A népszerű sziporka szerint a dongó testtömegéhez mérve kicsi és gyenge szárnyaival elvileg nem lenne képes a levegőbe emelkedni, de az állatka erről mit sem tudván vígan repdes. Hasonlóképpen, a Halálos iramban franchise eddigi részeiről kismillió fanyalgó recenzió született, ám a sorozat ennek dacára alsó hangon ötmilliárd dollárt hozott készítőinek. Holott a kritikusok tekintélyes hányadának meglátásai szerint cselekményt nyomokban tartalmazó, filmeknek álcázott tömegpusztító fegyverekről van szó, és minden józan számítás szerint egytől-egyig csúfosan el kellett volna hasalniuk.
Azt, hogy a művészi igényű történetvezetést a széria első spin-offjánál is precíz vágásokkal véreztették ki, majd akkurátusan feláldozták a szórakoztatás oltárán, az első perctől kezdve tudni lehet. A vagány-aranyszívű titkos ügynök, Luke Hobbs (Dwayne Johnson) és a renegáttá lett magányos farkas, Deckard Shaw (Jason Statham) ki nem állhatják egymást, azonban egy iszonytató fenyegetés árnyékában össze kell, hogy fogjanak. A veterán zsoldos kenyerét az MI6 tagjaként kereső húga, Hattie ( Vanessa Kirby) ugyanis egy balul elsült akció alatt végső elkeseredettségében magába injektál egy halálos vírust tartalmazó kapszulát.
Ezzel ideig-óráig megakadályozza, hogy a biológiai fegyver egy, a gépekkel való összeolvadást szorgalmazó, egyben a planéta javának kiirtását tervező terrorszervezethez kerüljön, de helyzete még így is közel reménytelen. Hiszen egyrészt a fanatikusok változatlanul a sarkában lihegnek. Ráadásul igazolva, hogy a baj sosem jár egyedül, vezetőjük a bátyja egykori partneréből annak nemezisévé lett, emberi mivoltát megtagadó kiborg, Brixton Lore (Idris Elba). Másrészt aktiválja a halálos kórokozókat elszabadító mechanizmust - azaz ha nem égetik el a testét, vagy nem távolítják el belőle egy speciális géppel a parányokat, milliárdokat fog megölni. Az örök riválisok ezért elássák a csatabárdot, hogy aztán megállíthatatlan, csapásmérő kamikaze-kommandóként hárítsák el a rohamléptekkel közeledő apokalipszist.
Falrengetőnek bajosan nevezhető alaphelyzet. Ezerszer láttuk már, és még legalább ennyiszer tolják majd a képünkbe. Ám vitathatatlan, hogy a forgatókönyvért felelős Chris Morgan és Drew Pearce az utolsó cseppig kisajtolták az elkoptatott felállásban rejlő lehetőségeket. Egyik, az átlagember számára elérhetetlen autócsoda és motorkülönlegesség a másikat éri: a meseszép mérnöki csúcsteljesítmények volánjai mögött ülő sofőrök bámulatos kunsztokat bemutatva szelik az aszfaltot. Vagy épp a vadregényes tajgán, esetleg Szamoa porlepte útjain hasítanak. Csattognak a pofonok, törnek a csontok, fémes csörrenéssel hullanak a padlóra az acélhüvelyek és lángszóró perzseli a gonoszok testét.
A robbantásokról, az impozáns harci helikopterekről és a lopakodó repülőgépekről pedig még egyetlen kurta szót sem ejtettünk. Emellett időnként mókás párbeszédek, kakaskodó-melldöngető kanszövegek, flörtölgetések vagy a család fontosságáról szóló, kissé negédes-szirupos eszmefuttatások szakítják meg az akcióorgiát – hogy aztán megkettőzött tempóval folytatódjon az őrület. Nincs lassítás, sem kiszállás, csupán a fizika elvileg kőbe vésett törvényeit halkan elrebegett, figyelmet sem érdemlő ajánlásokká szelídítő bunyók és üldözések. Az agyunk kikapcsol, jókat derülünk a főszereplők szópárbajain, ámulunk az effekteken, egyre kevésbé zavartatjuk magunk a logikai bakikon és hagyjuk, hogy a színes-szagos örvény magába szippantson minket.
Az Atomszőkével, a John Wick első részével és a Deadpool második epizódjával már bizonyító David Leitch legújabb rendezésében tehát egy jó két óráig az összes gondunkat-bajunkat feledtető, kellemes popcornmozi. Csakhogy még a tehetséges direktor sem tudott mit kezdeni a széria örök rákfenéjével, jelesül, a meglepetést, vagy egyediséget tényszerűen kukázó biztonsági játékkal. Érdemi fordulatokról, vagy csavarokról nem beszélhetünk: az első pillanattól az utolsóig pontosan tudni lehet, hogy kivel, mikor és mi fog történni. Ergo a hagyományoknak megfelelően egy igényes, viszont a műfaj szabályait szentírásként kezelő, kényszeresen kockázatkerülő profizmusa miatt lélek nélküli filmet kapunk a pénzünkért. Egy túlságosan is szigorú formula szerint, hovatovább már-már steril körülmények között létrehozott kasszasiker-várományost, amiből egyetlen kötelező elem sem hiányzik, de nyomát sem látni benne bármiféle karakteres vonásnak.
Vagyis ha az a tévképzet vett rajtunk erőt, hogy a Hobbs & Shaw szakít majd az elődjei által kitaposott, a valódi izgalmat látványelemekkel-atmoszférával pótló ösvénnyel, inkább maradjunk otthon. Ellenben ha nem vágyunk többre egy jó értelemben vett, szerethető-szórakoztató, ám cserébe kiszámítható mederben csordogáló limonádénál, irány a legközelebbi multiplex.
