Az Artemis I helyi idő szerint november 16-án hajnali 1 óra 47 perckor indult útjára Floridából. Egy olyan küldetésről van szó, amely fontos lépést jelent a NASA részéről afelé, hogy újra amerikai űrhajós lépjen a Hold felszínére. Az űrügynökség 1969 és 1972 között 12 űrhajóst küldött a Holdra, ahol azóta sem járt ember. A hordozórakéta egy Orion űrkapszulát juttat a Hold közelébe a következő 26 nap során.
Az Orion emberek szállítására is alkalmas, bár a küldetés ezúttal még űrhajósok nélkül zajlik. Az Artemis I célja annak tesztelése, hogy a rakéta és a kapszula elég biztonságos-e az emberi utasok számára, ugyanakkor számos tudományos kísérlet is van a fedélzeten. A küldetés több szempontból is fontos mérföldkő lehet, hiszen fél évszázad óta ez az első alkalom, hogy a NASA elég erős rakétával rendelkezik ahhoz, hogy embereket juttasson az alacsony Föld körüli pályán túlra.
Az eredetileg augusztusra ütemezett indítást többször is el kellett halasztani különböző problémák, többek közt a folyékony hidrogén szivárgása miatt. A halasztások miatt kérdésessé vált, hogy a másodlagos rakományként szállított kisműholdak képesek lesznek-e ellátni feladatukat, hiszen akkumulátoraikat már több mint egy éve nem töltötték. Hogy működni fognak-e, az majd akkor fog kiderülni, ha pályára állnak, és sikerül (vagy nem sikerül) bekapcsolni a rendszereket.
Az Artemis-programmal a NASA hosszabb távú célja, hogy tartós emberi jelenlétet biztosítson a Holdon. A komolyabb előkészítés a jövő év elején elindítani tervezett robotikus leszállóegységekkel kezdődhet, amelyeket legkorábban 2025-ben követhetnek az első űrhajósok. A cél a Hold déli pólusa, ahol egy felszíni bázist kívánnak létrehozni, amihez egy keringő űrállomás is társul majd.
A mostanáig alig kutatott déli pólus különösen izgalmas célpontnak tűnik, mivel kráterei állandóan árnyékos mélyén felszíni vízjég található, amely tudományos és praktikus szempontból is fontos lehet. A holdkőzetek és a jég elemzése fontos titkokat tárhat fel a Naprendszer korai időszakáról, és a vízjég létfontosságú erőforrásként is szolgálhat a holdbázis, de akár a távolabbra irányuló küldetések számára is.
Az Artemis-program körül ugyanakkor rengeteg a bizonytalanság. A Holdra való visszatérés az Apollo-program befejezése óta terítéken van a NASA-nál, de az űrügynökség végül más célokra összpontosított az elmúlt évtizedekben, először az űrsiklóprogramra, majd a 2000 óta folyamatosan lakott Nemzetközi Űrállomásra.
Az Artemisszel számos technikai probléma is van, a technológia meglehetősen elavult, a kilövést többször akadályozó hidrogénszivárgás például egy olyan gond, amely az űrsiklóprogram során is állandóan terítéken volt, és sosem találtak rá jó megoldást. A program gerincét adó SLS pedig nem csak kinézetében hasonlít az 1960-as és 1970-es évek űrtechnológiájára, hanem sok esetben valóban az akkori terveket másolták. Az 1981-ben kezdődött űrsiklóprogramból pedig még régi komponensek is felhasználásra kerültek a rendszer építésekor.
A régi technológiára építés nem szakmai, hanem politikai döntés volt, és mivel a magáncégeknek köszönhetően mára sokkal jobb megoldások állnak rendelkezésre, kérdéses, hogy lesz-e értelme ezekkel az eszközökkel folytatni a programot. A magáncégeket máris bevonták a megvalósításba, az újabb emberi Holdra szálláshoz szükséges űreszközt, a Starshipet például a SpaceX fejleszti.
Ami a mostani küldetést illeti, az Artemis I során az Orion kapszula 64 ezer kilométerre közelíti meg a Holdat, és a küldetés irányítói közben tesztelni fogják, hogyan reagál a kapszula a mélyűri repülésre. Az Orion végül visszatér a Földre, és a tervek szerint a kaliforniai partok közelében fog a Csendes-óceánba csobbanni.
