Richard Connell neve esélyesen keveseknek hangzik ismerősen. Holott a maga korában igen népszerű és hallatlanul termékeny, több, mint háromszáz hosszabb-rövidebb művet jelző novellista „A legveszélyesebb játék” című örökbecsűjével beírta magát a ponyvatörténelembe. Klasszikusa, amiben a hajótörést szenvedő Sanger Rainsford a tébolyult orosz gróf, Zaroff prédájaként kénytelen küzdeni az életéért, önálló műfajt teremtett. Az embervadászat körül bonyolódó horrorok jóformán kivétel nélkül az itt lefektetett aranyszabályokat másolják. Beszédes, hogy az 1924-ben publikált etalont már 1932-ben feldolgozták, és azóta kismillióan alakították át a saját szájuk íze szerint a történetet. 1943-ban Orson Welles kölcsönözte a hangját egy rádiós drámában az eszelős arisztokratának. Ötven évvel később Jean-Claude Van Damme menekült Lance Henriksen és pribékei elől a Tökéletes célpontban, aztán rá egy esztendőre Rutger Hauer akarta begyűjteni Ice-T skalpját a Játssz a túlélésért!-ben. Springfield elvetemült milliárdosra, Mr. Burns is puskát ragadott egy Halloween-i különkiadásban, a Végtelen határok androidokkal spékelte meg a felállást, és Lucy Lawless Xena-ként fegyelmezett meg egy pökhendi herceget. Míg nemrég az A vadászat bemutatóját kellett elhalasztani, mivel egyrészt a nemtetszésének hangot adó Donald Trumphoz hasonlóan többen is úgy érezték, hogy az a republikánus szavazókat támadja. Másrészt a terjesztők ízléstelennek tartották volna a mozikba küldeni munkájuk gyümölcsét az utóbbi idők rettenetes vérfürdői után.
Nem könnyű tehát újat mutatni a témában, hiszen a popkultúra sarokkövévé nemesedett sztorit lényegében az összes lehetséges módon adaptálták. Szerencsére azonban a horrorban utazó rendezők, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett megtalálták a módját annak, hogy egyedi ötletekkel fűszerezzék meg az utóbbi pár évtized során óhatatlanul ellaposodó cselekményt.
Az árván felnőtt Grace úszik a boldogságban, mert végre egybekel kedvesével, a társasjáték-gyártásból megtollasodott Le Domas klán trónörökösével, Daniellel. Felhőtlen öröme viszont hamar semmivé foszlik, és vegytiszta kétségbeesés lesz rajta úrrá. Mivel, ahogy azt az esküvő után megtudja, újdonsült rokonsága egyik őse alkut kötött a Le Bail álnevet használó ördöggel. A fausti paktum pofonegyszerű: ha a valaki beházasodik a díszes társaságba, akkor némi közös időtöltéssel kell megpecsételnie a friss köteléket. Ha a szentségtelen patrónus a verdiktet egy kártyára nyomtatva közlő varázsdoboza dámát, kockázást, vagy hasonló, pillesúlyú kikapcsolódást javasol, gond egy szál se. De ha a bújócskára esik a választása, nincs mese. A jövevény kap némi előnyt, aztán ha rábukkannak, feláldozzák a sötétség fejedelmének – feltéve, hogy nem húzza ki napfelkeltéig, mert ebben az esetben üldözői gyors, ellenben annál borzalmasabb véget érnek. A szőke szépségnek is a halálos ítélettel egyenértékű lap jut, és hiába tiltakozik a férje, nincs apelláta.
Normális körülmények között ezután egy jéghideg-profi viadal venné kezdetét. Ám a sátánnal kebelbarátságban álló, és lelküket készséggel eladó família tagjai annak dacára, hogy tántoríthatatlan hívei a sötétség hercegének, jórészt a valósággal köszönőviszonyban sem álló, kőgazdag léhűtők. Így nem zöldsapkásokéval felérő fizikumú, rafinált sorozatgyilkosok, hanem kiégett alkoholisták, az okostelefonjuktól elszakadni képtelen zsúrpubik, a legkisebb zajra is odapörkölő, politoxikomán csődtömegek és hasonló alakok kísérlik meg felkoncolni a nőt. Olyan, a jólétbe elkényelmesedett-belehülyült senkiháziak, akik a Youtube-ról próbálják ellesni a nyílpuskahasználat fortélyait. Netán két-három szolgálólány lelövése után duzzogva elvonulnak kokózni, és titkos mestertervük az, hogy Stevens, a kötelességtudó főkomornyik majd Jeeves nettó pszichopata kései utódjaként ki fogja húzni parancsolóit a bajból.
Az érdekes csavarral megbolondított alaphelyzet ezért hamar a székünkhöz szegez. Kifejezetten üdítő változás, hogy műkedvelő hobbimészárosok, vagy vonakodó-inkompetens szektások kapják fel a dédpapi párbajpisztolyát, és erednek a peches szerelmes nyomába. Ugyan bántóan elcsépelt sablonokra épülnek, de egytől-egyig elég karakteresek ahhoz, hogy groteszk csetlésükkel-botlásukkal mosolyt csaljanak az arcunkra. Hovatovább, ha kicsit is szeretjük a fekete humort, garantált, hogy látványos hozzá nem értésükön többször is teli torokból fogunk röhögni. Mint ahogy az élete javát gyaníthatóan nem felfegyverzett és mindenre elszánt mániákusok elöli loholással töltő Grace egyik-másik húzását is nehéz kibírni nevetés nélkül.
Ám sajnos az alkotók nem érték be egy nívós horrorvígjáték tető alá hozatalával. Napjaink trendjének megfelelően azon ügyködtek, hogy mély-magvas, szatirikus elemekkel bőségesen feldúsított mondanivalóval bolondítsák meg a hentfesztivált – de látványosabban még tudatos erőfeszítéssel sem bukhattak volna el. A legfőbb gond az, hogy miközben kilencvenöt perc bőségesen elég lett volna egyetlen gondolat kibontásához, a készítők az összes, szóba jöhető jelenségről véleményt akartak formálni. Emiatt filmjük egyszerre szól a párkapcsolati buktatókról, a családról, a köznéptől elszakadt, léha elitről és még az eleve elrendeltetés kérdésköre is előkerül.
Ez pedig azzal jár, hogy a direktorok már-már bazárinak ható, olcsó-harsány módszerekkel, és halmazati büntetésnek kínosan szájbarágósan „mutatják be” az amúgy érdekes témákat. Az idézőjel nem véletlen: nem kis bátorság kell ahhoz, hogy társadalomkritikának állítsák be azt, hogy egy kosztól-vértől mocskos ruhájú nyomorult arról ordibál, hogy a felső tízezer képviselői őrültek. Jobban jártunk volna, ha vagy szűkebbre veszik a fókuszt, vagy teljes egészében mellőzik ezt vonulatot, és felvállalják, hogy egyedüli célkitűzésük a szórakoztatás.
Ezzel együtt persze nem érdemes túlságosan szigorúnak lenni mókás-borzongató Aki bújttal. Amennyiben egy megbízható alapokra építkező, jól összerakott, feszes-beles, ám kategóriája élvonalával fel nem érő komédiára vágyunk, ne sokat habozzunk a jegyvásárlással.
