1. oldal
A videojátékok hőskorának úttörői között bőségesen találni olyanokat akik annak ellenére, hogy komoly teljesítményt tudhatnak maguk mögött, ilyen vagy olyan okból, de kikerültek az ágazat körforgásból. John Romero a Doom és a Quake után joggal érezhette úgy, hogy a határ a csillagos ég, ám a Daikatana bukása után a harmadvonalba csúszott vissza. A Leisure Suite Larry-vel egy csapásra sztárrá váló Al Lowe megunván a mindennapos hercehurcát, ötvenkét éves korában nyugdíjba vonult és bár később vissza akart térni, a sikersorozata szellemi örökösének szánt Sam Suede még a kezdeti fázisban megbukott, arról nem is beszélve, hogy egykor sikeres franchise-ának renoméját hozzá nem értő kontároksározták be.
Nem járt különbül az aktív éveiben a King's Quest-tel milliók szívét meghódító Roberta Williams sem, mivel közösségi játéka, az Odd Manor a lehető legfinomabban fogalmazva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Pongot jegyző Allan Alcornról, a Missile Commandot tető alá hozó Rob Fulop-ről, és a többi, hozzájuk hasonlóan peremre szorult, sokak által nem is ismert fejlesztőről pedig még szó sem esett. A szomorú listát hosszasan lehetne folytatni, és szinte biztos, hogy a 2013. április 3-án feloszlatott LucasArtsegykori fenegyerekei, Ron Gilbert és Gary Winnick is helyet kapnának rajta.
Hiszen míg az 1987-es Maniac Mansion-nel gyakorlatilag új irányt adtak a kalandjátékoknak és kismillió epigon igyekezett másolni a Monkey Island-et, addig a későbbiek során Fortuna elpártolt tőlük. Gilbert sokáig a Pajama Sam's Sock Works-höz vagy a Freddi Fish 3: The Case of the Stolen Conch Shell-hez hasonló, a világhírt messze elkerülő programokhoz adta a nevét, és bár a vezetésével elkészült Deathspank nem sikerült rosszul, másik műve, a The Cave vegyes kritikákat kapva, nyom nélkül tűnt el a semmiben. Winnick is osztozott ebben a sorsban és olyan, feledhető tucatcímeken dolgozott, mint a Bolt, vagy az A Robinson család titka játékváltozata. Szerencsére, az egykor az ágazat krémjéhez tartozó ex-munkatársak arra jutottak, hogy hosszú évek mellőzöttsége után ismét itt az ideje annak, hogy egyesítsék az erejüket és egy minden korábbi teljesítményüket felülmúlónak szánt point and click kalandjátékkal foglalják vissza az annak idején vérrel-verítékkel megszerzett helyüket a csúcson.
Lássuk hát, hogy miképpen is sikerült a nagyra törő terv!
2. oldal
A játék hosszas felvezetés helyett egyből a dolgok közepébe csap. Egy német akcentusú, mérsékelten értelmesnek tűnő férfi felett vehetjük át az irányítást, aki láthatóan semmi gyanúsat sem talál abban, hogy üzleti partnere egy elhagyatott, folyóparti területen szeretne vele találkozni, és az sem üt szöget a fejébe, hogy miért is kell a hotelszobájában hagynia a személyiét. Ahogy az sejthető, a kiruccanás balul sül el, így nem sokkal később már az oszlófélben lévő test körül álló FBI-ügynökökkel deríthetjük fel a rejtélyt. Az egy anyagyilkos, szociopata jégcsap gazdag érzelemvilágával bíró, ám igencsak tapasztalt Ray a legkevésbé sem örül annak, hogy az amatőr, ám kedves és lelkes Reyes-szel kell felgöngyölítenie az ügyet. Amúgy is borongós hangulatán pedig a legkevésbé sem javít, hogy a helyieket elnézve az ember önkéntelenül is arra jut, hogy alighanem a kormány egy titkos kísérlet keretein belül évek óta ipari mennyiségű LSD-vel dúsítja fel az itteni ivóvizet.
Azt, hogy mire is számítsunk, remekül mutatja, hogy nem sokkal kalandjaik kezdete után a dugulásokat madárjelmezben elhárító, űrlény és szellemmániás Galamb fivérekkel futunk össze, akik igazából nők, de az apjuk fiúkat várt és túl smucig volt ahhoz, hogy átfesse a furgonjukat. A későbbiek során találkozunk még a minden mondatába egy ostoba töltelékszót, a "reno"-t beleszövő seriffel, aki feltűnően hasonlít a vele egyszerre egy helyen soha nem látható, más rémségesen hülye beszédfordulatokat használó kórboncnokkal és hoteligazgatóval, valamint egy telefonbetyár zaklatásába lassan, de biztosan belehülyülő bankárral. Ráadásul egy visszaemlékezés során a várost a saját találmányaival modernizáló, a párnagyártáson kívül szinte mindent nélkülözhető marhaságnak tartó urával, a nemrég elhunyt Chuck-kal is eldiskurálgathatunk, és akkor a helyi geek-találka résztvevőiről, a gluténmentes fánkért könyörgő hajléktalanról, vagy a helyi boszorkányról szó sem esett.
Magától értetődik, hogy ilyen mellékszereplő-gárda mellett a másik három irányítható karakter sem normális. Ransome a világ legmocskosabb szájú, a mikrójában lakó hörcsögétleszámítva mindenkit őszintén és tiszta szívből gyűlölő bohóca, aki egy rosszul elsült kekeckedés miatt ráolvasott rontás miatt mindenét elvesztette és halmazati büntetésként képtelen eltávolítani a sminkjét. A rövid úton elhalálozó és kísértetként bolyongó Franklin egy szánni valóan jelentéktelen fickó, az a fajta, akinek háromszor kell bemennie egy szobába, hogy valaki észrevegye és az önérzetének az sem tett jót, hogy egész életét testvére, a sokkal tehetségesebb Chuck árnyékában kellett leélnie. Lánya, a nagybátyjához hasonlóan technikai zseni Delores sokáig a família nagy reménységének számított, ám mivel a világ legalantasabb karrierjét, a jobb társaságban, illetve gyermekek füle hallatára ki sem ejthető játékfejlesztést választotta, kitagadták a milliós vagyonból.
A fejlesztők becsületére legyen mondva: öt, gyökeresen eltérő jellemű, saját célokkal, vágyakkal és személyiséggel bíró főszereplőt kapunk, és ami kezdetben csak egy kissé zavaros, de alapvetően nem túl bonyolult gyilkossági ügynek indul, az szépen lassan egy magával ragadó, szövevényes, néha a negyedik falat is lebontó, de nem túlzásba vitten önreflektáló poénokkal és rejtélyekkel teli történetté terebélyesedik. A Thimbleweed Park azonban nem csak, hogy beszippant és nem ereszt, de még a rekeszizmainkat is kikezdi. Nyolc lépést nem lehet úgy megtenni, hogy ne fussunk bele valamibe, ami mosolyt csal az arcunkra, vagy éppen hangos hahotára késztet, az amúgy is remek összképet pedig csak tovább fokozzák az olyan apróságok, mint, hogy a párnakirály villájának könyvtárában kismillió, eszetlenebbnél eszetlenebb témájú kötetbe olvashatunk bele, illetve, hogy kedvünkre felhívhatjuk a város lakóit, és meghallgathatjuk az üzenetrögzítőjükre felmondott szövegeiket.
3. oldal
A humorra és a hangulatra tehát nem lehet panaszunk és szerencsére a rejtvények is hozzák az elvárható kötelezőt. Ahogy azt a SCUMM-motor alatt futó címeknél megszokhattuk, a főszereplők javával összesen kilenc parancsot hajthatunk végre: megnézhetünk, használhatunk, húzhatunk, tolhatunk, kinyithatunk, becsukhatunk, felvehetünk, és másoknak odaadhatunk különféle tárgyakat, valamint beszélgethetünk a város lakóival és az intelligensebb számítógépekkel. Újdonság viszont, hogy Franklin a halála után nem csak, hogy akadálytalanul átmehet bármelyik ajtón, de egy némileg megváltozott kezelőfelületet is kap. Így vele olyan, az erről a világról eltávozott, de a másik oldalra még meg nem érkezett lelkekre jellemző trükköket használhatunk, mint például a különféle elektromos berendezések megzavarása, vagy a vízfröcskölés és a fagyasztás.
Mivel a város és környéke meglehetősen nagy, kalandjaink során ajánlott alaposan nyitva tartanunk a szemünket, hiszen a hagyományoknak megfelelően bőségesen akadnak kifejezetten elvont gondolkodást igénylő, ördögien körmönfont, de a maguk kifacsart módján logikus és éppen ezért kikövetkeztethető talányok. Ezeknél a megoldás annyira abszurd, hogy amikor rájövünk arra, hogy mit is kell tennünk, alighanem vérmérsékletünktől függően vagy felröhögünk, vagy lefejeljük a legközelebbi falat. Személyes kedvencem a korábban említett könyvtár lezárt részébe való bejutás volt, ami után kivittem a kényelmes, de kissé rozoga karosszékemet, és egy kemény, de masszív ülőalkalmatosságot hoztam be, mert komolyan féltem attól, hogy még egy rángatózós nevetésroham, és megviselt bútorom darabjaira törik alattam. De az áldozat vérmintájának begyűjtése, Ransome adósságának kifizetése, a helyi rádió műsorának megváltoztatása, és a többi fonák szituáció során is mindvégig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy a Kickstarter-kampány legnagyobb haszonélvezője a fejlesztők rekordösszegű forgalmat lebonyolító és a haszonból valami trópusi szigetre visszavonuló dílere volt.
