The Sinking City – Mint szülő a tompa gyermekét

A Frogwares Games legújabb játékát lehetetlen legalább egy kicsit nem szeretni, de ez nem változtat azon, hogy olyan messze van a tökéletestől, mint Innsmouth mélységlakó-fattyai a Miss Universe döntőjétől.

The Sinking City – Mint szülő a tompa gyermekét

60 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
60
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

„Tudom, hogy nem tudok semmit azokról, akikről írnék, épp ezért nem játszhatom meg hetykén, hogy ismerem az életmódjukat és a beszédmodorukat. Tegyük fel, hogy megkérnek rá, mutatnám be, miként reagál egyik ragyogó ifjú klublátogató detektíved egy adott szituációra. No már most, jómagam nem vagyok, és soha nem is voltam ragyogó ifjú klublátogató detektív – sőt soha nem is ismertem ilyet. Nyilvánvalóan fogalmam sincs, hogy a pokolba reagálna egyikük (feltéve,hogy léteznek efféle emberek) egy adott helyzetre. Akkor, hogyan mutathatnám be bármely tettüket?”

Részlet Howard Phillips Lovecraft Edgar Hoffman Price-nak írt, 1934. augusztus 15-én kelt leveléből. (Galamb Zoltán fordítása.)

Egy közkedvelt toposz

A sors iróniája, hogy míg H. P. Lovecraft kiterjedt levelezésében többször is kikelt a paranormális eseményeket megismerni-megérteni akaró detektíveket szerepeltető ponyvák ellen, művei adaptációinak java erre a sémára épül. Beszédes, hogy a hetedik kiadásánál tartó, hallatlanul népszerű Call of Cthulhu asztali RPG-jében a karaktereket gyűjtőneve nyomozó, és a hazánkban is elérhető Trail of Cthulhu-ban sem hátrány a kíváncsiság. Természetesen a videojátékokban is sűrűn találkozni kenyerüket rejtélyek megoldásával kereső, ám egy egyszerűnek tűnő ügy során az őrület torkába sodródó, kárhozatra ítélt főhősökkel. A Darkness Within: In Pursuit of Loath Nolder-ben Howard E. Loreid göngyölíti fel egy eset szálait. A mai napig népszerű Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth-ben az eleinte rendőrként dolgozó, majd pályáját magánszimatként folytató Jack Walters kálváriáját követhetjük nyomon. A Call of Cthulhu-ban Edward Pierce bőrébe bújva eredhetünk egy szekta nyomába, és a Frogwares Games munkatársai két, a bejáratott koncepció ihlette alkotást is piacra dobtak. 2007-ben Sir Arthur Conan Doyle halhatatlan géniusza lebbentette fel a fátylat egy alávaló kultuszról, és az idén júniusban kiadott The Sinking City-ben is a Mítosz áll a középpontban.

Pillantsunk hát bele!

Galéria megnyitása
A zord külső tuskó belsőt takar.

Oakmont, te csodás

Ahogy azt a bevezető után nem nagy kunszt kitalálni, egy privát hekus, Charles Reed felett vehetjük át az irányítást. A munkájában éles-analitikus elméjének és hű harmincnyolcasának egyaránt jó hasznát vevő férfinek egy ideje látomások teszik pokollá a napjait. Vagyis ezúttal nem egy féltékeny hitves, vagy egy kétes hírű, a törvény felkent őreire a macskáját sem bízó szeszcsempész megbízásából jár el: ép esze a tét. Ha nem deríti ki, hogy mi vonzza ellenállhatatlanul a térképeken még csak nem is jelölt Oakmonthoz, és miért szenved hallucinációktól, biztos, hogy gumiszobában fejezi majd be izgalmakban gazdag pályafutását.

Nem épp a legeredetibb felvezetés: teljes joggal gondolhatjuk azt, hogy egy újabb futószalagon gyártott, totálisan ötlettelen horrorpótlékkal hozott össze a balsorsunk. De a fejlesztők a jelek szerint tisztában voltak azzal, hogy egy bevett-elkoptatott sémákra építő közhelykavalkáddal nem fogják belopni magukat a célközönség szívébe, és csavartak egyet a megszokott formulán. Így abból kiindulva, hogy vásárlóik kilencvenkilenc százaléka ismeri wieid fiction nyolcvankét éve halott nagymesterének novelláit és kisregényeit, merészen mellőzték a kötelező köröket. Nyoma sincs az efféle címek örök rákfenéjének, a mérsékelten izgalmas, kétkedéssel-tagadással vegyített, nemritkán indokolatlanul sokáig tartó bevezetésnek. Az ingoványos-idegen terepre tévedt Reed elfogadja, hogy sosem fog racionális magyarázatot kapni arra, hogy mibe keveredett, és az örök sötétségbe taszító tanok tudói sem tesznek lakatot a szájukra. Az okoskodás és a zsigeri tiltakozás az első lépés a halálhoz, vagy egy annál rosszabb sorshoz vezető, elátkozott úton. Ergo azzal együtt, hogy a feszült-okkult légkör egy percre sem szűnik meg, kozmikus horror helyett egy sötét hangvételű, kissé urban fantasy beütésű sztorit élvezhetünk, egy leheletnyi krimivel megspékelve

