A Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukása – Nomen est omen

Amennyiben egy negyvenmillió dollárból forgatott akciófilm legfőbb erénye az, hogy egy kellemes, légkondicionált teremben, pihe-puha, kényelmes széken ülve tekinthetjük meg, az hagyományosan igen baljós ómennek számít. Most sincs ez másképp.

A Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukása – Nomen est omen

36 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
36
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Míg harminc-negyven éve egy akciófilm tarolásához nem kellett több pár kellékfegyvernél, öt-hat jellegzetes fizimiskájú rosszarcúnál és érzéssel adagolt, szellemes, vagy fárasztó egysorosoknál, mára drámaian nőttek az elvárások. Csupán a szcéna legnagyobb, jócskán nyugdíjkorhatár felett járó ikonjai engedhetik meg maguknak azt, hogy a nosztalgiahullám hébe-hóba haramiává átvedlő vámszedőiként biztosítsák öregkori megélhetésüket. A többiek kénytelenek egyedi ötletekkel előrukkolni, ha nem akarják, hogy hosszú évek alatt tető alá hozott művük egyetlen kurta szemvillanás alatt elmerüljön a tucatcímek lábvízszagú, szürke mocsarában.

Szerencsére, jócskán akadnak olyanok, akik sikerrel veszik a kihívást. Chad Stahelski John Wick-trilógiája messze átlagon felül megkoreografált, lélegzetelállító lövöldözéseivel lopta be magát milliók szívébe. Luc Besson sem tétlenkedett. A Liam Neeson karrierjének új lendületet adó Elrabolva-széria antihőse, Bryan Mills hiába küzd a családjáért, fikarcnyival sem jobb, mint azok, akiket pályája során tökélyre fejlesztett különleges képességeivel eltakarít az útból. De Hans Petter Moland is méltán lehet büszke magára. Hiszen a nemrég amerikai remake-et kapott az Az eltűnés sorrendjében azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha a szervezett bűnözés nagyágyúit egy elkeseredett kispolgár venné célba.

Napjaink jelszava így a megszokott toposzok fejtetőre állítása, vagy ritkábban a daliás idők elkoptatott megoldásainak büszke vállalása. Ergo Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukását joggal nevezhetjük történelmi jelentőségű kísérletnek. Mivel sajátos, módfelett igénytelen állatorvosi lóként harmonikusan egyesíti a két, gyökeresen eltérő iskola mélypontjait.

Azt, hogy egyik készítő sem került a túlfeszített munka okozta, életveszélyes kimerültségtől az intenzív osztályra, már az ezerszer elcsépelt alaphelyzet is előrevetíti. Hősünk, a megannyi hajmeresztő kaland után álmatlansággal, migrénnel és számtalan más nyavalyával küzdő Mike Banning (Gerard Butler) Trumbull elnök (Morgan Freeman) testőreként annak első számú bizalmasává avanzsált. Patrónusa hálája nem marad el: világossá teszi, hogy őt fogja kinevezni a titkosszolgálat nemsokára leköszönő fejének utódjául. Ám mikor a hírhedt Blackwater-féle zsoldoscsapatok bevetését maximálisan ellenző államférfi horgászni megy, ellenlábasai merényletet kísérelnek meg ellene. Ugyan Mike megmenti az életét, de erőfeszítései ellenére a nagyhatalom vezére kómába esik. Aztán igazolva, hogy csőstül jön a baj, a specialista hamar ráébred, hogy felültették, mert a jelek arra mutatnak, hogy ő áll a támadás mögött és az egyetlen, aki igazolhatná, nincs magánál. Ezután nincsen sok választása: mikor az őt potenciális veszélyforrásként kezelő valódi tettesek végezni akarnak vele, a káoszt kihasználva olajra lép, és eltökéli, hogy tisztára mossa a nevét.

Nem épp a legeredetibb felállás, értelmet végképp nem éri meg keresni benne, és az eleve hitvány összképet még tovább rontja a modern elvárások alkalmasint paródiának ható, nevetségesen amatőr kivitelezése. Ügynökünk 21. századi, érzékeny-esendő hős helyett egy rózsaszín nyuszis mamusz és egy döglött hering szerelemgyermekének minden karizmájával bíró pojáca. Még akkor sem hat fenyegetően, ha épp veszettül tüzelve osztja az áldást, és ez már önmagában meghatározza az atmoszférát. Ám ennél is nagyobb gond, hogy szintén a 2010-es évek jellemző húzásaként két rajtaütés és a meglepően üdítő végső leszámolás kivételével kiskanállal adagolták a tesztoszteronfokozó csihi-puhit. Ez pedig annak tükrében, hogy feszültségnek nyoma sincs, súlyos hiba – pláne, mivel az operatőr, a vágó és a világosító munkaköri kötelességüknek érezték, hogy a csúcspontoknál alig lássunk valamit. Ezért ilyenkor vagy a kamera rángatózik ide-oda, vagy éjszakai sötétségben mereszthetjük a szemünk, és a kettő kombinálása is előfordul. Igaz, a hébe-hóba megdöbbentően nívótlan CGI-effektek miatt jobban is járunk, ha feladjuk, és a fantáziánkra hagyatkozunk.