Dolgunkat tovább nehezíti, hogy néha több karakter együttes munkájára van szükség a továbbjutáshoz, illetve, hogy bizonyos dolgokat csak egyvalaki tud megcsinálni. Nagy különbségekre fölösleges számítani, de ha technikai jellegű probléma merül fel, ahhoz Ransome vagy Reyes hatökör, tehát értelemszerűen Delores a mi emberünk míg a hotelben bolyongó Franklin a paranormális képességeivel tudja előrébb lendíteni a cselekményt. Ugyanakkor, érdemes megjegyezni, hogy minden fejtörőhöz kapunk tippeket, így a kategória örök rákfenéinek számító, kizárólag a tárgyak veszett kombinálásával, vagy rettenetes és időrabló pixelvadászattal megoldható agytornákkal nem találkozni.
4. oldal
A korábban olvasottak alapján adná magát a logikus következtetés, miszerint a Gilbert-Winnick páros hosszú hiátus után újfent egy, kategóriája abszolút élvonalába tartozó alkotással örvendeztette meg a rajongóit. Sajnálatos módon azonban távolról sem ez a helyzet: művük "csak" egy szórakoztató, szellemes és agyat megdolgoztató, könnyedebb hangvételű, de kihívást jelentő címek iránt érdeklődők számára kötelező darab lett, ami azonban nem érdemli meg, hogy a Monkey Island-hez, vagy a Maniac Mansion-höz hasonló klasszikusként hivatkozzunk rá. Tény, hogy ehhez nem sok hiányzott, de valami kizárólag a készítők által ismert ok miatt a játék vége felé közelítve az izgalmas és érdekfeszítő történet ostoba, sőt, kifejezetten blőd és hangulatgyilkos fordulatot vesz, ami körülbelül olyan hatást kelt, mintha a Moby Dick utolsó előtti fejezetének közepén Ahab közölné, hogy ott rohadjon meg az a nyomorult-nyüves fehér bálna ahol van és onnantól kezdve arról olvasnánk, hogy ő és matrózai hogyan aljasodnak le egy maláj kuplerájban.
Felfoghatatlan, hogy egy értelmes lezárás helyett miért kellett alighanem minden idők egyik legostobább fináléjával ha nem is szíven, de hasba szúrni az amúgy remekbe szabott játékot. A duó mesterségbeli tudását jól mutatja, hogy még ez a méltatlan és nívótlan húzás sem nullázza le az összképet, de nehéz nem úgy éreznünk magunkat, mintha egy három hétig tartó, a Mennyországból vett előlegnek is beleillő nyaralás utolsó napján ételmérgezést kaptunk volna. A katarzis teljes mértékben hiányzik, ami azért különösen aljas húzás, mert csak gyűlnek és gyűlnek a kérdések, egyik váratlan esemény követi a másikat, eljutunk arra a pontra, hogy eladnánk a kedvenc nagyanyánk lelki üdvét, hogy végre megtudjuk, mi az igazság. Ahogy múlik az idő úgy mind jobban remegünk az idegtől, mivel annyira várjuk, hogy a szálak összefussanak, erre amikor már majdnem felrobbanunk, tenyérbemászó módon a képünkbe röhögnek és megfricskázzák az orrunk.
Erős a gyanúm, hogy eredetileg teljesen más irányba haladt a fejlesztés, aztán valakinek támadt egy rettenetes ötlete, ami valami sátáni véletlen miatt megtetszett a többieknek is. Mindenki készüljön fel tehát arra, hogy miután végzett, jó eséllyel komoly hiányérzete lesz, és olyan keserű-fancsali képet fog vágni, mint aki nem hogy citromba harapott, hanem szisztematikusan és akkurátusan el kellett, hogy fogyassza egy kisebb liget egész évnyi termését és víz helyett csak ecettel moshatta ki a szájából az ízt.
5. oldal
Összességében, a Thimbleweed Park leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki sokáig toronymagasan vezet egy rangos futóversenyen, de figyelmetlensége miatt a cél előtt öt méterrel megbotlik és bármennyire is iparkodik, csak másodiknak ér be. Az ezüst is szépen csillog, de egyrészt mégis az arany lenne az igazi, másrészt borzasztó végignézni, hogy egy tehetséges sportoló biztosnak hitt diadala egy ilyen apróságon úszik el az utolsó pillanatban. Mivel azonban a csapnivaló finálét leszámítva maximálisan elégedettek lehetünk, minden okunk meg van a bizakodásra. A magam részéről őszintén remélem, hogy a Terrible Toybox következő, a szintet remélhetőleg tartó, sőt emelő játékának kidolgozása során különös hangsúlyt helyeznek egy épkézláb befejezés kiötlésére. Ebben az esetben ugyanis egy olyan, a régi idők nagyjait idéző etalonnal leszünk gazdagabbak, ami még a jeles elődök hírnevét is el fogja homályosítani.
A bizarr kisvárosi kalandra ezért annak ellenére, hogy a LucasArts rajongói imádni fogják, jobb, ha egy élvezetes és mindenképpen említésre méltó, nem falrengetően sikerült főpróbaként tekintünk, amiben azonban benne van egy olyan előadás lehetősége, aminek a végén a nézők tapsorkánjától még a csillár is leszakad.
