Szerzői értékelés

Olvasói értékelés

76
2611 - iPon Black Friday - All-in

A nagyság titka

Ha valaki megkérdezné, hogy meglátásom szerint mi egy videojáték sikerének valódi fokmérője, akkor udvariatlanul, ám annál határozottabban felszólítanám, hogy ha ennyi ideje-energiája van lila ködös hülyeségeken tűnődni, jelentkezzen mezőgazdasági idénymunkásnak. Nyolc hét terápiás jellegű kapálás-kaszálás után garantáltan nem elmélkedne megveszekedett marhaságokon.

Ha viszont a körülmények kényszerítő ereje miatt válaszolnom kéne, azt felelném, hogy az, hogy mennyire azonosítják az adott programot egy műfajjal, vagy annak jól elkülöníthető szegmensével. Az 1980-ban kiadott, randomgenerált labirintusokat felvonultató Rogue kategóriája védőszentje lett, míg a Pong az anno gombamód tenyésző „tévéfocik” koronázatlan királyává avanzsált. A milliárdnyi klónt ihlető Tetris diadalmenete a mai napig töretlen, és a vicces elmetornák legkiválóbb, a LucasArts nevével fémjelzett etalonjai is fogalommá nemesedtek.

Az id Software-nél sem panaszkodhatnak, mivel a szaksajtó 1993-tól kezdve hosszú esztendőkön át az FPS szinonimájaként használta a klasszikus franchise-t, és a japán FromSoftware-nél is joggal lehetnek büszkék magukra. Elvégre a 2009-ben hódító útjára indult Souls-sorozat a hideg fejet, villámgyors reflexeket, acélos akaratot, és átlag feletti kitartást igénylő, akció-RPG-k oltárszentségként tisztelt csúcspontja lett. Az aranytojást tojó franchise titkait számtalan vetélytárs próbálta ellesni – inkább kevesebb, mint több eredménnyel. Az ágazat szürke középcsapatai között kullogó Deck13 Interactive-nál is azon voltak, hogy meglovagolják a kegyetlen-irgalmatlan széria keltette hullámokat. De eddigi kísérleteik, a 2014-es Lords of the Fallen és a 2017-es The Surge mérsékelten váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azonban a stúdiónál nem adták fel: két kurta esztendővel később piacra is dobták legutóbbi alkotásuk folytatását.

Lássuk hát, hogy hogyan muzsikál!

Felemás kezdetek

Bár a cselekmény a jövőben játszódik, karakterünk külsejének személyre szabását követően mégis azt érezhetjük, hogy a kilencvenes évekbe tértünk vissza. Legutóbb ugyanis az előző évezred vége felé volt hellyel-közzel elfogadható az az alapszituáció, hogy egy baleset kómából ébredező, emlékei egy részét elvesztő áldozataként térünk magunkhoz a sitten. Az egy rejtélyes repülőgép-szerencsétlenséget élve megúszó, ám cserébe egy furcsán viselkedő kislányról szóló víziókkal megvert hősünk nem sokat teketóriázik. Kihasználva, hogy a börtönben egy iszonytató bestia svédasztalnak nézi a szadista őröket, eltökéli, hogy felveszi a nyúlcipőt. Mérhetetlen mázlijának hála, kijut a komplexumból, és menekülése során a sors szeszélyéből hozzájut egy viselőjét emberfeletti erővel felruházó exoruhához. De hamar rá kell ébrednie, hogy messze még az áhított szabadság, mert egy normális nagyváros helyett Jericho City-ben találja magát. A megannyi kerületre oszló, lepukkantságát neonfénnyel leplező, egykorvolt metropoliszban a káosz az úr. Ha valaki csupán agyon akar verni anélkül, hogy megkínozna vagy megerőszakolna, az a jószomszédi viszony már-már túlzó megnyilvánulása. Félőrült narkósok, szektások, nettó pszichopata vadászok, nanobot-rémségek, robotok és mezei rablógyilkosok róják a mocsokban-méregben fuldokló utcákat. Frissen szerzett aduászából önbizalmat merítő szökevényünk ezért, hogy kideríthesse, hogy miféle kapocs köti össze a leányzóval, és, hogy maga mögött hagyhassa a gigászi tébolydát, felfedezőútra indul.

Galéria megnyitása

Ahogy az ennyiből is világos, a forgatókönyvíró esélyesen nem izzadta habosra az ingét fene nagy igyekezetében. Ordas klisék keverednek harmonikusan kilométerekről kiszúrható, jöttüket harsány trappolással és harmonikaszóval jelző, szégyenkező röhögésre késztető álfordulatokkal.

Kiskezit csonkolom

Ám a lényeg nem is a pusztán a vad-veszett mészárlás kereteit megteremtő, halovány történet, hanem a meglepően komplex, és rengeteg gyakorlást igénylő, megannyi pillérre épülő harcrendszer. Mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy hiába a mesterséges külső váz, bajnokunk nem egy maximális fordulatszámon pörgő, adrenalin-túltengésben szenvedő, hiperaktív fitnesz-junkie. Ha túl sokat hadonászik, elfárad, és ilyenkor azon kívül, hogy rezignáltan tűri, hogy bucira verik az arcát, semmit sem tehet. Azt sem árt észben tartanunk, hogy ha mellőznénk a kimerítő-akrobatikus kitérést, és hagyományos védekezéssel hárítanánk egy ütést, vágást vagy szúrást, akkor árgus szemekkel kell lesnünk, hogy merről érkezik a találat. Hiszen egy felülről lesújtó kalapácsot oldalirányú blokkolással nem állíthatunk meg. Vagyis az agyatlan, kizárólag az átlagosnál némileg csiszoltabb szem-kéz koordinációs képességeket igénylő csihi-puhikat jobb, ha elfelejtjük: kétszer is meg kell fontolnunk, hogy mit, és hogyan lépünk.

Galéria megnyitása

Ehhez igazodva mi is eldönthetjük, hogy aktuális rosszakarónk melyik testrészére óhajtunk fókuszálni. A páncélozatlan végtagokat egyszerűbb megsebezni: ha sietve pokolra akarunk küldeni egy nyavalyást, ne sokat gondolkozzunk azon, hogy mit is célozzunk be rajta. De ha egy vértezettel fedett részre, vagy a domináns karra koncentrálunk, és egy, a bevitt találatokkal feltölthető, speciális-multifunkciós cellánk aktiválása után lemetsszük azt, akkor értékes nyersanyagokhoz, vagy tervrajzokhoz jutunk. Ergo ha megtetszik egy krómacél bökő, vagy egy csecse alkarvédő, elég egy gyors nyisszantás, és gyárthatjuk is le a sajátunkat.

Kard ki kard

Záróakkordként dolgunk az is bonyolítja, hogy mivel a gaztevők, pláne a főellenségek küzdőstílusa igen változatos, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy lecövekeljünk a kedvencünknél. Azaz, ha érzéki örömünk leljük abban, hogy vért izzadunk, gyűlölettől-frusztrációtól fröcsögve habzik a szánk, és ismétlődő jelleggel felmossák velünk a padlót, okvetlenül kössük az ebet a karóhoz. Ám ha elkerülnénk az efféle, igen kínos jeleneteket, ajánlott elmélyednünk a hallatlanul impozáns kínálatban. Egykezes özvegycsinálókkal, párban bevethető, többnyire igen kurta-fürge alkalmatosságokkal, animébe illő, túlméretezett, lomha-csonttörő böhömökkel és hosszú nyelű lándzsákkal indulhatunk bevetésre.  

Multi helyett

Bár a programban nincs hagyományos értelemben vett kooperatív vagy kompetitív mód, tetteink mégis kihatnak a többi játékosra. Graffitik felfestésével segíthetünk nekik rábukkanni elrejtett apróságokra, és ha akarjuk, megbosszulhatjuk az elesetteket. Ha legyőzünk egy, valakivel végző „bosszú-ellenfelet”, akkor értékes alapanyagokkal gazdagodhatunk. Emellett egy sajátos bújócskaféleséget is játszhatunk. A szabályok egyszerűek: úgy kell elrejtenünk holografikus képmásunkat megjelenítő „zászlónk”, hogy lehetőleg minél kevesebben bukkanjanak rá. Ha kellőképpen rafinált srófra jár az agyunk, horribilis pontmennyiség ütheti a marunk, és akkor is bezsebelhetünk egy kis jutalmat, ha rálelünk valaki virtuális lenyomatára.

Az egyik pillanatban szélvészként suhanunk körbe-körbe két ököltőrrel, majd egy szempillantással később egy tomahawk-ra váltva gyepáljuk a rohadékokat, hogy aztán egy gigászi acélgerenda és egy lángoló penge taktikus alkalmazásával fejezzük be az öldöklést. Ha ügyesen fűzzük egybe horizontális és vertikális támadásokat, lélegzetelállító kombókkal szecskázhatjuk fel a ránk rontók ármányos hordáit. Ráadásul ha akarjuk, pisztollyal, gránátvetővel, molotov-dobóval, vagy egyéb nyalánksággal felszerelt drónunkkal is megkeseríthetjük az utunkba kerülők utolsó perceit.

Galéria megnyitása

A koronát az egészre azonban a fejlődési szisztéma teszi fel. Az esetleges csonkítás-jutalmak mellett a karrierjüket pengénk vagy bunkónk alatt bevégzők egytől-egyig az itteni zsargonban tech-törmeléknek nevezett matériával gazdagítanak minket. Ez pénzként, a tárgykészítés és fejlesztés egyik komponenseként, illetve a tapasztalati pontként is funkcionál. Ha szintlépési szándékkal költjük el, elsőre úgy tűnhet, hogy kínosan korlátozottak a mozgásterünk, mert csak életerőnket, szívósságunkat és a már említett telepek hatékonyságát növelhetjük.

A márkahűség előnyei

Nem árt tudni, hogy ha megmaradunk egy adott gyártó páncéljai mellett, akkor különféle jutalmakat kapunk. Három azonos kategóriájú vértezetnél egy kisebb, hatnál pedig egy nagyobb előny segít minket abban, hogy a végére járunk küldetésünknek.

Cserébe minél magasabban állunk a táplálékláncban, annál nagyobb a folyamatosan ható passzív, és az egy feltöltött akkumulátor-egységet igénylő aktív perkek használatától, valamint a magunkra aggatott készségektől csökkenő energiatartalékunk. Kizárólag rajtunk áll, hogy csúcsmodellekkel óvjuk testünk, és cserébe vállaljuk, hogy kevesebb fortélyt vethetünk be. Netán gyors gyógyítással, lassú regenerálódással, méregsemlegesítéssel, egy adott ellenféltípust jobban sebző kunszttal, és más trükkökkel a tarsolyunkban, de gyatra eszköztárral indulunk hadba. Ám természetesen az arany középút is abszolút járható. Fontos, hogy mivel újraosztható keretről van szó, kedvünkre kísérletezgethetünk.

A múzsa csókja

A The Surge 2 tehát a suta sztori dacára vitán felül kategóriája izgalmas, a kihívásra vágyók számára bátran ajánlható képviselője. De sajnos némiképp meghökkentő módon ezen erénye egyben a legnagyobb hátránya is, mert egy nem különösebben okos, viszont annál szorgalmasabb és pedánsabb diák feleletére emlékeztet. A tanuló magabiztosan és értelmesen beszél: látszólag minden rendben. Ám ha a tanár azt tesztelendő, hogy a nebuló tudja-e érdemben hasznosítani ismereteit, váratlanul körbekérdez, kisül, hogy a delikvens pusztán bemagolta az anyagot. Magyarul, miközben tagadhatatlan, hogy a Deck13 fáradozásainak gyümölcse szórakoztató, azt is roppant bajos lenne cáfolni, hogy ez a bevett formulák igényes tálalásának köszönhető. De a már látott elemek és általános alapelvek ügyes alkalmazása még jobban kiemeli a végeredmény lélektelen laposságát.

Galéria megnyitása

Minél többet ülünk a tévé vagy a monitor előtt, annál egyértelműbbé válik, hogy stúdió tagjaiból hiányzik az a tisztes iparost a szakma mesterétől megkülönböztető, karakteres többlet. Az a bizonyos nehezen megfogható, átütő erejű, a God Hand-et, a Sekiro: Shadows Die Twice-t a Bloodborne-t, vagy a Souls-franchise-t a legnagyobbak közé emelő plusz. A szomorú példák hosszan sorolhatóak. Hiába a parádés csaták, a generikus sci-fi-disztópia látvány és a feledhető-jellegtelen hangzásvilág rányomják bélyegüket az összképre. Unatkozni ugyan nem unatkozunk, ám az atmoszféra komoly jóindulattal is maximum gyenge közepes: nem a kíváncsiságtól, hanem a tápolási kényszertől hajtva kukkantunk be a sikátorokba és zsákutcákba is.

Aki nem játszik, az nem is nyer

Ha akarjunk, a sebeinket secperc alatt beforrasztó egészségügyi kabinoknál egy bankszámlaféleségre tölthetjük fel a vagyonunk: az ide átutalt summa akkor is megmarad, ha tíz perc alatt huszonhatszor ontják ki a belünk. Viszont ha kockáztatni akarunk, magunknál tarthatjuk összeharácsolt kincseinket. Ilyenkor minél jobban dagad az erszényünk, annál nagyobb jutalomszorzót kapunk, és gőzerővel juthatunk egyről a kettőre. Ám a valamit valamiért ősi elvéhez illeszkedve ha kiütnek minket, akkor limitált időnk van visszaszerezni elveszett javainkat, és ha nem sietünk eléggé, keresztet vethetünk a törmelékekre.

Hasonlóképpen, bár a kismillió fegyvert forgathatunk, azok egytől-egyig bejáratott tucat-gyilokszerszámok. Az is kellemetlen, hogy a bőséges küldetéskínálat javát a létező legérdektelenebb, gyűjtögetős alibi-missziók, és elcsépeltebbnél elcsépeltebb feladatok teszik ki. Érthetetlen, hogy a többre hivatott cégnél miért nem erősítik jobban a kreatív részleget: garantált, hogy befektetésük ezerszeresen megtérülne.

Végkövetkeztetések

Így összességében a német alakulat legújabb henteldéje kissé paradox benyomást tesz az emberre. Mivel míg objektív szemmel nézve szép munka, tetem-trancsírozás közben nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy egy, a tökéleteshez közeli címekkel teli rétegpiacon ez kevés az üdvösséghez. A konkurencia egyszerűen túl profi ahhoz, hogy egy teljes áron kínált, pusztán jó mű reális eséllyel rúghasson labdába. Ehhez több saját kútfőből kipattanó, minőségi ötlet, és kevesebb fényesre-csillogóra polírozott, turkálóból kukázott, vagy sablonná silányult elképzelés kellene.

Ezért ha kedvünk támadna kaszabolni egy kicsit az anarchia mocskában fuldokló, ezer, válogatott halálnemet rejtő egykori megapoliszban, és nem zavar a szellemtelenség, egy percig se késlekedjünk. De ha még nem tettük meg, akkor inkább pótoljuk hiányosságunk, és vagy a FromSoftware sorozatának utolsó részébe, vagy az Yharnam szörnyvadászainak hányattatásai körül forgó akció-RPG-be ruházzunk be.

Galéria megnyitása

Összefoglalás

Szerzői értékelés

A The Surge minden téren elődje fölé magasodó folytatása.
Technikai és játékmechanikai szempontból igen jól sikerült.
A fejlesztőket gyermekkorukban nem tuberkulózis, hanem egyedi ötletek ellen oltották be, és a sztori is csak jelképes.

Olvasói értékelés (10 db)

Az értékeléshez kérlek jelentkezz be!
Bejelentkezés
Hírlevél feliratkozás
A feliratkozással elfogadom a Felhasználási feltételeket és az Adatvédelmi nyilatkozatot.

11 hozzászólás

A komment írásához előbb jelentkezz be!
hkodavid
hkodavid
2019. okt. 6. 19:12
#5

Tudom "lényegtelen", de hogy néz ez ki? 10 évet csúsztak kinézetben.

nigrablack
nigrablack
2019. okt. 3. 12:05
#4

Nem értek egyet a kritikával. Freelancer nagyon leragadt azon a tévedésen, amit bő lére eresztett, dagályos stílusával kifejt, miszerint ez egy dark souls klón és a sztorija szar, meg klisés, satöbbi.

Tévedés. Dark Souls klón volt a Lords of the Fallen. Nem is tetszett. De a The Surge teljesen mást épít a DS alapokra. Először is: a Surge vérbeli akciójáték. Ebben a ligában indul, a sztorija és a setup pont annyit mutat fel, ami ide kell, semmi világmegváltót nem vár tőle a közönsége, mert amit a közönsége vár, azt hibátlanul, kőkeményen hozza, és az a harc. Bónuszként olyan karakterépítési lehetőségekkel megspékelve, ami teljesen újszerű (sok mindennel játszottam, rakás szerepjáték fejlődési fáját porig alázza szerintem az az egyszerű, de nagyon jól kombinálható build-rendszer amit a Surge-be építettek. Igen, a DS-ét is.) Egyszerű példát írok: Doom/Half Life. Ha ezután sem érthető, akkor kár rá több szót vesztegetni. A játék hangulata rendben van.

A The Surge első része szerintem csiszolatlan gyémánt volt, a második rész pedig sok szempontból jobb lett. Nagyon átgondolták, mit tesznek bele és vesznek ki belőle. A legtöbb fejlesztői döntés érthető, még ha elsőre nem is esett le, miért hozták őket (a profeciency-mechanika kivétele a második részből). Az is látszik, hogy odafigyeltek a játékosaik visszajelzéseire, érezhető a reszponzívabb játékmenet, megjött a még több fegyver, még több cucc, többféle ellenség, nagyobb bejárható terep, változatosabb helyszínek, satöbbi. És az első rész tapasztalataiból kiindulva még nagyon sok tartalmat és utógondozást fog kapni a játék, bízom benne, hogy hasonlóan az első részhez, ezek egy részét ingyen. Még valami. Nem is szánták ezt a játékot többnek. A Lords of the Fallen óta látható, hogyan iterálják gyakorlatilag ugyanazt a zsánert egyre jobbra, gyanítom, hogy nem AAA-s büdzséből.

Valaki írta, hogy randább lett a grafika. Ez sajnos igaz egyelőre, de állítólag már készül egy optimalizáló patch. 

Apróság: a Deck 13 Interactive német és nem lengyel cég.

Freelancer
Freelancer
2019. okt. 3. 15:39

@nigrablack

 

Üdv!

 

Köszönöm, valóban. Korrigálom a lengyelt németre.

Shadowguard
Shadowguard
2019. okt. 2. 12:10
#3

Nekem az első rész kimaradt, de lehet majd azt is bepótolom. Viszont 17 óra játék után (kb. a felénél tartok sztoriban) én tökéletesen elégedett vagyok ezzel a résszel.

A cikkben emlegetett Sekiroval egy darabig szenvedtem és tetszett a stílus, de aztán eljutottam benne arra a pontra, hogy már azt éreztem szimplán a játékos sz*patása volt a fejlesztők célja, nem a kihívás és hagytam a fenébe (arról nem beszélve, hogy erősen korlátozva voltak a lehetőségek). De egyébként nem érzem, hogy annak annyira egyedi lett volna a sztorija (ja, és ha jól emlékszem mintha ott is lett volna némi amnéziája a főhősnek). A Dark Souls sorozatról meg (nekem) a "hányadék port" kifejetés jut eszembe: vagy ne adják ki a játékot PC-re, vagy akkor legalább annyit tegyenek meg, hogy a tutorial nem a kontroller gombjaira hivatkozik.

Az egyediség hiányához még: itt is azt érzem, amit egy másik ismertető alatt említettem egyszer, nem a helyén vannak kezelve a dolgok. Az előzetesek alapján én nagyjából pontosan be tudtam lőni, hogy mire számíthatok a játéktól és nagy vonalakban azt is kaptam. Akciójátékot vártam, élvezetes harcrendszerrel és alibi sztorival,  ezt nagyjából meg is kaptam. Ha sztori-központú játékot akarok keresek magamnak egy RPG-t, ha taktikus harcokat előveszek egy XCOM-klónt (Phoenix Point-ot várom is), ha nyílt világú mászkálást ezerféle gyűjtőgethető hülyeséggel és szintén alibi sztorival szétnézek a Ubisoft háza táján (Igen, Far Cry, rólad beszélek). Az a baj, hogy manapság túl nagyok és egyben feleslegesek is az elvárások. Ezért van lassan minden FPS-ben fejlődésrendszer+craftolás és lassan már egy TD-játék sem jöhet ki komoly sztori nélkül.

Shadowguard
Shadowguard
2019. okt. 2. 23:00

@Nago Én eddig nem éreztem problémának. Csak a Delver bossnál használtam a parryt, a többit simán meg tudtam oldani anélkül is. Direkt mozgékony buildet építettem a karakternek, elektromos fegyverrel. A stun alatt egész szépen le lehet verni egy végtagot. Ahol nem működik ott meg egy nano sebzéses fisttel aprítok. Aztán lehet ha végeztem és az egyet is kipróbálom újra fogom gondolni.

Nago
Nago
2019. okt. 2. 9:57
#2

"Technikai és játékmechanikai szempontból igen jól sikerült." Sajnos ezzel nem tudok egyetérteni. Én nagyon vártam ezt a játékot, pont a múlt héten fejeztem be az első részt amit imádtam, de ez az új sajnos minden szempontból alulmúlja. Elsőre a ronda grafika szembetűnő. Az első rész egyértelműen szebb volt, ráadásul a csúnyább grafika megnövekedett erőforrás igénnyel párosul, szóval ez a ps3-as játékokat idéző látvány szaggat azon a gépemen, amin az első rész tökéletesen futott. Ráadásul a színekkel is valamit nagyon elrontottak, alapból túl sötét, ha világosabbra veszem akkor meg minden fakó. Különböző fórumokon mások is panaszkodnak erre, szóval nem az én készülékemmel van a probléma. A design se segíti a látványt, a kamera messzebbre helyezése miatt kevesebb részlet látszik, kevésbé érezzük testözelinek és brutálisnak az akciót. A pályák olyan semmilyenek, pedig az első rész pályái nagyon tetszettek. De még az upgradelő menü és a HUD is egyértelműen silányabb lett az első rész letisztult esztétikus megjelenéséhez képest. Maga a harc és a páncél szettek gyűjtögetése az egyetlen ami változatlanul élvezetes, bár a távolabbi kamera és az azonosulás teljes hiánya ezen is ront. Ja és van ez az új parryzási lehetőség, így pár óra játék után borzalmasnak tűnik, remélem olyan lesz mint az első rész guggolása/ugrása volt, hogy sosem kell használni és minden meg lehet oldani sima evádolással. Ráadásui a technikai és játékmechanikai problémák mellé bejön a környezet és történet értelmetlensége. Az első részben szuperül működött, hogy egyedül vagy, nem tudod mi történt, teljesen megadra vagy utalva egy ellenséges környezetben, láthatóan megőrült ellenfelekkel körülvéve, kicsit egy horror játékra emlékeztetett. De itt elvileg minden ellenfél tudatánál van, de pont olyan hülyék, mintha ki lenne égetve az agyuk. Alapból nincs értelme, hogy miért támad mindenki ránk a játék elején, mikor semmi érték nincs nálunk. Később sincs értelme, hogy mért járőröznek/kempelnek az ellenfelek minden utcasarkon. Nincs ezeknek jobb dolguk? Vagy ha használható roncsokat keresnek, akkor miért csak egy helyben állnak és hagyják a sikátorban a földön heverni az értékes alkatrészeket és implantátumokat? Az első rész története illett a játékmenethez, a kiégetett agyú ellenfeleknél hihető, hogy céltalanul álldogállnak a folyosón és minden arra járóra rátámadnak és hidegen hagyja őket a földön heverő alkatrész, de itt semmi értelme. Jó nyilván a Sekiroban is hülye az A.I. és attól még egy jó játék, de ebből a játékból hiányzik az a sok szép és jó dolog, amitől ezek megbocsájthatóvá válnak.

magerg
magerg
2019. okt. 2. 9:00
#1

Szerintem ez az értékelés kicsit igazságtalan. A pályadesign pl. sok helyen majdnem megveri a Fromsoft utóbbi játékait. Azért majdnem, mert egy szürke, szemétből-ócskavasból összetákolt valami a háttér.

Vissza az oldal tetejére