Az alkotás sorsát tehát már az is könnyűszerrel megpecsételné, hogy az új felfogáshoz illeszkedő mészárdaként egy hajítófát sem ér. Sőt, egy szebb-jobb korban a terjesztő fizetne az idejüket erre a viccnek erős, komolyan meg nyilván nem gondolt förtelemre pazarlóknak. De ha a korábban olvasott hiányosságokhoz még a VHS-korszak a hágai Nemzetközi Bíróság jogkörébe tartozó rettenetein is túltevő gyengeségeit is hozzávesszük, érthetetlen, hogy miképpen kerülhetett ez az istencsapása a mozikba.

Karakterábrázolásról, vagy történetvezetésről még ezen fogalmak már-már túlzóan jótékony érzelmezésével sem beszélhetünk. Hovatovább a hatvanadik perc környékén óhatatlanul felmerül bennünk, hogy a stáb tagjai elvesztettek egy fogadást. Mert mással nehezen, vagy sehogy sem magyarázható, hogy miért kizárólag DVD-forgalmazásra szánt, B-listás borzalmakban is kínos sablonjellemek szerencsétlenkednek egy olyan sztoriban, amihez képest a faék is egy Riemann-sejtés. Kemény női nyomozó, kattant vietnami veterán, a régi szép vérfürdőket visszasíró zsoldosvezér és efféle, harminc éve is maximum kínos röhögést kiváltó, papírmasé-kliséfigurák rohangálnak fel-alá, a cselekmény halovány látszatát keltve. Holott ezen a téren nélkülük is teljes a káosz: egy húsz percben elmesélhető, primitív marhaságot indokolatlanul felduzzasztó töltelékjelenetek kusza kavalkádját kapjuk a pénzünkért. Emberek futkosnak ide-oda különösebb ok nélkül, egyben páran néha annak bizonyításaként, hogy hangképző szerveik épek és nem szorulnak szájsebészeti beavatkozásra, mondanak valami orbitális blődséget. Sőt, a szerényebb értelmi képességűek kedvéért flashback-en keresztül levezetett, szombati délelőtti mesematinéba is gyenge ördögi terv, illetve egy negyvenöt perccel előre kiszámítható, az idézőjelet méltán megérdemlő „fordulat” gyötri az idegeinket.

A koronát az egészre azonban az újhullámos és a régi vágású vonulatot érintő, másfél-kétpercenként becsapódó, bő marokkal mért blődségek és logikai bakik teszik fel. Ami figyelembe véve, hogy a Három kismalac egy dramaturgia csavarokban gazdag iskolapéldának hat a forgatókönyv mellett, nem kis teljesítmény. Jelzésértékű, egyben jelképes, hogy Banning unos-untalan emlegetett, megrendült egészségi állapota Columbo feleségéhez hasonlóan legfeljebb a szavak szintjén kerül elő, érdemi bizonyítékot nem kapunk a létezésére. Az űzött vadként menekülő ügynök egyszer megszédül, aztán remegő kezekkel bevesz pár bogyót, és utána annak dacára, hogy iszappakolást kéne vennie, hogy szokja a földet, kacagva végrehajtja a legeszelősebb, csigolyagyilkoló kunsztokat is. Ezek után az, hogy a világ vezető katonai nagyhatalmának feje faarccal kijelenti, hogy nem költenek eleget a harcoló fiaikra nem oszt, nem szoroz.

Vagyis összességében, ha sosem értettük tisztán, hogy mit takar a szekunder szégyen fogalma, okvetlenül váltsunk jegyet Ric Roman Waugh legújabb rendezésére. Mivel ha nem sétálunk ki fél órával azután, hogy elfoglaltuk a helyünk, páratlan élményben lehet részünk. Egy senki által nem akart vagy szeretett, abszolút fölösleges, kínosabbnál kínosabb elemekben bővelkedő antifilmet tekinthetünk meg. Még az Oscar-díjas Freeman-ben, vagy a kétezres évek végén még a népszerűségben lubickoló Butlerben sem merült fel, hogy nyújtaniuk kéne valamit a gázsijukért, a többiekről nem is szólva.

Azaz a verdikt nem lehet kétséges: ha egy pillesúlyú akcióorgiára vágyunk, irány a Halálos iramban: Hobbs & Shaw, ezt a mozgóképnek álcázott reaktorbalesetet pedig egyszer és mindenkorra felejtsük el. A tartalomhoz mérve kifejezetten magas pontszám a már egy kábeltévén bátran leadható tévékrimi szintjét elérő finálénak szól.

Összefoglalás

A Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukása – Nomen est omen

A Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukása – Nomen est omen

A Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukása – Nomen est omen
Szerzői értékelés
36
%
Egy majdnem minden fronton megbukó akciófilm.
A 10-20 perc körüli finálé meglepően kellemes.
Jóformán minden más.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap