esetéről van szó. Lassan hömpölygő, nagyívű, és nem utolsó sorban a függőség, illetve a valóság elfogadásának kérdését körbejáró, elgondolkoztató-megindító cselekményt kapunk a pénzünkért.

A pályája egyik legkitűnőbb alakítását nyújtó McGregor bámulatosan formálja meg a szürke-jelentéktelen vegetálást választó, lélekben összetört, a jövőtől és magától is rettegő páriát. Míg a jövő nagy tehetségének ígérkező, ifjú kolléganője valódi hatalmával tisztában nem lévő, apránként megannyi keserű-szomorú leckét megtanuló csodagyerekként brillírozik. De a prímet a kényszerű véd- és dacszövetségben élő kárhozottak kompániája viszi. A félreértések elkerülése végett: az örömtelen, önmagáért való létezésükhöz foggal-körömmel ragaszkodó, modern kvázivámpírok nem érdemelnek szánalmat vagy szimpátiát. Egy percig sem érezzük úgy, hogy szurkolnunk kéne nekik. Ám önkéntelenül is eltűnődünk azon, hogy ha a véletlenek sajátos összjátékaként mi kerülnénk hozzájuk hasonló helyzetbe, akkor ellenállnánk-e a majdhogynem örök ifjúság csábító szirénhangjának.

Túlzásba vitt hódolat

Az Álom doktor tehát egy, a saját jogán is elismerésre méltó mű. A jobbnál jobb színészeknek, a lenyűgöző karaktereknek és nemritkán a székünkhöz szegező sztorinak hála, hamar elfeledjük elvárásainkat. Ám ez mit sem változtat azon, hogy a munkálatokat vezénylő Mike Flanagan-nek nem sikerült felérnie jeles elődjéhez. A tévés produkcióban is megütközést keltő effektek láttán például az emberben önkéntelenül is felmerül, hogy egy paródiára vett jegyet: jobb pillanataiban is fapados CGI-effektek elegyednek ijesztőnek bajosan nevezhető szellemekkel. Emellett a százötvenöt percesre duzzadó, monstre játékidő is komoly gyomros. Hiába örvendetesen kevés a semmiből induló, és pontosan oda visszaérkező töltelékjelenet, egyik-másik epizód öncélúan hosszú.

Ezek persze bőven megbocsátható apróságok az Álom doktor Achilles-sarkához képest. A legfőbb gond ugyanis kétségkívül az, hogy a rendező már-már mániákusan tisztelegni akart az 1999-ben elhunyt géniusz előtt. Ezért azon volt, hogy lemásolja annak jellegzetes mesterfogásait. Csakhogy sajnos erőfeszítéseit nem kísérte áldást: hiányzik az a megnevezhetetlen többlet, ami a nemritkán szadizmusba hajlóan maximalista, alárendeltjeit előszeretettel gyötrő különc remekeinek savát-borsát adja. Hovatovább, a túlságosan is ismerős vizuális megoldások több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Hiszen bántóan kiemelik, hogy a forgatást ezúttal nem egy lángelme, hanem egy roppant tehetséges, ám itt és most magát akarattal epigonná silányító profi dirigálta. A konstans főhajtás így visszafelé sül el. Megkockáztatom: ha a szereplőgárda tagjai nem nyújtanák tudásuk legjavát, a legtoleránsabb nézőn is merő-méla undor venne erőt. Elvégre a tömény-hígítatlan, konstans déjà vu kis dózisokban is bosszantó – hát még bő két és fél órán át.     

Verdikt

Azonban vitathatatlan, hogy mindent a maga súlyán kezelve a pozitívumok túlszárnyalják a negatívumokat. Vagyis, bár a salemi direktor fáradozásainak gyümölcse készítője bátortalansága és önállótlansága miatt lecsúszik arról, hogy az évtizedek múlva is bátran elővehető, felülmúlhatatlan klasszikusok között emlegessük, nem távozunk keserű szájízzel a moziból. Ergo a sötét, de nem borzongató kikapcsolódásra vágyók bátran tegyenek egy próbát. Viszont a horrorokat preferálók inkább evezzenek más vizekre: választékból mostanság nincs hiány.