Galéria megnyitása
Ha ez most cigit fog lejmolni, sikítok.

Ez már önmagában is komoly pozitívum, ám a program fő éke nem a cselekmény, hanem a félig elárasztott nyomortanya. A közigazgatás megszűnt, hatalmukat terrorral fenntartó kiskirályok mellett a vegytiszta anarchia az úr. Az utcákon bandatagok, rablógyilkosok és egyéb gazfickók garázdálkodnak: nem nehéz belefutni egy verekedésbe, vagy nyilvános, megtorlás nélkül maradó kivégzésbe. Az egész negyedeket elöntő ár is érezteti a hatását. Megcsonkított testeket sodornak partra a hullámok, és a felszínen motorcsónakokban vagy házilag eszkábált lélekvesztőkben ringatózó nyomorultak imádkoznak a békés átkelésért. Netán a napi betevőért a roncsokat fosztogatják.

A szabadon kóborló szörnyetegeket hitvány-rögtönzött barikádokkal igyekeznek távol tartani az apátiába süllyedt lakosságtól - akiket egyedül a szomszédos, lényegében megsemmisült Innsmouthból érkező „gyüttmentek” elleni gyűlölet ráz fel a közönyükből. Egy aljas, belterjes, rasszista, piti, koldusszegény, velejéig romlott átokföldén járunk, ahol minden bűzlik a bűntől. Az alkoholtilalom vámszedői, a Klu Klux Klán tébolyultjai, vallási fanatikusok és hagymázas álmokat kergető mágusok: úgy lubickolnak a zavarosban, mint a gigászi, tetemeken lakmározó angolnák a vízben.

A kis szürke sejtek

Emberünknek tehát alkalmi szövetségeket kötő, de alapjaiban véve magányos farkasként kell érvényesülnie egy közösségben, aminek lakóihoz viszonyítva a szicíliai maffia az omertát oltárszentségként kezelői tagjai demens pletykafészkeknek tűnnek. Útbaigazítást szinte senkitől sem remélhet, és mivel messziről ordít róla, hogy nem itt született, státusza pariban áll egy szifiliszben haldokló, veszett patkányéval. Ezt az érzést erősítendő, a fontosabb intézmények és lakcímek kivételével az eligazodást segítő szándékú ikonoknak nyomuk sincs a térképen. Nekünk magunknak kell bejelölnünk, hogy mi merre van.

Reed kilátásai ezért gyászosabbak nem is lehetnének, ám hosszú éveken keresztül finomított képességeinek hála, maga felé billentheti Fortuna mérlegének nyelvét. Specialitásai közül a legérdekesebb, hogy miután férfi egyre lazább kapcsolatot ápol a köznapi értelemben vett valósággal, apránként feltárulnak előtte az univerzum titkai. Egy kis koncentrációval megtörheti az illúziókat, hatodik érzékének köszönhetően egyetlen nyom felett sem siklik el, és a tetthelyeken járva fellibben előtte a múlt fátyla. Ilyenkor a The Vanishing of Ethan Carterből ismerős módszert alkalmazhatjuk. Azaz kronológiai sorrendbe kell raknunk az adott eseményt vázlatosan bemutató visszaemlékezés-mozaikokat, hogy megtudjuk, hogy mi és hogyan zajlott le.

