Gyakori, egyben idegölő jelenség, hogy egyes filmeknél a játékidő egész százalékban mérhető része a kötelező körökre megy el. Tízből nyolc zombihorrornál végig kell ásítoznunk azt, hogy a főszereplők rájönnek, hogy a dögök harapása fertőző, és a legkisebb hibát sem véthetik, mert különben halálnál is rosszabb sors lesz a jussuk. Míg az egy személyes tragédia után akcióba lendülő átlagember vendettája körül forgó bosszúfilmnél a leendő antihős munkaköri kötelessége minimum húsz-harminc percet tépelődni. Kizárólag ezután kezdhet el igazságot osztani némi zokniba csomagolt apróval, vagy egy suttyomban beszerzett pisztollyal.
Az Az eltűnés sorrendjében amerikai remake-je, a Dermesztő hajsza épp ezt a közhelyet, illetve, általánosságban véve, a műfajt parodizálja. Az év polgárává választott hókotrós, Nels Coxman (Liam Neeson) távolról sem elmélkedő fajta: a gondolkozás láthatóan közepesnél kicsit keményebb kihívást jelent neki. Ám ennek ellenére, miután megtudja, hogy imádott fia nem túladagolta magát, hanem egy drogkartell tagjai adagolták túl, megfogadja, hogy pokolra küldi a gyilkosokat.
Bő negyvenhárom másodperccel később már el is kapja az első áldozatát, és onnantól kezdve nincs megállás: ököllel-stukkerrel-hókotróval ered a földi pályafutásukat egy sebes sodrású folyóban befejező gazemberek nyomába. A tettesek utáni, az idézőjelet méltán megérdemlő „nyomozás” szándékosan bugyuta: lehetetlen komolyan venni. Továbbá, a forgatókönyv azzal sem rabolja az időnket, hogy tessék-lássék magyarázatokkal indokolja meg, hogy egy jelentéktelen, nem túl okos, jó ötvenes melós miképpen lett a halál körültekintően tervező angyala. Nem derül ki róla, hogy kommandós volt, vagy, hogy valamelyik hárombetűs szervezet rafinált kiképzője okította ki. Egyedül annyi hangzik el, hogy a holttestek eltüntetésének ötletét egy krimiből vette. Tudja, amit tud, és kész.
Ez persze még kevés lenne az üdvösséghez. De mivel, ahogy azt a fentebbiekből nem nehéz kikövetkeztetni, egy közel hibátlan, semmit sem tisztelő stílusparódiát kapunk a pénzünkért, egymást érik a műfaj szerelmeseinek arcára garantáltan mosolyt csaló apróságok. A más filmekben az önjelölt rendcsináló sarkában lihegő rendőrség végig a partvonalon kívül mozog. A helyi erőknek egy, okvetetlenkedésével a világon sehova sem jutó, zöldfülű buzgómócsing kivételével eszük ágában sincs nyomozni. Helyette a rangidős veteránra fókuszál, aki két feles között büszkén vallja, hogy a kivárással vegyített sunnyogásnál jobb stratégiát elképzelni sem tud. A rendező tüntetőleg megkímél minket a harminc éve is elcsépelt, az önbíráskodás körül forgó vitáktól is. Majd az érintettek lerendezik egymás között, nincs ok közbelépni - szól a sokat látott egyenruhás életfilozófiája.
Ám az alkotás igazi fénypontjai nem az ő eszmefuttatásai. Ez az elismerés az egymás torkának ugró gengszterbandák nagymenőinek hétköznapjait bemutató jeleneteknek jár. Az alvilágban használt, hangzatos álnevüket leszámítva kispolgári életet élő, magukat üzletembernek, vagy egy vállalkozás egyszerű alkalmazottjának tartó férfiak és nők nem dörzsölt, paranoiás, csak a kokaincsempészésnek élő karrierbűnözők. Két leszámolás között hógolyózással, vagy bizarr csajozási tippek megvitatásával ütik el szabadidejüket. Emellett, ha éppen jól mennek a dolgok, legfőbb gondjuk az, hogy hova utazzanak nyaralni, vagy, hogy gyermekük minél kevesebb cukrot fogyasszon.
Sajnos azonban, hiába a szellemes alaphelyzet, a lassú folyású film beéri azzal, hogy fejtetőre állítja a világképet, és a klasszikus értelemben vett viccek terén csúfosan muzsikál. Az idő javában az „ezt miért nem húzták ki?” és a „futottak még” kategória között ingadozó retteneteken kéne kacagnunk: kínosan kevés a valóban jó poén. Akcióból pedig, hiába hullik el vagy húsz gazfickó, még ennyi sincs. Igaz, a pörgős-látványos kivégzésekre legalább egy szavunk sem lehet: a minőség fordítottan arányos a mennyiséggel.
Mindez viszont azt jelenti, hogy ha nem kifejezetten egy rétegműfaj kifacsart értelmezésére vágyunk, akkor természetünktől függően vagy unatkozva, vagy utálkozva üljük végig a közel két órás játékidőt. Ugyan egyetlen vetítés tapasztalataiból messzemenő következtetéseket levonni dőreség, de aligha véletlen, hogy a velem egy moziteremben ülő tizenegy nézőből hárman is arra jutottak, hogy van ennél jobb dolguk, és káromkodva hazamentek.
Összességében tehát a Dermesztő hajsza egy, a sematikus fordulatok elé tartott görbe tükör erejében túlságosan is bízó, leheletfinom paródia. Ha nem tartozunk a bosszúfilmek keményvonalas rajongói közé, inkább akkor is hagyjuk ki, ha Neeson őszinte tisztelőinek sorát erősítjük. Amennyiben viszont polcunkon díszhelyet kaptak a Bosszúvágy-franchise Charles Bronson nevével fémjelzett részei, és nem várunk el a Csupasz pisztolyba illő gegeket, remekül szórakozhatunk a szabályokra fittyet hányó vérfürdőn.
