Az élet apró örömei

A 2013-as Zombieland-sorozat pilotjának bukásakor világszerte százezrek ajkáról röppent fel egy háladó fohász. Hiszen Ruben Fleischer egy önmagában is megálló, közel hibátlan, keserédes horrorvígjátékot tett le az asztalra. A félénk Colombus felülkerekedett kényszeres-merev természetén, és elhódította-megpuhította a húga, Little Rock megvédése érdekében addig mindenki mást az emberhúsra éhes rémek elé vethető gyalogáldozatnak tekintő Wichita szívét. Míg a csapat öklének számító, élőholt-aprításra született, konok déli faszagyerek, Tallahassee túllendült múltja tragédiáján, és krémmel töltött piskótát majszolgatva örült annak, hogy új családra lelt. Happy end, kész, vége, nincs tovább, függöny. Éppen ezért, mikor az illetékesek bejelentették, hogy ha tíz év késéssel is, de a mozikba fog kerülni a folytatás, a rajongók egy részének mosolya nem volt őszinte, sőt, többen az idegkimerülés végső határára kerülve a közelgő világvégéről prédikáltak. Eközben mások azzal csitítgatták a kedélyeket, hogy a készítők ennyi idő elteltével biztos, hogy nem egy sebtiben tető alá hozott, hitvány-trehány másolattal szúrják majd ki a közönség szemét.

Lássuk hát, hogy hol az igazság!

Ideje élni vagy halni hagyni

A második epizód hosszas felvezetés helyett egyből az események sűrűjébe csap. Ugyan pár város fennen hirdeti, hogy itt-ott pislákol a civilizáció lángja, a Föld változatlanul a fertőző harapású, hébe-hóba egyre fortélyosabb fenevadak játékszótere. A kicsiny kompánia tagjai a Fehér Házban húzzák meg magukat. Ám miután a korosodó cowboy nem hajlandó felnőttként kezelni a legifjabb túlélőt, és Colombus az egyértelmű visszautasítás dacára feleségül akarja venni az elköteleződéstől irtózó szerelmét, odavész a törékeny idill. A testvérek úgy határoznak, hogy új vizekre eveznek. A félelmet hírből sem ismerő macsó szokás szerint elfojtja az érzéseit, de darabokra tört önérzetű társa kiborul.

Viszont mikor egy felfedezőút során hozzájuk csapódik a fejfájást okozó hülyeségét bájos-csacsogó modorával, pajzánságával és fékezhetetlen szexuális étvágyával ellensúlyozó szőkeség, Madison, ő is villámgyorsan elfelejti kínzó búját és bánatát. Hogy aztán kurtán-furcsán szakító menyasszonya váratlan visszatérésekor két vállra fektesse a bűntudattal kevert pánik. Mint kiderül, a az egyre jobban elkanászodó kamasz csúnyán átverte nővérét, és egy tenyérbemászó pofájú, pózer bájgúnár oldalán meglépett, hogy új, szabad-független életet kezdhessen. Bár az új jövevénnyel kiegészült bandában távolról sem szent a béke, az érintettek félreteszik ellentéteiket, és elindulnak, hogy megkeressék az elkóborolt lányt. Gyorsan kocsiba is vágják magukat, és ezzel kezdetét veszi egy Elvis-relikviákkal, rivalizálással, békeaktivistákkal és kegyetlen-irgalmatlan vérfürdőkkel tarkított, eszelős utazás.

Izgalmas alapszituáció, és nincs is okunk panaszra. A Király muzsikáját a gyilkolásnál is jobban imádó redneck ízes káromkodásokkal megtűzdelt egysorosai, és a pedantériájából a zombiapokalipszis során sem engedő, girnyó okostojás megjegyzései telibe találnak. A sértett-haragos exek passzív-agresszív civódásairól, a vizuális gegekről, és az egy marék molylepke szellemi kvalitásaival bíró riválisát ki nem álló nő maró-szarkasztikus viselkedéséről nem is beszélve. Lehetetlen kiemelni egy, a pályatársait felülmúló színészt. Még a csupán pár mondatot kapó mellékalakok megformálói is kitesznek magukért, a főszereplők pedig valósággal versenyt űznek abból, hogy lejátsszák a másikat a vászonról. Alibizésnek nyoma sincs: a rutin helyét a lélek veszi át. Megkockáztatom: hamisítatlan, huszonnégy karátos örömprojektről beszélhetünk. Egy olyan, hosszú esztendőkön keresztül dédelgetett-pátyolgatott alkotásról, amire nem, vagy nem csak a gázsiért mondtak igent a felkértek. Így az sem meglepő, hogy a burleszkelemekkel gazdagon meghintett, szemkápráztató akciójeleneteknél is brillíroznak.

2009, te csodás?

Látszólag tehát többet-szebbet nem is kívánhatnánk, és kétségbevonhatatlan, hogy ha szerettük az első felvonást, akkor ezen is teli torokból fogunk kacagni, mivel a régi recept ma is tökéletesen működik. Ám kissé paradox módon pontosan ez a film fő problémája is, mert az újdonságok nem érnek fel a bevett-kipróbált ötletekhez.

A félreértések elkerülése végett: nem Hollywood egyik fő mételyével, a kóros kockázatkerüléssel és krónikus fantáziátlansággal elegyített kvázi-önplágium minősített esetével szúrják ki a szemünk. A tehetségüket anno bizonyító Rhett Reese és Paul Wernick, illetve a leginkább az első Feláldozhatók forgatókönyvírójaként jegyzett Dave Callaham érezhetően azon voltak, hogy a 2009-es klasszikus erényeit megtartva előrelépjenek egyet. Fáradozásuk bizonyos szempontból meg is hozta az eredményét: a létező legheroikusabban buktak el, és nem értheti őket az vád, hogy pusztán a nosztalgiára építettek.

Azonban a tény tény marad. Hiába iparkodtak, nem sokat tudtak hozzátenni az összképhez. Az új karakterek Madison kivételével egyszerűen túl későn, vagy túl rövid ideig tűnnek fel ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődésünk és kötődjünk hozzájuk. Míg a rémisztően ostoba cicababa figuráját már az 1985-ös Szeszélyes évszakok kreatív stábjának értekezletén is visszadobták volna. Igaz, az ő megkedvelését az is nehezíti, hogy halmazati büntetésnek a fordító szabályosan kínlódott a szavak helyes kiejtésével küszködő, sajátos szlenget beszélő szőkeség szövegeinek átültetésével.

Hasonlóképpen, az átugrott évtized változásaira reflektáló fordulatok, események és történések is a következetlen, vagy a kínosan kiszámítható között ingadoznak. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a galiba-lavinát beindító és komfortznájából kilépő Little Rock partvonalra szorult epizodistává degradálódva nagyságrendekkel kevesebbet tűnik fel a vásznon a törzsgárda másik három tagjánál. Holott a magát az Úristen zombiölő lángpallosának valló déli surmó által felnevelt, majd éles váltással egy hippikommunában letelepedő leányzó beilleszkedési kálváriájában kismillió poénlehetőség rejlett.

Hiszen pótapjának hála, az erőszakról vallott véleménye jócskán eltér a beolvasztott puskákból békejel-medálokat öntő, dobolgatva-befüvezve a Kumbaya, My Lord-ot danolászó virággyermekekétől. Azaz szinte kizárólag a már régebben is milliókból hisztérikus röhögőgörcsöt kiváltó, szokásaikon nem változtató hősök és bejáratott tréfa-típusok hozzák a kötelezőt, és ez minimum kellemetlen, de inkább szégyenteljes.

Ezért a Zombieland 2: A második lövés komoly esélyekkel indul harcba a 2019 legmegosztóbb művének járó, kétes elismerésért. Mivel ha nem óhajtunk mást, mint, hogy elmerüljünk egy kicsit a múltban és vicc szintjén sem merül fel bennünk, hogy, ha már folytatásról van szó, kellene némi extra, akkor nincs mese. Kezünk-lábunk törve szaladjunk a legközelebbi moziba, mert parádésan fogunk szórakozni. Ha viszont lelkesedés ide, próbálkozás oda, igenis elvárnánk, hogy a friss elképzelések is felérjenek a régiekhez, okvetlenül csalódásként fogjuk elkönyvelni a rettenthetetlen túlélők legújabb kalandjait.