Hogy a fertőzés milyen immunreakciót vált, az több szempontból is fontos kérdés. Kezdetnek azért, mert minden szempontból a hosszú távú immunitás biztosítása – akár a fertőzésen való átesés, akár egy védőoltás révén – jelenti a legjobb megoldást arra, hogy a világ többé-kevésbé visszatérjen a világjárvány előtti kerékvágásba. Az immunitás felmérése ezen felül azért is nagyon lényeges lenne, mert csak ennek révén mérhető fel,

Azt, hogy ki mennyire védett azonban nem egyszerű vizsgálni. Az első probléma, hogy mivel a vírus örökítőanyagának jelenlétét kimutató tesztekből néhány ország kivételével világszerte csak igen korlátozott mennyiséget végeztek el a lakosságon, többnyire a súlyos állapotú betegeken, nem tudni, hogy ki esett a fertőzésen tünetmentesen vagy enyhébb tünetekkel. Ezt elviekben a vírus ellen termelődött antitestek jelenlétéből meg lehetne mondani, de az erre a célra rendelkezésre álló tesztek egy jelentős részével minőségi problémák vannak, és a jó teljesítményjellemzőkkel rendelkező tesztek esetében is súlyosan korlátozza a használhatóságot, hogy alacsony átfertőzöttség esetén ezek pusztán statisztikai okokból rengeteg álpozitív eredményt adnak.

Vagyis utóbbi tesztek olyanoknál is nagyon nagy százalékban bejeleznek, akik valójában nem estek át a SARS-CoV-2-fertőzésen, hanem mondjuk egy másik, ártalmatlanabb koronavírussal fertőződtek meg valamikor a múltban, és az az elleni antitesteket hordozzák. De ha a teszt valódi pozitív eredményt mutat, akkor sem tudjuk, hogy ezt mit jelent, mivel hiába vannak jelen a teszt által vizsgált antitestek, ha nem tudjuk, hogy ezek nyújtanak-e bármiféle védelmet az újbóli megfertőződés és megbetegedés ellen.

A viszont megjelent egy fontos tanulmány, amelynek szerzői a COVID-19-en igazoltan átesettek esetében vizsgálták az immunválaszt. Az eredmények azt mutatják, hogy a fertőzésre adott reakciók legalább olyan széles határok között mozognak, mint a már említett tesztek minősége. És bár egyelőre csak preprintben, szaklektori véleményezés nélkül megjelent publikációról van szó, az eredmények felhívják a figyelmet néhány dologra, amire érdemes lehet odafigyelni a következő időszakban.

Tesztek és tesztek

Az eddigi legátfogóbb vizsgálatot a SARS-CoV-2 elleni immunitás témájában a New York-i Vérközpontban végezték. A helyszín nem véletlen, hiszen itt kezdték el vizsgálni, hogy a COVID-19-en átesettek vérplazmája alkalmas lehet-e az aktív fertőzésben szenvedők gyógyítására. A központ munkatársai így nagyszámú vérmintához férnek hozzá olyan emberektől, akik igazoltan fertőzöttek voltak. A szakértők ezeket a mintákat két érdekes kérdés vizsgálatára is bevetették: egyrészt tanulmányozták a páciensek immunválaszát, másrészt a létező immunválaszt elvileg mérni tudó tesztek teljesítményét is ellenőrizték.

A vizsgált tesztek mindegyike annak kimutatására szolgál, hogy bizonyos SARS-CoV-2-re specifikus antitestek, vagyis a vírus fehérjéi ellen termelődött ellenanyagok jelen vannak-e a vérben. A kutatók ebből a célból először is megvizsgáltak egy enzimhez kapcsolt immunszorbens vizsgálatot, vagyis egy úgynevezett ELISA-tesztet. Ez egy magas megbízhatóságú, a megcélzott antitestek mennyiségének meghatározására is alkalmas vizsgálat, amely azonban meglehetősen labor- és emberigényes, mivel nehezen automatizálható, így jobbára kézzel kell végezni a lépéseket.

Vizsgáltak továbbá két másik, nagy mintaszámú tesztelésre is alkalmas, az ELISÁ-hoz hasonlóan működő, automata tesztrendszert, illetve több antitest-gyorstesztet is, amelyekkel a nagyközönség a leginkább találkozhatott az elmúlt hónapokban.

Ami az összetettebb teszteket illeti, ezek eredményei általánosságban megbízhatónak mondhatók az eredmények alapján.

Mindössze a minták 2 százaléka esetében nem talált kimutatható mennyiséget a vizsgált háromból egy antitestnél sem a teszt.

Ami az automata rendszereket illeti, ezek szintén egészen jól vizsgáztak. Az egyik 91, a másik 96 százaléknál jelezte az antitestek jelenlétét. A leginkább a terhességi tesztre emlékeztető gyorstesztek ugyanakkor kevesebb mint 80 százalék esetében mutatták azt, hogy a vizsgált betegeknek vannak a fertőzésen való átesésre utaló antitestjeik.

A kutatók kisszámú negatív kontrollt is használtak a vizsgálatok során, vagyis olyan vérmintákon is elvégezték a tesztelést, amelyek a vírus Egyesült Államokba érkezése előtt lettek levéve. Ezek azonban csak annak alátámasztására voltak elegendőek, hogy a tesztek valódi negativitás esetén nagyjából jól működnek, ahhoz viszont nem végeztek elég kontrollvizsgálatot, hogy az álpozitív eredmények gyakoriságára következtetni lehessen.

Védettségi fokozatok

A teljesítményvizsgálatoknál is érdekesebb volt azonban az, amit az immunválasz jellege kapcsán tapasztaltak a kutatók. Az antitestek mennyiségének mérésére is alkalmas tesztek ugyanis nagyon változatos képet mutattak: a szervezet által termelt ellenanyag-mennyiségben több mint ezerszeres eltérés mutatkozott a legkevesebb és a legtöbb antitestet hordozó minta között.

Azt ugyanakkor senki sem tudja, hogy a magasabb antitestszint hatékonyabb védelmet jelent-e, minthogy nem tudni pontosan, hogy melyik ellenanyag mit csinál. Annak kiderítésére, hogy az antitestek mely része neutralizáló hatású, vagyis melyek kötik meg így a vírust, hogy az nem tud bejutni a sejtekbe a kutatók egy új vizsgálatba kezdtek. Egy másik vírusba szerkesztették a SARS-CoV-2 tüskeproteinjét, majd ezeket laborban tenyésztett sejtekre engedték rá az egyes donoroktól levett antitestek jelenlétében. Így meg tudták mérni, hogy milyen mennyiségben vannak jelen a semlegesítő ellenanyagok a mintákban.

Mint kiderült, a minták többségében, 80–90 százalékában volt valamennyi semlegesítő antitest. A neutralizáló ellenanyagok szintje azonban az antitestek mennyiségéhez hasonlóan nagyon széles határok között mozgott, sőt: még az utóbbinál is változatosabb volt a kép, hiszen

Sajnos ez valószínűleg azt jelenti, hogy az antitestszint és a védettség mértéke között összefüggés van, ami azért nem túl jó hír, mert az ellenanyagok szintje helyenként nagyon alacsony a fertőzésen átesettek vérében.

Az eredmények összhangban vannak egy másik, korábbi preprint tanulmány adataival, amely 175 kínai beteg mintáin alapul. Ezek esetében szintén nagyon változatos antitestszinteket figyeltek meg, és az alanyok egy kis csoportjában pedig a jelek szerint egyáltalán nem termelődött mérhető mennyiségű ellenanyag a SARS-CoV-2 ellen. Továbbá több olyan publikáció is lektorálásra vár, amelyek szerint a termelődött antitestek mennyisége összhangban lehet azzal, hogy mennyire volt súlyos lefolyású a COVID-19 az adott személynél. Ami azt is lehetségessé teszi, amit már korábbi vizsgálatok is sugalltak, hogy a tünetmentesen vagy enyhe tüneteket mutató fertőzöttek talán semmiféle védelemre nem tesznek szert a vírussal szemben.

***

Hogy mi következik mindebből? Az egyik, hogy a pontos antitestvizsgálatokhoz, ELISA-tesztekre, vagy ezekhez hasonló, automatizált tesztekre van szükség, nem pedig gyorstesztekre, amelyek egyszerűen nem elég megbízhatók erre a célra, és nem is árulnak el elég információt a potenciálisan kialakult védelemmel kapcsolatban.

Bár nem tudjuk, hogy mennyi semlegesítő antitest kell bármilyen fokú védettséghez, az az eredményekből világos, hogy sokakban nem termelődik elég ellenanyag a fertőzés átvészelése után. Ami azt jelenti, hogy a természetesen kialakuló nyájimmunitásra várni már csak ezért sem érdemes (azon túl, hogy ez a lassú terjedés miatt eleve túl hosszú idő alatt alakulnak ki). A védőoltások fejlesztőinek pedig ezek alapján nagyon kell majd figyelniük arra, hogy olyan terméket hozzanak létre, amely konzisztensen mindenkinél elegendő semlegesítő antitest termelődését képes kiváltani.