A pénzt óraműszerű pontossággal termelő franchise-oknál reális annak a veszélye, hogy az alkotók elkényelmesednek a sikertől, és hitvány alibizéssel verik át megtévesztett rajongóikat. A tétel igazolásához keresve sem találhatunk jobb példát a gyengécske A gyászoló asszony átkánál. Elvégre a Démonok közt univerzum hatodik része csüggesztő ötlettelenségével és totális koncepciótlanságával joggal tekinthető 2019 egyik legnagyobb csalódásának. Ennek tükrében nem különösebben meglepő, hogy az Annabelle harmadik felvonására többen is gyanakodva tekintettek. Hiszen abszolút benne volt a pakliban, hogy újfent egy kétes minőségű, az egykorvolt dicsőségre építő résszel fog bővülni a kritikusok által némiképp leírt sorozat. De szerencsére a modern horror egyik kulcsfigurája, James Wan a jelek szerint érezte, hogy vékony jégen táncol, és régi harcostársát, Gary Daubermant ültette a rendezői székbe. Döntését nem volt oka megbánni: az eddig elsősorban forgatókönyvíróként ténykedő, tehetségét kismillió alkalommal megcsillantó filmes új szerepkörében is kitett magáért.

1971-ben járunk. A kisiskolás Judy Warren élete finoman fogalmazva sem tündérmese – vagy ha mégis, akkor Grimmék eredeti, bizarr-groteszk elbeszéléseire hajaz. Szülei, Ed és Lorraine ugyanis a természetfeletti specializálódott nyomozókként keresik a kenyerük, így imádott lányuk gúnyolt-rettegett páriaként tengeti napjait. Egyetlen barátja a bébiszittere, az egyetemista Mary, aki amennyire erejéből telik, igyekszik istápolni a magánytól és kitaszítottságtól sokat szenvedő védencét. Persze ahogy sejteni lehet, rá is átragad egy kevés a famíliát övező misztikumból. Ezért mikor az egyik évfolyamtársnője mindenáron meg akarja magának nézni a pletykák és legendák övezte házat, végül belemegy, hogy ketten vigyázzanak a leányzóra. Ezzel azonban végzetes hibát követ el, mivel apja halálát feldolgozni képtelen kísérője végső elkeseredettségében betör Warrenék tárlatába. Majd egy varázsamulett után kutatva kiereszti börtönéből az Annabelle-ként emlegetett babát egyfajta kapuként használó démont.

Nem épp a legeredetibb alaphelyzet, ám a pokolbéli kreatúra kiszabadulásával egy hideglelős vesszőfutásba csöppenünk, ahol a halál még csak nem is a legrosszabb végkimenetel. Üresjáratról szó sincs: a Sátán ocsmány, ártatlan lelkekre sóvárgó szolgájának mesterkedései mellett síron túli nyugalmuktól megfosztott kísértetek és rontást hozó tárgyak nehezítik meg a kicsiny csapat dolgát. Víziókkal gyötrő tévé, viselőjét a téboly karjaiba lökő, és eszelős gyilkossá aljasító menyasszonyi ruha, vagy épp veszedelmes szamuráj-páncél: a borzalmas kuriózumok listája hosszasan sorolható lenne. Egy biztos, a jó okkal hét lakat alatt tartott gyűjtemény okkult hatalmaktól megmételyezett darabjai garantált, hogy a frászt hozzánk ránk. Hiába igyekszik néhány setesuta poén enyhíteni a nyomást, a kézzel tapintható, tömény feszültség, illetve a lidércnyomásba illő szörnyetegek és parajelenségek garantálják, hogy percig sem ülünk nyugodtan a székünkön.

Látszólag tehát egy szavunk sem lehet a végeredményre, és tény, hogy Dauberman rendezői debütálása toronymagasan a mostanában piacra dobott, a rémesen gyenge és az érdektelen között ingadozó horrorok fölé magaslik. De ez nem nagyon változtat azon, hogy a történetet is jegyző direktor kizárólag általa ismert okokból szokásával szemben nem fárasztotta magát a láthatóan úri huncutságnak tekintett dramaturgia szabályainak betartásával. Emiatt az egyenes vonalvezetésű nyitány és a finálé közötti események időnként egy, az értelmes, összefüggő cselekményt jelenetekre szabdalt, inkoherens ijesztgetésre cserélő, kísérleti projektre hajaznak. Sztorit nyomokban sem fedezhetünk fel: a hangsúly az atmoszférán és a széria védjegyének számító, a semmiből előugró fantomokon van. Mintha Youtube-ra szánt, epizodikus sokk-klippek ilyen-olyan megfontolásból játékfilmmé összevágott kockái peregnének a szemünk előtt.

Ergo, akármennyire is izgalmas-torokszorító végignézni, ahogy a csapdába esett nyomorultak kétségbeesetten próbálnak megszökni a túlvilág erői elől, idővel önkéntelenül is hiányérzetünk támad. Aztán esélyesen úgy távozunk a moziból, hogy bár távolról sem szórakoztunk rosszul, ám nem ártott volna szorosabb keretbe foglalni az ad-hoc elemekből összedobott szellemjárást.

De ne legyünk telhetetlenek vagy igazságtalanok. Miközben az még vicc szintjén sem merülhet fel, hogy egy új etalonnal lettünk gazdagabbak, ha egy a tisztes iparosmunkánál érezhetően jobb horrorra vágyunk, ne sokat habozzunk a jegyvásárlással. Feltéve, hogy nem a műfaj zsigeri reakciók kiváltását mellőző, kifinomultabb eszközökkel operáló, alkalmasint pszichológiai töltetű képviselőit kedveljük inkább, mivel ebben az esetben jobban tesszük, ha másfelé kacsintgatunk.