Galéria megnyitása

Legfőbb aduásza viszont nem a józan eszét lassan, de biztosan kikezdő, őt ijesztő-nyomasztó érzékcsalódásokkal, vagy ideiglenes tébollyal sújtó „harmadik szeme”. Választott szakmájában szerzett rutinja ezerszer többet ér ennél. Csalhatatlanul elválasztja az ocsút a búzától, vagyis secperc alatt kihámozza a valóban fontos részleteket egy cikkből, naplóbejegyzésből vagy könyvből, ráadásul kevesen értenek nála jobban az adatbázisokban való kutakodáshoz. A játék nyelvére  lefordítva ez azt jelenti, hogy ha egy archívum átnyálazása során kiválasztunk egy nyomot, és négy kategóriából háromnál releváns keresési feltételeket adunk meg, fáradozásainkat siker koronázza. Egy, a maga idejében nagy port felverő botrányra vagyunk kíváncsiak? Logikus, hogy elsőnek az itteni lap főszerkesztőségét keressük fel, ám az sincs kizárva, hogy a rendőrség kartotékjai között lelünk rá a megoldásra. Fülön akarunk csípni egy menekülő szemtanút, akit csúnyán telibe trafáltak egy fejszével? Nem kérdés, hogy ha csöppnyi esze is van, a közkórház felé vette az irányt: egy nemrég érkezett, vágott sebbel beesett pácienst kell keresnünk. Végül ha már eleget talpaltunk, és meghánytuk-vetettük magunkban a közelmúlt történéseit, okos következtetéseket vonhatunk le a látottakból-hallottakból. Ezeket kombinálva aztán egy lépéssel közelebb juthatunk a végkifejlethez.

Bámulatos érzés, hogy pusztán a sütnivalónkat használva, szívós-kitartó munkával megnyílnak előttünk az örökre zártnak hitt kapuk – főleg, mert mivel senkinek sem tartozunk hűséggel, élet és halál uraivá válhatunk. Részt vegyünk-e egy démoni rend felszámolásában, esetleg a könnyebb utat választva álljunk a vezetőik zsoldjába, fittyet hányva arra, hogy ártatlanokat taszítunk a sötétség őket kiszipolyozó csápjaiba? Engedjük-e, hogy egy kétségbeesett szülő végrehajtson egy a legedzettebbeket is csontig hatoló iszonyattal eltöltő rituálét, vagy lépjünk közbe, noha lehet, hogy ezzel még nagyobb káoszt okozunk? Jóformán futószalagon szembesülünk olyan kérdésekkel, melyekre elvont elmélkedés, vagy hosszas szócséplés helyett tetteink adják meg a világos-megmásíthatatlan feleletet.

Nagynak nagy

Ahogy az ennyiből is leszűrhető, a Frogwares legújabb alkotása már a kezdet kezdetén magával ragad és sokáig nem ereszt. De ahogy elmúlik az atmoszféra, illetve a parádés elmetornák miatti kéjmámor, önkéntelenül is ráébredünk, hogy amit nyertünk a réven, azt elvesztettük a vámon. A francia csapat tagjai ugyanis túlvállalták magukat, és bár azon voltak, hogy művük minden téren elérje a tisztes közepes szintet, fáradozásaikat finoman fogalmazva sem koronázta siker.

A legfőbb, némiképp paradox gond az, hogy míg Oakmont egy oktatandóan hangulatos, értő kezek munkáját magán viselő város, addig a nyitott világ illúziója átlagosan kilencven másodpercenként recsegve-ropogva szétrobban. Hiába színesíti pár scriptelt apróság a barangolásainkat, érthetetlen, hogy miért is nem ügyeltek a készítők jobban arra, hogy valóban úgy érezzük, hogy egy élő-lélegző vidéken járunk. Az, hogy harmincból egy házba nyithatunk be vicc. Az is nehezen védhető, hogy egyes konténerek kifosztásán, továbbá pár, mellékküldetéseket adó NPC-vel való diskuráláson kívül jóformán semmit sem csinálhatunk.

Galéria megnyitása

A kihagyott ziccereket napestig sorolhatnánk. Egyre-másra portékájukat fennhangon kínáló, rongyos-elkeseredett kofákba botlunk, ám Reed gyaníthatóan nem tartozik a bolhapiacok szerelmesei közé, mert eszébe sem jut üzletet kötni velük. Hasonlóképpen, annak dacára, hogy több csapszékben is megfordulunk, sehol sem kerül elő egy pakli kártya, vagy két-három kocka. Pedig bajosan hihető, hogy a marcona halászok, kispályás svindlerek és más lókötők az általános krach idején ne kísérelnék meg már csupán puszta heccből is megkopasztani a messziről jött vagányt. Azaz újra keserű ízelítőt kapunk abból, hogy az alapelvárások közé emelkedő „nagy játéktér” kreativitás hiányában jó koncepciót is kiütéssel padlóra küldő negatívum. Kifejezetten kínos, hogy az elvileg élettől nyüzsgő utcák a pokol egy hiperaktív bűnösöknek szánt, interakció nélküli, szürke-vigasztalan bugyrára hajaznak, és a polgárokat még a karmos-agyaras rettenetek sem zökkentik ki katatóniájukból. Hébe-hóba sikkantanak egyet-kettőt, de sztoikus filozófusokat megszégyenítő nyugalommal tűrik, hogy a dögök szétmarcangolják a húsuk.

Válogatott búforrások

A kilencvenes évek 3D-hőskorát idéző igénytelen-fapados harc is sokat tesz azért, hogy másfelé kezdjünk el kacsintgatni. Gurulásról, védekezésről, falnak lapulásról, oldalazásról, vagy efféle puhány mama-kedvenceinek való, nyúlszívű manőverekről még álmodni is fölösleges. Reed kemény-becsületes macsóként mellel szereti hárítani a shotgun-töltényeket, vagy a földöntúli fertelmek maró, vagy mérgező köpeteit. Guggolással elvileg elbújhatunk nagyobb tereptárgyak mögé, ám ez nem sokat ér: rosszakaróink kalapunk kilógó pixeljeit veszik célba, és találnak. Tényszerűen nem tehetünk mást, mint hogy vagy körbe-körbe futkosva lövöldözünk, és imádkozunk, hogy kiszemeltünk még az előtt fűbe harapjon, hogy kifogyna a lőszerünk, vagy a primitív, egygombos közelharccal bohóckodhatunk.

Megjegyzendő, hogy elméletileg a rémeknek és fegyveres haramiáknak vannak gyenge pontjaik, hovatovább szigorúan papíron ezek telibe trafálásával orbitális sebeket ejthetünk rajtuk. A gyakorlatban viszont ennek nyoma sincs. Többször is megesett, hogy egy .44-es revolverrel homlokon lőtt csempész bamba arccal vállat vont, és szórni kezdte a golyókat. Holott egy ha egy ilyen kéziágyúval eltalálják a hegyoldalt, készen is van az új alagút. Tragédia, hogy a küzdelmek, különös tekintettel a víz alatt vívottakra, mennyire kaotikusak és élvezhetetlenek – pláne, mivel az angolos távozás nem mindig opció. Néha ha akarjuk, ha nem, fel kell vennünk az elénk dobott kesztyűt – és most csak jólneveltségből nem egy szexuális segédeszköz némiképp obszcén nevét írtam ide.

Galéria megnyitása

Záróakkordként a grafika és a szinkron felfoghatatlanul egyenletlen minősége mellett is lehetetlen szó nélkül elmenni. Egyik-másik elem abszolút hibátlanul néz ki, de a karaktermodelleknél gyakoriak a 2008 környékén piacra dobott, fénykorában is legfeljebb harmatos Xbox 360 budget-címbe szánt figurák. Határozottan abszurd, hogy Innsmouth dülledt szemű-halpofájú félvérek a maguk undorító módján hitelesek, ám az átlagos járókelők között hemzsegnek a leginkább egy merev részegen alakváltással kísérletező szörnyre hajazó ember-imitációk.

Ehhez igazodva az is nettó lutri, hogy fülünket egy kellemes orgánum kényezteti-e, vagy dobhártyánk az első sokk után lábtörésben utazó verőlegényeket fogad, hogy megleckéztessen minket az elszenvedett gyötrelmeiért. Sosem tudhatjuk, hogy következő beszélgetőpartnerünket a szakma méltán megbecsült mestere, vagy a szükségből a mikrofon elé rángatott, anyanyelvét maximum középfokon beszélő, dafke-richtig affektáló takarító szólaltatja-e meg.

Konklúzió

Mindent összevetve, a The Sinking City-t joggal tekinthetjük igazi kuriózumnak: egy bámulatos és üdítő vonatszerencsétlenségnek, ami borzasztóbbnál borzasztóbb megoldásai ellenére belopja magát a szívünkbe. Egy nagyobb büdzséből gazdálkodó csapat kezei között könnyűszerrel vérbeli, évek múlva is bátran elővehető klasszikusként vonulhatott volna be az ágazat krónikáiba. Jelenlegi formájában azonban már-már túlzó jóindulattal sem tekinthetjük többnek egy nyilvánvaló gyengeségei ellenére is szórakoztató, de teljes áron szívfájdalom nélkül kihagyható próbálkozásnál.

Galéria megnyitása

Galéria megnyitása grid_on

Összefoglalás

The Sinking City – Mint szülő a tompa gyermekét

The Sinking City – Mint szülő a tompa gyermekét

The Sinking City – Mint szülő a tompa gyermekét
Szerzői értékelés
60
%
Egy H. P. Lovecraft műveire építő horror.
Sötét, kissé urban fantasy-krimi keverék története kellemes és a nyomozás hallatlanul érdekes.
Számos eleme borzasztóan kidolgozatlan.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ product.displayName }}
csak b2b
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap